Olimpia? Két hétig egy sötét szobában a földön fetrengtem

Az Európa-bajnok sportlövő, Zwickl-Veres Kata két évtizeden keresztül kergette az álmát: olimpiai résztvevő szeretett volna lenni. Ez azonban nem sikerült neki, a bukások pedig olyan mélységbe taszították, amelyből más ember aligha keveredik ki komolyabb megrázkódtatás nélkül. Zwickl-Veres Kata, az Eb-aranyérmes, egykori élsportoló kendőzetlen őszinteséggel beszélt pályafutásáról, meg nem valósult vágyairól és arról, miért nem minden a pénz a (magyar) sportban sem.

Zwickl-Veres Kata akkor sem lenne más ember, ha olimpiai érem lógna a vitrinjében Fotó: Koncz György/Nemzeti Sport Forrás: KGY

– Másfél évvel ezelőtt, 2024 májusában tett egy olyan kijelentést, hogy megcélozza a 2028-as, Los Angelesben rendezendő olimpiát, ha pedig az nem jön össze, akkor a 2032-est, Brisbane-ben. Tényleg ez a célja?
– Legfeljebb turistaként, ugyanis letettem a puskát, befejeztem az élsportot – válaszolta lapunk kérdésére Zwickl-Veres Kata. – Nekem az olimpia szó a mai napig kettős értelemben vett borzongást okoz. A pozitív töltetű remegést talán nem kell magyaráznom, a negatívot igen: több alkalommal jártam nagyon közel ahhoz, hogy kijussak egy olimpiára. Egyszer kevesebb belső tízes lövéssel maradtam le a kvótáról, másszor mert rosszabb volt az utolsó sorozatom. Aztán elérkezett 2016 februárja, amikor Győrben rendezték meg a légfegyveres Európa-bajnokságot. Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy kijussak a riói olimpiára. Miközben Miskolczi Juliannával és Gáspár Lalitával csapatban Európa-bajnokok lettünk, az egyénit megint elrontottam, a hajó elment. Ez tényleg földhöz vágott.

Az olimpia, ahová Zwickl-Veres Kata nem jutott ki
Fotó: MANAN VATSYAYANA / AFP

Zwickl-Veres Kata sötét verembe esett

– Szó szerint?
– Olyan sötét verembe estem, ami elképesztő. Férjemmel, az egykori asztaliteniszező Zwickl Dániellel visszavánszorogtunk Németországba, majd két hétig a padlón feküdtem, s fogalmam sem volt, hogy mi lesz most velem. Sejtettem, hogy sok minden megváltozik, de arra nem voltam felkészülve, hogy a győri kudarcot követően a Honvéd nem hosszabbítja meg a szerződésem. Azt sem titkolom, hogy az addig az államtól kapott Gerevich-ösztöndíjam háromnegyedét elvették, de ezzel sem volt bajom, ilyen a rendszer. 

Munka nélkül maradtam, hiszen ha az ember kijut egy olimpiára, akkor van minden, ha viszont elbuksz, akkor magadra hagynak, mert már nem vagy fontos a rendszernek.

Szerettem volna végigversenyezni a csapattal a szezont, de akkor már a szövetség nem akart benevezni, mondván: az olimpiai kerettagokat kell versenyeztetni. Azt is vállaltam volna, hogy kifizetem a költségeimet, de nem neveztek be. Ami segített rajtam, az a német cég, amely munkát adott. A munkavégzés, a mindennapi tevékenység, az, hogy újra hasznosnak érezzem magam, arra volt jó, hogy ne ugorjak ki az ablakon.

– Tényleg ennyire súlyos volt a helyzet?
– Miért viccelnék ezzel? Az olimpia gondolata egész életemben nyomasztott, miközben a leghőbb vágyam mindig is az volt, hogy világbajnok vagy világbajnoki érmes legyek. Egy sportlövő-világbajnokságon négyszer többen indulnak, mint egy olimpián, ott sokkal nehezebb érmet nyerni, jól szerepelni. 

Végül egyik sem jött össze. Sem az olimpia, sem a vb-érem.

Már gyerekként, kezdő sportlövőként rosszul voltam attól, ami az olimpiát idehaza körbevette. A hosszú harc a kvótákért, a csapaton belül megromló hangulat, hiszen miközben vetélytársak voltunk, egy Eb-n vagy vb-n egymásért lőttünk a csapatversenyekben, mindenki a másikat leste, hogy mikor kinek sikerül a kvótaszerzés. Ne értsen félre, tényleg drukkoltunk egymásnak, csak nagyon nagy volt a sokszor ki sem mondott nyomás, ami megmételyezte a kapcsolatunkat egymással. A londoni és a riói olimpia között sem volt ez másképp. 2014-ben le kellett mondanom a moszkvai Európa-bajnokságot. Akkor még nem tudtam, hogy a rám törő pánikrohamok egyik oka az élsportolói lét, az állandó küzdelem, a félelem attól, hogy rontás esetén pillanatok alatt leírnak. 

