Füstölgő vendéglősök és eladók

A kereskedők és vendéglátósok nagy része szerint a nemdohányzók védelméről szóló törvénnyel csak egy baj van: betarthatatlan. A törvény egy sor olyan lépésre kényszeríti a vendéglősöket, amelyeket anyagi akadályok miatt nem teljesíthetnek – ilyen például a drága szellőzőberendezések vásárlása. Kockáztatják, hogy a törzsközönségük nagy részét elveszítik, ha érvényesítik a szigorú rendelkezéseket. A törvénysértés sem kifizetődő azonban, hiszen a büntetés sem kevés. A kereskedőket – elmondásuk szerint – hasonlóan súlyosan érinti, hogy 18 éven aluliakat a törvény hatályba lépése óta tilos dohánytermékekkel kiszolgálniuk.A kereskedők szerint alapvetően helyes döntés volt törvényt alkotni a nemdohányzók védelmében, hiszen ha más nem, legalább ez rákényszeríti a társadalom „füstösebb” részét: elégedjenek meg azzal, hogy saját egészségüket rongálják. Azt azonban már nem tartják elfogadhatónak, hogy olyan kötelezettségeket rótt rájuk is a törvény, amelyet a piacból élők nagy része nem tud betartani. A hangulatos belvárosi vendéglő minden asztalán virít egy-egy hamutartó – még azokon is, amelyek az üvegfallal elválasztott, fedett teraszon állnak. Az idősödő pincér csak csóválja a fejét. Nem is érti, hogyan tarthatná be a rendelkezést, hiszen az ő vendéglője – mint a vendéglátó-ipari egységek legtöbbje – egyterű, vagyis nem lehet leválasztani a dohányos, illetve a nemdohányos részt úgy, hogy még csak át se szivároghasson a füst. Ha leválasztja, át kell „faragni” az egész helyiséget, nem beszélve arról, hogy ez töméntelen pénzbe kerül, s az egész helynek „elvész a hangulata”. – Nézze, nem véletlenül van kint ez a sok „foglalt” tábla: ezek az asztalok tényleg foglaltak – mutat körbe. Majd így folytatja: a szomszédos bankokból, irodaházakból tekintélyes törzsvendégsereg jár ide. Étkezés előtt és után csak elenyésző kisebbségük nem gyújt rá. Én vagyok a megmondhatója, aki már évtizedek óta dohányzom, hogy a kávé elképzelhetetlen cigaretta nélkül annak, aki ezt megszokta. Ha én azt mondom a srácoknak, ne haragudjatok, de a törvény értelmében nem gyújthattok itt rá, ők erre csak annyit válaszolnak: jól van, Pistám, akkor az asztalfoglalást ezennel lemondjuk. Ez a vendéglő javarészt a törzsközönségből él, őket veszítenénk el, ha érvényesítenénk a szigort – panaszolja a pincér. A nemdohányzóknak csupán két asztal áll rendelkezésére a teraszon. A vendéglőnek ugyanis nem áll szándékában a nagyobb helyiséget „beáldozni”. Az egyik asztalhoz egyszer egy amerikai hölgy ült le, s megkérdezte pincérünktől: rágyújthat-e. A vendéglátós szó nélkül tette le elé a hamutartót. – Az a berendezés, ami kellőképpen elszívhatná a füstöt, s biztosítaná a levegőcserét, súlyos százezrekbe kerülne, amit mi nem engedhetünk meg magunknak. Ha megvennénk, körülbelül fél évet adok neki, és lezsírosodik, dobhatjuk ki az egészet. Ez az elszívó, ami az álmennyezet felett próbál harcolni a füst ellen, úgy-ahogy működik, de hogy a törvényi előírásoknak nem felel meg, az biztos – állítja a pincér. A szomszédos vendéglőben szintén bárhol rá lehet gyújtani – egyelőre. Az egy év türelmi időt mindenképpen kihasználják, s utána sem lehet nagy gond, hiszen a vendéglő L alakú belső tere miatt könnyen leválasztható lesz a nemdohányzó helyiség a dohányosokétól. A drága szűrőberendezést pedig előbb-utóbb be kell szerezni – mondja a tulajdonos, gyanakodóan méregetve a sokat kérdezősködő újságírót. Azt azért nem tagadja: a legjobb berendezés sem lesz képes megakadályozni, hogy átszivárogjon a füst egyik helyről a másikra. Ezt pedig már súlyosan szankcionálja a törvény. Arról pedig fogalma sincs a vendéglősnek, mi lesz, ha csúcsidőben a dohányzó, illetve a nemdohányzó részlegre kiteheti a „megtelt” táblát: nem szeretné, ha azért mennének el tőle a vendégek a szomszédba, mert ő komolyabban veszi a törvényt, mint konkurense. Tahitótfalu egyik hangulatos kis vendéglőjében már a törvény hatályba lépése előtt elválasztották a füstmentes részt a dohányosoktól. A szellőző-berendezést már akkor felszerelték, amikor a törvényt elfogadta a parlament. Ott így nem okozhat gondot a paragrafusok betartása. Az is igaz viszont, hogy a turistaszezonban, ha „telt