Gettókból szabadulni

Többszörös gettóban érzik magukat azok a kolozsvári színinövendékek, akik a napokban vérbő, ötletteli előadásukkal a budapesti közönségnek is bizonyították, hogy amíg Erdélyben ilyen előadások születnek, addig – az érkező rossz hírek ellenére – a romániai magyar színjátszás csak képzelt beteg...Nyolc végzős vizsgaelőadásaként került színre Moliére Képzelt beteg című bohózata, de a produkció a vártnál is jobban kinőtte magát: Kisvárdán, a kisebbségi színházak fesztiválján például több (köztük közönség-) díjat nyertek vele. A Tháliába a Vendégségben Budapesten című sorozat részeként jutottak el. A határon túli magyar színházi esteket a főváros, a Kapocs Alapítvány és a befogadó színház szervezi immár második éve. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen nyolc esztendeje alakult színművészeti tanszék – a diákok szerint – kakukktojás az intézményen belül, hiszen sem infrastruktúrája, sem oktatói karának összetétele nem alkalmas ilyesféle tevékenységre. A magyar szak még ezen belül is mostohagyerek: sok elméleti tárgyat azért tanulnak például román nyelven, mert egyszerűen nincs magyar oktató. A gettófalak a szakmán belül is érzékelhetők – állítják, hiszen Erdélyben (és Magyarországon is) a támogatók és a színházi közvélemény csak a marosvásárhelyi színiakadémiával számol, nekik küldve a fesztiválmeghívókat és a címzett támogatást. A fiatalokat a Kolozsvári Állami Magyar Színház vette a hátára. Ez nagy előnyt jelent (egyből a mély vízbe kerülve a diákok megtapasztalhatják egy működő struktúra belső szerkezetét, működését), ugyanakkor a hétköznapokkal túl korán megismerkedő fiatalokban sérül a rájuk jellemző életkedv, világmegváltó hit. „Egyszerű szakma lesz számukra a színészet, és csak ritkán élmény” – fogalmaz a végzősök szakmai irányítója, a Budapesten bemutatott darabot is rendező Keresztes Attila, aki szerint a színház az ottani rendszerváltást megelőző, akkor nagyon is jogos, magyarságmentő sündisznóállásból még nem talált ki igazán. A fél tucat magyar csatornát és ennél is több román nyelvű kereskedelmi adást kínáló kábeltévék elől már nem lehet elcsalni a nézőt az ábécé egyszerű ismételgetésével, azt pedig kevesen merik megpróbálni, hogy új utakat keresve esetleg még a megmaradt kevés nézőt is elriasszák. Egy öttagú család színházjegye ma már befektetésnek számít Romániában – ennek ellenére sem szabad állandóan Tamásit játszani csak azért, hogy folyamatosan telt ház legyen. A kolozsvári színház primőr szinten már nem politizál – egyszerű és bonyolult emberi gondolatokat és problémákat feszeget, az egyetemes világról beszél, és ebben a világban természetesen benne van Erdély is. Talán ennek a mentalitásnak köszönhető, hogy az utóbbi időben Európában komoly rangot vívott ki magának Tompa Gábor társulata – igaz, Kolozsváron nem gyarapodtak a nézők. A fiatal csapat azt szeretné, ha a hat korábbi és a két frissiben alakult erdélyi magyar társulat valamelyike együtt szerződtetné le őket. A „sárban-vérben” közösen eltöltött idő igazi csapattá csiszolta a társaságot, külön-külön nehezebben tudnak boldogulni. Hasonló együttmaradásra már volt példa a marosvásárhelyi színinövendékek esetében. Nehezebben esik szó a jövőről – az ország gazdasági mélyrepülése a kultúrára is komoly befolyással van. A nagy hírű bukaresti színiakadémián kevés a jelentkező, pótfelvételit kellett hirdetniük, a nemzeti színház csődöt volt kénytelen bejelenteni, a nemrégiben visszhangos európai sikert arató krajovai társulatból pánikszerűen szerződnek el a színészek. Átjárás alig van a két kultúra között, mindkét nyelven játszó fiatal színész csak szabályt erősítő kivételként akad. Csak a szerencséseknek jut magyarországi filmszerep (Romániában még kevesebb film- és tévéjáték készül, mint nálunk), a színészeknek albérletre is alig jut, nemhogy Bukarestbe és Budapestre járjanak tanulni más társulatok előadásaiból. Kellő alázattal a semmiből is lehet színházat teremteni – vallják a fiatal kolozsváriak, akik akár sátorban lakva is elmennek bárhova, hogy megtudja róluk a világ: léteznek, akarnak és szeretnek dolgozni. És még mindig hisznek abban, hogy a kedvezőtlen tünetek ellenére az erdélyi magyar színjátszás csak képzelt beteg.