– Pánikbeteg lett? Ezért nem utazott el a 2014-es moszkvai Európa-bajnokságra?
– Ezért. A sors pedig úgy rendezte a dolgokat, hogy Moszkvában Miskolczi Julianna egyéni Európa-bajnoki aranyérmet nyert, majd két évvel később, a már említett győri légfegyveres Eb-n ő jutott ki a riói olimpiára. 

Miközben 2013-ban, Eszéken, tehát egy évvel a moszkvai Eb előtt a sportpuska fekvő számában bronzérmet nyertem, és utána is életem formájában voltam.

Moszkva helyett a sürgősségi osztályon találtam magam. Minden összetört bennem, céltalannak láttam az életem. Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Besokalltam és lepergett előttem a 2012-es londoni olimpia is.

– Ahová szintén nem jutott ki.
– Én nem, de a férjem, Zwickl Dániel igen. Azért utaztam ki a brit fővárosba, hogy szurkoljak neki. Mi történt? Egy óvatlan pillanatban, a járdáról való rossz lelépés után légmellet kaptam. 

Az asztaliteniszező Zwickl Dániel, Veres Kata férje a 19. helyen végzett a londoni olimpián
Fotó: SAEED KHAN/AFP

Ilyen állapotban repültem haza, a jobb tüdőlebenyem teljesen összeomlott az út alatt. Innen is felálltam, így jött a 2013-as Eb-bronz, majd az újabb mentális összetörés. Azt hittem felálltam, de sajnos nem. 

Ki foglalkozik egyáltalán a magyar sportolók lelkével?

– Ki segített önnek a legtöbbet ebben az időszakban?
– A férjemen és a családomon kívül nem sokan. Az akkori edzőm, Joó Éva is szintén mellém állt, vele azóta is nagyon mély a kapcsolatunk. A sportközeg sokszor a mai napig nincs felkészülve arra, hogy felismerjék: egy-egy esetben sokkal komolyabb lehet egy mentális probléma, mint a kudarc kiheverése. Nem vették észre, mi van velem, de az is lehet, hogy nem akartak erről tudomást venni. Az „oldd meg egyedül” szemlélet ma is jelen van a magyar élsportban, akkor sem volt ez másképpen. 

Én pedig sajnos ezt tekintettem normálisnak. Azaz elhittem, hogy velem van a probléma.

Tíz éven keresztül lábon hordtam ki az újra előtörő rohamokat, majd 2022-ben jártam először terápián. Előbb kellett volna mennem.

– Kimondhatjuk, hogy az állandó elvárások, a magyar élsport iszonyatosan erős olimpiacentrikussága, a „csak az aranyérmek az elfogadhatók” szemlélet tette önt tönkre?
– Igen, ez is. Én nem bírtam az ezzel járó stresszt. Az állandó nyomást, hogy mindig jól kell szerepelni, mert ha nem, akkor az állam megvonja a támogatást, s akkor jaj lesz nekünk. Hiszen minden sportoló a vállán viszi a saját karrierjét, meg a sportága problémáit is. Tudom, hogy ez nem a sportlövészet egyedi gondja, de Zwickl-Veres Katából csak egy van. 

Zwickl-Veres Kata a 2016-os győri légfegyveres Európa-bajnokságon csapatban lett aranyérmes
Fotó: Szabó Miklós/Nemzeti Sport

2014-ben a moszkvai Eb előtt a magyarországi orvosok közölték, hogy az élsportnak vége, a szívem rettenetes állapotban van, szedjek béta-blokkolókat, viszontlátásra – mindez a Sportkórházban történt. Akkor Németországban egy másik orvos csak annyit kért: menjek haza és negyedévig ne csináljak semmit. Kiírtak három hónapra betegállományba, hogy meggyógyuljak. Béta-blokkoló? Azt nem adtak.

– Ezek a történetek kellettek ahhoz, hogy elengedje az olimpiai álmokat, s befejezze az élsportot?
– Ennél azért több, de tulajdonképpen igen. A sport megtanít küzdeni és emelt fővel veszíteni, s megismerni önmagadat. A baj csak azzal van, ha ez az ismerkedés a pokolba vezető úton történik. 2024-ben az országos bajnokságon versenyeztem utoljára. Akkor már régóta úgy éreztem, hogy a karrieremnek se eleje, se vége. 

