Futottak még...

Az előző fejezetben megemlékeztünk Pálmai Henrik „szabadalmáról”, az istállófogadásról, amely az egész világon elterjedt, s amelyre méltán lehetnénk büszkék – ha nem szüntettük volna meg. Igaz, amíg működött, az idő alatt sem nagyon emlegették Pálmai Henriket. Talán egy emlékversenyt megérdemelne, a javaslatot, íme, megtettük. A totalizatőr technikájának fejlődése természetesen nem állt le Pálmai ötletével. A totóban rengeteg kiaknázható lehetőség volt, amelyekkel vonzóbbá, izgalmasabbá tehették a játékot, magyarán: a fogadók mind több pénzt hordtak a kasszákhoz. Olaszországból indult el egy speciális fogadási mód, amelyet egyszerűen csak „olasz” névvel illettek. Lényege az volt, hogy a második helyezettet kellett eltalálni. Nálunk az I. világháború után az ügetőn kísérleteztek vele, egy ideig nagyon népszerű volt, majd a hajtók is megkedvelték, s ez komoly bajnak bizonyult. Gyakran manipuláltak esélyes lovakkal: a hajtó arra ügyelt, hogy csak második legyen, mert „olaszban” játszotta magát. A közönség elunta azokat a versenyeket, amelyekben senki nem akart nyerni, így az „olasznak” is befellegzett. Magyar vonatkozása volt az össznyerő játéknak. A versenynap összes futamának győztesét kellett előzetesen megtippelni. Az össznyerő eszméje egy cseh karmester fejéből pattant ki, aki a Karlovi Vary-i meeting forgalmát szerette volna ily módon növelni. A helyi versenytitkár, a magyar származású Karner Antal megpróbálta bevezetni az új játékot, de nem volt nagy sikere. Az össznyerő szinte eltalálhatatlan, nem véletlen, hogy sem Németországban, sem a régi pesti ügetőn nem honosodott meg. Csak Romániában vált népszerűvé az össznyerő, olyannyira, hogy 1945-ben, az inflációs időkben, amikor ismét bevezették a pesti ügetőn, már bukaresti játéknak nevezték. Az inflációval együtt ment ki a divatból. Az össznyerő szelídebb változata volt az angol eredetű „daily double”, a napi kettős fogadás. A napi futamokból kettőt kijelöltek, azok győztesét kellett eltalálni. A dublé népszerűsége akkor ért a tetőfokára, amikor 1932. május 8-án, a pesti galoppon, a Pici–Pascal kettős fogadáson 5 pengőre 13 628 pengőt nyert egy fogadó. A „szűz kéz” szerencséjéről vallott elmélet ez esetben is igaznak bizonyult. A nyertes soha nem járt lóversenyen, szomszédja beszélte rá, hogy az álmában látott számokat játssza meg lovin. Miközben a pesti pályán a dublé diadalútját járta, a megyeri pálya titkára, Saly Ervin azon törte a fejét, hogy a 3-4 lovas mezőnyök esetén miképpen növelhetné a fogadási forgalmat. „Kínjában” kitalálta a befutójátékot, amivel forradalmasította a lóversenyfogadást. 1932-ben kezdtek kísérletezni a befutóval, eleinte csak azokban a futamokban, amelyekben kevés ló indult, később nagyobb mezőnyökben is. Az első és második helyezettet kellett eltalálni, 9 vagy több induló esetén az első és harmadik is nyert. A befutó napok alatt befutott. Megyerről indult, hamarosan bevezették a pesti galoppon is, majd az ügetőn. Néhány év múltán az egész világ befutót játszott. Saly Ervin találmánya egyszerű, könnyen megtanulható és hatalmas nyereményekre ad lehetőséget. 1938. október 15-én az Ereszdel–Mindenes befutóra 2 pengőre 6712 pengő 80 fillért fizetett a totalizatőr. 1965. július 29-én a Szia–Kokain befutó 10-re 51 232 forintot ért. Ez a magyar befutó történetének legnagyobb osztaléka. A 60-as években jelent meg nálunk a német pályákon kifejlesztett hármas befutó. Ma már nálunk is ez a legnépszerűbb játék, az öszszes fogadások 60-70 százaléka hármas befutó. A skandinávoktól átvett hatos befutó a magyar versenyüzemekben nem vált be. A befutófogadásnak világszerte sok formája van, de mindegyik Saly Ervin ötletének valamely változata. Saly Ervinről sincs emlékverseny elnevezve.