Albin 2024. március 1.
logo

Igaztalan külhoni balliberálisok

1999.11.09. 23:00

A New York Times a földkerekség leghatalmasabb országának legbefolyásosabb lapja, amely vasárnapi magazin mellékletében tíz évvel a kelet-európai politikai földrengéssorozat után tíz egykori ellenzékit kérdezett meg. Az interjúk közül messze a leghoszszabb és legérdekesebb a lengyel ellenzékivel, Adam Michnikkel készült. Aki okos volt és messze nem liberálisan dogmatikus. Például, az interjút készítőnek is nem kis meglepetésére, Pinochet angliai fogva tartása ellen kelt ki. A magyarok közül Rajk László és Kis Ilona szerepelt. Barát József, a Magyar Rádió angolul gyalázatos félreértésekkel dolgozó tudósítója, aki Washington helyett idejét New Yorkban tölti, a tíz ellenzékiből csupán kettőt, Michniket és Rajkot említette. Holott Kis Ilona mondanivalója lényegesen érdekesebb az életét mesélő Rajkénál, és ha Barát közzéteszi, másfél millió magyar értesülhetett volna, miként látja saját és honfitársai életét a piacképtelen Beszélő című, igen csekély példányszámban megjelenő SZDSZ-közeli havilap főszerkesztője. De nem tette. Talán oka volt rá a Kádár-rendszerben a feje búbjától a talpáig megbízhatónak ítélt régi-új tudósítónak. Így a közszolgálati ismeretek terjesztése ismét e napilap feladata lett. Kis Ilona néhány bekezdésnyi önbemutatásából megtudjuk, hogy a társadalom egészének a helyzete nem jó, mert ugyan a törvény uralma mosolyog reánk, de azt rossz célra használják a korrupció „növekedésével”, mely most már a legmagasabb rangú politikusokat és a rendőrséget is elérte, a polgári társadalom pedig nagyon gyönge. Hogy ezt a polgári társadalmat a négy évig hatalmon lévő exkommunista/balliberális koalíció miért nem erősítette fel egy kissé, Kis nem említi. Ezután így folytatja: „A helyzet főleg az értelmiség körében rossz. Nemrégiben a magyar kulturális miniszter nagy cégek és multinacionális vállalatok képviselőit hívta meg egy találkozóra, ahol szétosztott egy olyan jegyzéket, amely a véleménye szerint támogatásra érdemes kulturális újságokat és intézményeket sorolta fel. Természetesen a mi havilapunk nem volt közte. Nem rejtik véka alá azt a reményüket, hogy eltűnünk. Nagyon lehangoló...” Kis ezután elmondja, hogy neki leginkább a szegények sorsa fáj, ám hogy erről a New York Timesnak a Bokros-csomag idején nem panaszkodott, csupán a véletlen művének tekinthető. De a helyzetértékelés a záróparagrafusban válik igazán keménnyé. „A kormány megszállottja az újra-központosításnak, és a legszörnyűbb dolog az, ahogyan a miniszter a titkosrendőrséget politikai célokra használja. Lehet, hogy ezt az átlagszavazó nem érzékeli naponta, de az értelmiség feltétlenül érzi. Ha a valóságot írják meg, elveszíthetik állásukat, és nem kapnak állami támogatást stb. Ez a kormány újrateremtette azt a légkört, ami a nyolcvanas évek vége felé uralkodott, amikor az emberek arra gondoltak, hogyha van kocsijuk és nyaralójuk, és a gyerek az egyetemen tanulhat, akkor elégedettek. Ugyanarra a srófra jár a dolog: ha az emberek engedelmesek és jól élnek, nem ragaszkodnak politikai jogaikhoz.” Akinek a keze még nem szorult ökölbe, annak íme a Beszélő impresszuma: „A lap megjelenését a Soros Alapítvány, a Budapest Bank Budapestért Alapítvány, a Fund for Central and East European Book Projects, a Holland Nagykövetség és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatja.” Vagyis, az NKA-n keresztül a nép adóforintjai. Közvetetten a Budapest Bank Alapítványon keresztül is (hála nyilván Völgyes Ivánnak, aki oly olcsón privatizálta Bokros segítségével a bankot a GE Capital nevében). Ez az a havilap, amelynek belső és külső gárdája egyetlen szóval nem kifogásolta, hogy a volt kommunista/balliberális koalíció négy éve alatt erőszakkal zárták be lapok sorát. És amely koalíciónak négy éve alatt a Corvin köz hősét, Pongrátz Gergelyt verték bilincsbe a Metész-tüntetésen főként a magyar zászlóra gumibottal beindult Kuncze-darabontok, és amelynek idején több százszor hallhattuk azt, hogy a lapoknak nem állami támogatásra, hanem piaci helytállásra van szükségük. Kőszeg Ferenc – akinek Magyar Helsinki Bizottsága természetesen egyetlen tiltakozó hangot nem hallatott, amikor Kuncze belügyminiszter párttársa a tüntető parasztokat verte szét – most egyetlen alkalmat nem mulaszt el, hogy ne vádolja nemzetközi fórumokon a mostani kormányt, mert, nos, igen, mert nem támogatja azt a Kurírt, amelyről az SZDSZ bértollnokai írták meg, hogy csatornalap, attól a másodperctől kezdődően, amikor egykori főszerkesztője, Szűcs Gábor, Demszkynek vágott oda. Mint panaszolja, Kőszegék anyavállalata, a bécsi Nemzetközi Helsinki Emberjogi Szövetség a „pártatlan” budapesti emberjogi figyelőre támaszkodva 1998-ra vonatkozó jelentésében, a magyar kormány nem hajlandó támogatni a portfóliójába tartozó lapot. És megszállta a közszolgálati médiát. Melyben Barát, Bedő, Szelestey és társai szűrik nekünk a külföldi, míg Fekete Edit, Nej György és tucatnyi társai a belföldi híreket. Így festett tehát Pannónia Kis tolmácsolásában 1999. november 7-én, az Atlanti-óceán másik felén: az állásának elvesztésétől félő balliberális értelmiség, mely nem meri a valóságot leírni. Most már végre mi is értjük, hogy miért hazudnak. Eddig azt hittük, havi egymillióért, az alsóbb rangúak több százezerért és hazugságuk hordozói állami, multis és magánalapítványi támogatásáért. Ez a szép a New York Timesban, amikor Magyarországról ír: egyrészt Rajk, másrészt Kis Ilona. Ha az éremnek harmadik oldala lenne, nyilván Kőszeg véleményét is hozta volna az a lap, amelynek moszkvai tudósítója a harmincas években, amikor Ukrajnában Sztálin mesterséges éhínségének „köszönhetően” legalább hétmillióan haltak éhen, csupa bőséget, kaviárt és pezsgőt látott. Ezért szeretjük a New York Timest.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.