Egy olyan sportágban, amelyben verseny közben is szétdobban a szíved, rajtad van az az ormótlan, nehéz ruha, amiben lőni kell, nem szólalhatsz meg, pedig ordítanál, mégis csendben kell maradnod.

Úszol az verítékben, a fejedre tűz a nap, s ötven méterről kéne eltalálni a célt. Ezzel együtt sem csinálnék semmit másképp. Én csak a sportpályafutásomban lévő értelmet kerestem, hajszoltam húsz éven át. Hogy az egésznek legyen valami értelme.

– Volt?
– Egyrészt az elért eredményeimet, a csapatban lőtt Eb-aranyat, az egyéni Eb-bronzot és a többi sok szép eredményt nem veszi el tőlem senki. A sport révén ismertem meg a férjemet, indultam el az önismeret valódi útján. Ez a jó oldala a dolognak. A rossz az, hogy amikor abba kellett volna hagynom, nem tudtam ezt azonnal megtenni. 

– Mit kergetett még?
– Azt az álmot, hogy legyen egy lezárt, kompakt pályafutásom.

– Ehhez mi kellett volna? Egy olimpiai szereplés?
– Nem. Azt teljesen elengedtem. Ehhez az kellett volna, hogy sportolóként is tudjak magamhoz kapcsolódni, és megérezzem, hogy rossz helyről születnek meg bennem döntések. Biztos vagyok abban, hogy ha valakit megkérdezne rólam, kedves válaszokat kapna, elmondanának minden szépet és jót. Ugyanakkor azt gondolom, magukban úgy tekintenek rám, hogy nem érek annyit, mint egy másik sportág olimpiai érmese vagy pontszerzője. Nézze meg Joó Évát! Egyéni világbajnok, Európa-bajnok, olimpiai hetedik helyezett, volt válogatott edző. 

Nem érzem úgy, hogy őt vagy még sokakat valóban megbecsülték volna a karrierjük alatt vagy után. Tudom, hogy furcsa, de sokkal boldogabbak vagyunk, amióta eltávolodtunk az élsporttól és a lövészettől.

Itt, nem messze Gödöllőtől együtt túrjuk a kertet és boldogok vagyunk, ha az általunk elültetett biozöldbab kibújik a földből. Hogy ezért nem kapunk semmi elismerést, az rendben van, legfeljebb a családunk csettint egyet, miután elfogyott az ebből készült főzelék.

Az olimpiai életjáradék a magyar sport egyik káros jelensége

– Más ember lenne olimpiai érmesként?
– Az életem talán más lenne, de én nem lennék más. Még akkor sem, ha olimpiai érmesként jönne havonta a járadék. Amit én – s tudom, ezzel most sok embert megbotránkoztatok – a magyar sport egyik káros jelenségének tartok. Mert ez is – mint annyi minden más – a pénzről szól. Nézzen meg egy szívsebészt! Negyven évig dolgozik, hány ember életét menti meg? Neki miért nem adunk járadékot? Kissé fontosabb dolgot végez, mint egy élsportoló. Ugyanez a véleményem a pedagógusokról. S a sort még hosszan folytathatnám.

– Tudja, hogy erre mit fognak mondani?
– Azt, hogy sértett ember vagyok, aki egy olimpiai érmet sem volt képes összelőni, ezért nem kapok járadékot. Pedig ez nem így van. Tizenöt évesen fizették ki életem első, 30 ezer forintos Gerevich-ösztöndíját. Az volt az első gondolatom, hogy ezt az édesanyám vagy édesapám adófizetői pénzéből adták nekem, Vagy azokéból, akik ezt a cikket elolvassák. 

Gondolkodóba estem: nekem kutya kötelességem ezért jól teljesíteni, visszaadni valamit. Nagyon kevés olyan sportoló van, aki ki meri mondani: nekünk ez nem jár.

Ez egy olyan luxus, amit akár a sport keretein belül is sokkal jobb dolgokra lehetne fordítani. De tudom: egyszerűbb dolog az olimpiai bajnokokat, érmeseket támogatni, mint a borzalmas mentális vagy egészségi állapotban lévő magyar lakosságon segíteni, a mozgás vagy a sport felé terelni az embereket, egyszóval valódi reformot végrehajtani. Évek alatt jöttem rá, hogy a magyarországi élsportra nevelés módszereit réges-régen a kukába kellett volna hajítani. Nincs egy olyan kép, olyan módszer, amiről azt lehet mondani, ez egy reálisan felépített karrierúton viszi végig a sportolókat. Tudom, hogy sokan magasról tesznek erre, csak nyomják faltól falig, reggeltől estig. Én nem ilyen voltam. 

