Erkölcsi útvesztők középiskolás fokon

Felvidéki ismerőseink mesélték, hogy a ’68-as csehszlovákiai szovjet invázió után a nép azzal igyekezett némi elégtételt venni a megszállókon, hogy összevissza forgatta az útjelző táblákat. Igaz, a katonai autók megrongálták az utakat, mégis jó mulatság volt látni, ahogy kifelé igyekezvén keresztbe-kasba keringtek egy ilyen kis országban. Amikor egy fellélegző társadalom erkölcsi kiútját kell megakadályozni, a hasonló módszer mutatkozik eredményesnek: botcsinálta erkölcstantanárok árasztják el az oktatási intézményeket az „ahány ház, annyi erkölcsi irányzat” elv alapján. Erkölcs, morál, etika – újabban ezek a szavak lepik el közéletünket. Kétségtelen, hogy remekül hangzanak, de azt is be kell látnunk, hogy mindenfajta fogalmi tisztázás nélkül használják őket. Értetlenül ülünk a képernyő előtt például akkor, amikor egy parlamenti közvetítésnél valamelyik tisztségviselő egy intézkedést igyekszik jogilag kétségbevonhatatlanul megindokolni, mire sértődött, vesztes politikai ellenfele utolsó mentsváraként ezzel az ellenvetéssel próbál mindent lesöpörni az asztalról: „Mindez jogilag ugyan stimmel, na de morálisan?!” Ha ott ülnék, kedvem lenne megkérdezni: mégis, mely morális rendszer alapján veti el a hallottakat? Az etika elsődleges feladata valóban a helyes cselekvés, gondolkodás és beszéd meghatározása, irányadása. Mivel pedig egy cselekvés helyességét nem kizárólag annak eredménye igazolja, hanem maga az elv, amelynek megfelel vagy nem felel meg, ezért egyértelmű, hogy egy bizonyos erkölcsi rendet egy mögöttes elvi, bölcseleti rendszer tesz, tehet csak érvényessé. Éppen ezért az etika tudománya minden esetben egy meghatározott filozófiai irányzatból, világképből emelkedik ki. Amikor valaki például pragmatista, azaz a hasznosság elvéből kiinduló filozófiát vall, akkor nyilvánvaló, hogy számára az erkölcsi rend mércéje a fogható, érzékileg megragadható érdek. A korosztályunkat ólmos ködként körüllengő marxista filozófia a termelőeszközök közösségi tulajdonba vételét és az osztályharc társadalmi dialektikáját tartotta az erkölcsi élet alapjának: primitív volt, de hivatkozási alapnak elég. A nemzetiszocializmus Friedrich Nietzsche által megalkotott filozófiai alapja az „Übermensch” elméletre építette fel etikai rendszerét. Borzalmas következményekkel járt, de legalább színt vallott, ezért lehetett egyetlen történelmi szituáció kapcsán szakítani vele. A keresztény erkölcs ennél összehasonlíthatatlanul teljesebb képre törekszik. Számunkra két feszítő pont között peng és ad harmonikus hangot az erkölcs húrja. Az első ilyen pont az eredetünk. Isten saját képmására teremtett bennünket, ez emberi méltóságunk alapja. Ezt egyénileg figyelembe véve nyugodtan követhetünk el olyan vétségeket, amelyek csak alátámasztják méltóságunkat, a mellettünk élőkét azonban lerombolják. Éppen ennek kiegyensúlyozására adódik a másik feszítő pont: végső célunk meghatározása. Jézus Krisztus megváltása révén az Isten és emberszeretet parancsát betartva az örök üdvösségre készülünk. A két pont között pedig, rendszerbe foglalva, megjelenik a keresztény erkölcs: abban nyilvánuljon meg Istenre utaló emberi méltóságunk, hogy odadó szeretetben készülünk az örök üdvösségre. Az erkölcs fogalmai tisztázásának liberalizálódása vezet ahhoz a káoszhoz, melynek fő tünete a botcsinálta erkölcstantanárok megjelenése szinte az óvodáktól a főiskoláig és egyetemekig. A keresztény fészekre vissza-viszszaszálló diákjaink beszámolói szerint soha, sehol, egyetlen mondattal sem hangzik el, hogy ki melyik filozófiai irányzat etikáját tanítja, milyen logikai rendszerből lépett a hallgatóság elé. Egy-egy ilyen előadó sokszor jópofa, olykor egymásnak is ellentmondó féligazságok halmazát zúdítja a morálisan most formálódó, felnőtté érő generációra. Mivel pedig nem definiálja az általa képviselt irányzatot (talán nincs is mögötte ilyen), azt a látszatot kelti az e témakörben komolyabban még soha el nem gondolkodó rétegben, hogy amit hirdet, az abszolút, általános, ezért mindenki számára kötelező. Nem ártana az oktatási tárca részéről tisztázni néhány szempontot, elhárítani bizonyos veszélyzónákat. Természetes, hogy mindannyiunk számára a történelmi kereszténység erkölcsi rendszerének tanítása lenne a legkedvezőbb – ez azonban egyelőre álom. Az viszont számon kérhető, hogy amikor egy erkölcstantanár megáll a katedrán és bemutatkozik, azonnal tegye hozzá a nevéhez, hogy milyen végzettsége van, mi jogosítja fel őt, az egyik felnőtt embert, hogy a többi felnőtt embernek erkölcsöt tanítson, és mely bölcseleti és etikai rendszer szerint teszi mindezt. A magam részéről nem vagyok híve egy olyan „össztársadalmi” erkölcs megalkotásának és egyetemi szintre emelésének, amely a különféle etikai irányzatok összemosásából áll elő, mert ez kiváló talajt nyújt az ember igazi természetével való visszaélésnek. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szellemi felépítményben reális alternatívaként szerepelnének a szexuális aberrációk, a lelkiismereti szabadságjogok, elsősorban az ateizmus és a szektásság tömjénezését jelentenék, a szabad véleménynyilvánítás pedig az egymás becsületébe való rafinált, jogilag számon nem kérhető belegázolás lehetőségét és így tovább. Ennél sokkal jobbnak tartom, ha erkölcstanként egy átfogó és tárgyilagos képet nyújtunk a diákságnak a morális irányzatokról, döntésükre bízva, hogy melyik rendszer szimpatikus számukra. Ha azonban ez veszélyesnek tűnik, mert a válogatás közben elvész (a soha nem is volt) erkölcsi közös nevező, akkor mégiscsak az lenne a legkedvezőbb, ha a történelmi keresztény egyházak erkölcsteológiát végzett tanítói vennék kézbe e területet.