ház” van, sokan elmennek máshová ebédelni, hiába van még üres asztal a nemdohányzó, vagy máskor éppen a dohányzó részlegen. A szellőző-berendezés pedig nem tudja teljesen elszívni a füstöt. A dohányzóhelyek kijelölésével, illetve a dohányzási korlátozásokkal kapcsolatosan ugyan 2001. január elsejéig türelmi időt hagy a törvény, ám az egyik vendéglőben máris arra kérik a füstölgőket: oltsák el cigarettájukat. Egyetlen asztal sem dohányzó, így aki nem bírja ki füst nélkül, annak kívül tágasabb. A tulajdonos elismeri: sok vendéget veszített már el így, ám mivel ő személy szerint a dohányzás esküdt ellensége, inkább kibírja ezt a veszteséget. A törvény másik rendelkezése, miszerint a 18 éven aluliaknak dohányterméket nem szolgálhatnak ki, a kereskedők többségéből csak dacot váltott ki lapunk röpke „felmérése” alapján. A nagyobb üzletláncoknak szinte minden egységében jól látható helyen feltüntették már a bejáratnál, mire számíthatnak a kamasz dohányosok. – Mi adunk a nevünkre – mondja mosolyogva az üzlettulajdonos. Az üzletláncoknak ez már csak azért sem jelent nagy veszteséget, mert ha valami akció van, az egész család kicsődül és bevásárol. Bevételeiknek kis részét teszi ki a dohányzó kamaszok vásárolta cigaretta, ha azonban törvénysértésért bármekkora összegre is megbüntetné az üzletet a hatóság, megnézhetné a szerződését az egység vezetője. Kisebb boltokban, trafikokban már más a hozzáállás. – Ugyan már, kedveském, honnan állapítsam én meg, hogy ki töltötte be a 18. évét, és ki nem? Különben is, örülök, ha a bérleti díjat kitermelem – csóválja a fejét a középkorú trafikos hölgy. – De tegyük fel, hogy elkérem a személyi igazolványát, s ha nem mutatja meg vagy kiderül, hogy még csak 17 és fél éve született, nem adok neki cigit. És akkor mi van? Bejön öt perc múlva a haverja, aki papíron már nagykorú, és megveszi a füstölnivalót az egész bandának, ugyanott vagyunk, csak csináltunk hozzá egy felesleges mizériát. Ha pedig pechem van, bemegy a szomszéd üzletbe, ahol nem foglalkoznak vele, hogy hány éves, így kiszolgálják. Nekem csökken a bevételem, a konkurencia meg jót röhög a markába. A hölgy folytatná még az inkább önmagának szánt eszmefuttatást, de nem teheti: bejön egy pelyhesállú legényke, aki a legtermészetesebb mozdulattal veszi le a cigit és az „egy-szerhasználatos” öngyújtót a pénztárgép mellől. Eladó és vevő egyaránt elteszik a dohányt – úgy látszik, a szükség nagyobb törvény. Az újságírók sandábbikja még arra is vetemedik, hogy elkap egy-egy tinit az utcán, és próbavásárlást csináltat velük. A tapasztalat a trafikos hölgyet igazolja: a sarki kisközértben ugyanúgy, mint az aluljáró dohányüzletében szemrebbenés nélkül adják a kezébe a cigarettát a hamvas arcú, láthatóan fiatalkorú leányzónak és a kamasz fiúnak. A kereskedő arcán már a kérdés elején látható a válasz: őt nem érdekli a törvény. Az Országos Dohányfüst-mentes Egyesület (ODE) éppen e szemlélet ellen próbál tenni, amikor felajánlja segítségét a hatóságoknak. Az egyesület emberei jelzik az Általános Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatnak (ÁNTSZ), ha törvénysértést tapasztalnak. Igazuk is van, hiszen megalakulásuk óta, tizenkét éve harcoltak azért, hogy a törvény megszülessen. Mottójuk ma már ez: kiharcoltuk a törvényt, tartassuk is be! Az ODE alapító főtitkára, Illyésné Gyenise Erzsébet elmondása szerint felháborító, hogy a dohányosok nem veszik figyelembe az egészséghez való alkotmányos jogot. A törvény hatályba lépése miatt az egyesület most kiemelt fontosságot tulajdonít a november 17-i Országos Dohányzásmentes Napnak, ám az év többi napján is társadalmi összefogásra biztatja tagjait és szimpatizánsait. A kereskedők akár szimpatizálnának is az egyesülettel, ha nem érintené a zsebüket a rendelkezés. Most azonban inkább azon gondolkodnak: hogyan lehetne rábírni a törvényhozókat, módosítsák a törvényt olyan formában, ami a piaci érdekeket sem sérti, és az egészségesebb életmódot élőknek is megfelel. Eddig még nem kezdtek el mozgolódni ezügyben: várnak. Várják a vendégek reakcióit, várják a hatósági intézkedéseket, s addig is, amennyire lehet, kihasználják az egyéves türelmi időt. Azt azonban még nem tudják, mi lesz 2001. január elseje után.