– A magyar sportközegben nagyon hamar eljutnak oda, hogy azokat a sportolókat, akik ezeken a dolgokon gondolkodnak, agyasnak, rosszabb esetben hülyének nevezik. Érezte ön ezt valaha? Vagy éreztették önnel?
– Azt éreztem mindennap, hogy én nem az a karakter vagyok, akit a magyar élsport rendszere szeret. Amit én testesítek meg, azzal csak a baj van, sok vele a meló, rakjuk arrébb, mert nekünk olyan ember kell, akiből a legkevesebb munkával, a legrövidebb idő alatt a legjobb eredményt tudjuk kisajtolni. A mai magyar sport erre épül. Itthon az emberek csak az eredményre kíváncsiak és nem a történetre. Ki teszi fel a kérdést: hogy bánunk azzal a hatalmas masszával, amely a magyar sport középrétegét jelenti? Tehát nem a kiemelkedő tehetségeket, az aranyembereket, hanem azokat, akik ott voltak egy-egy válogatott környékén és világversenyekről érmet is hozták akár.

Ki és mikor kérdezi meg ezeket az embereket, hogy minden rendben van-e velük? Kell-e nekik segítség?

A pályafutásotok után megtaláltátok azt, amiről álmodtatok? Benne vagytok még a sportban, ha nem, szeretnétek-e benne lenni? Talán ez lenne a mindenkori állami sportirányítás egyik feladata és nem csak az, hogy a pénzt hajszolja. Úgy érzem, hogy a mai magyar élsportból kiveszett az ember.

– De az üzleti életben nem ugyanez a szemlélet dívik?
– Tényleg úgy kell működnie az államilag finanszírozott sportnak, mint az üzletnek? Tényleg csak gladiátorokra van szükség? Tényleg arra kell minden pénzt elkölteni, hogy legyen pár olimpiai bajnokunk, akiket aztán büszkén ajnározhatunk? Négyévente pár hétig, hiszen utána őket is elfeledjük. Ennyi lenne társadalmi szinten a magyar sport, miközben az ország lakossága alig sportol és rettenetes egészségi állapotban van? A magyar sportnak erről is kellene szólnia, nem csak az állandó olimpiai álmok kergetéséről. 

– Mit kellene tenni?
– Azt, hogy a sportban megjelenő állami szerepvállalás arra ösztönözze az embereket, hogy sportoljanak és örömmel tegyék ezt. A kislányom Gödöllőre jár vívni. 

Ott hangzott el a nagyon fontos mondat: ha a gyerekem csak egy héten egyszer jár le, az sem baj, csak menjen, örvendezzen, hogy ott lehet.

Nem kergetik el, mert nem jelenik meg minden edzésen. De ez a szemlélet nagyon ritka és egyedi Magyarországon. Az egyesülteknek régen nem az a fontos, hogy a náluk sportolók örömüket leljék a mozgásban, csak az, hogy legyen eredmény, mert akkor hátha beesik a hőn áhított érem.

– Dénes Ferenc sportközgazdász szerint: ha Zwickl-Veres Kata lőni szeretne, akkor…
– …finanszírozza ő, azaz fizessek én. Ezzel egyetértek.

– Komolyan?
– Igen. Maradjunk a gyerekeimnél. Én hajlandó leszek finanszírozni a sportolásukat, ha az állam olyan edzőket nevel fel, akiknek valóban a sportolók a fontosak, miközben értenek a neveléshez. Nekem olyan edző kell, aki tudja, hogyan kell egy versenyzőt valóban támogatni. Olyan edző kell, aki nem rettenti el a fiatalokat, akinek a tudását azért finanszírozták, hogy az általa nevelt gyerekek később jó és autentikus sportolók lehessenek. Az autentikus nekem fontosabb, mint a jó – hiszem, hogy csak azzal tudunk elérni bármit is, ha önmagunkként létezünk, sallangoktól mentesen, jelentsen ez bármit is. Ha nem ez a cél, hanem az, hogy itt-ott olimpiai érmek lógjanak a szekrényben, megette a fene az egészet. 

Mire jó az LA10 program?

– Mit gondol arról, hogy a 2028-as olimpiára meghirdették az LA10 programot, azaz kitűzték, hogy tíz magyar aranyérmet nyerjünk Los Angelesben?
– Azt, hogy miért lesz nekünk jó, ha lesz tíz magyar aranyérem? Mi a jó abban, ha a jelenkor magyar sportolóit már most agyonnyomjuk mentálisan? Nem mindenkit, mert van, aki ezt jól viseli. 

Mi lesz azokkal, akik képtelenek ezt a nyomást elviselni? Mit mondanak ezekre a sportolókra? Azt, hogy bajnok sem válhat belőle. Csakhogy ezt számos kutatás cáfolta.

Eközben nagyon sok sportágnak nincs meg idehaza a valós helyzetértékelése, a tíz aranyéremről álmodozunk. Persze ki kell tűzni célokat, de azok legyenek köszönőviszonyban a valósággal. Minél inkább hajszoljuk az eredményt, annál kevésbé érjük el azt. Miközben tudom, hogy a világ élsportjában sincs idő a babusgatásra, a fejek simogatására. Ha csak és kizárólag minden a pénzről szól, tényleg nem lehet ezzel az egésszel mit kezdeni.

– Ezek után a két gyerekének a sportútját hogyan látja?
– Nincs az az isten, ami arra késztetne, hogy az élsport felé hajtsam őket. Jó, ebben van némi túlzás. A férjem kissé másképpen látja ezt. Ő azt mondja – ezt pedig én is hajlandó vagyok elfogadni –, hogy ha valamelyik gyerekünkről kiderülne, hogy nagyon tehetséges és ő is akarja az élsportot, akkor mögé fogunk állni. 

Zwickl-Veres Kata szerint az olimpiai életjáradék a magyar sport egyik káros jelensége
Fotó: Tumbász Hédi/Nemzeti Sport

Nem arról van szó, hogy mesterségesen el kell kerülni a kudarcokat, hiszen ami nem öl meg, az megerősít. Az érzelmileg, szellemileg, mentálisan demoralizáló helyzeteket kell kizárni a sportpályafutásból. A méltatlan, igazságtalan pillanatokat, amelyek nem tesznek hozzá semmit ahhoz, hogy te jó sportoló legyél. 

– Van valami üzenete annak, hogy ahol és ahogy most élnek, arra az átlagember azt mondaná: a Zwickl házaspár a két gyerekével együtt kivonult a magyar társadalomból?
– Van. Az, hogy ez a világ sok és a sport, az élsport is nagyon sok. Ahol most élünk, az jó nekünk. Nincs a házban térerő, egyik szolgáltatónak sem sikerült még ide tornyot telepítenie, de a kertben minden reggel a feketerigók játszanak, s ez a gyerekeknek örömet szerez. Itt tényleg csend van, csak augusztus végén zeng az erdő, amikor kezdődik a szarvasbőgés. Mi jól vagyunk – annak ellenére, hogy hosszú ideig Németországban éltünk. 

Maradhattunk volna ott is, de a szívünk és a család szeretete hazahozott.

Pedig Dani nem akart hazajönni, jól érezte magát Németországban, miközben most is ingázik és ott dolgozik. Benne is megvoltak azok a gyökerek, amelyek ide kötötték, de ezt csak távolról szemlélte. Abigél születése után két héttel jött a felismerés, hogy mégis haza kellene jönni. Igaz a mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. A falu, ahol nyugalom vesz bennünket körül. Ezt találtuk meg itt, ahol most élünk.

– A lövészet kortalan sport. Volt olyan olimpiai érmes sportlövő – igaz, nem magyar, hanem svéd –, aki 58 évesen nyert olimpiai érmet 1992-ben, Barcelonában. Érez még magában erőt egy esetleges visszatérésre?
– Éppen egy hónappal ezelőtt adtam le a fegyvereimet. Az utolsó versenyem, amelyen 60 fekvőt lőttem, 50 méterről, maga volt a pokol. Fájt a hátam, nyomott a ruha, izzadtam, rohadt kényelmetlennek tűnt az egész. Ekkor minden lepergett előttem. Hogy a térdelőnél a sarkadat a fenekedbe nyomod, mert az a jó testtartás. A kezedet kifacsarod. fekszel, de minden ötödik lövésnél ki kell venned a puskát a válladból, mert a fájdalom átjárja a testedet. 

Húsz éven keresztül elfogadtam, hogy ez a sportág ilyen. Az utolsó versenyen jött elő az, ami addig sosem: mit keresek én itt, miért csinálom ezt? 

Egyszerűen eltűnt, elveszett belőle a lényeg. A lövészettel való viszonyom lezárult: nagyon sokat köszönhetek neki, de nem szeretném, ha elhazudnánk az élsport, az élsportolók életéből a valóban fontos részeket, mert akkor sosem fog változni semmi. Azt hiszem, ez a válaszom a kérdésére.