A fővárosban, a III. kerületi Aranyos utcai baseballpályán őszi fűillat keveredik a frissen szórt por szagával. Helyenként érezni a Liszt Ferenc repülőtér felől emelkedő utasszállítók erejét – olyankor a beszélgetés résztvevője is megemeli kissé a hangját, hogy hallható maradjon. A nap alacsonyan jár, a gyepen gyerekek szedegetik a labdákat, a háttérben az óbudai távhőközpont és kilátótorony sziluettje rajzolódik a felhőkre. Innen indult Morua Márkó, az első magyar baseballjátékos, aki szerződést kapott a Major League Baseball egyik klubjától – a San Diego Padrestől.

(Forrás: Magyar Nemzet)
Morua Márkó óriási lehetősége
Még csak tizenhat éves, de a tekintete már profi. Ahogy beszél, egyszerre van benne a tinédzser lazasága és egy veterán sportoló tudatossága.
„Ötéves korom óta itt vagyok a pályán.
Apukám is baseballozott, ő az edző, és övé a pálya. Szó szerint itt nőttem fel, reggeltől estig ütöttük a labdát.
Aztán hozzáteszi, mintha csak mellékesen mondaná: „Tenerifén kezdődött minden. Ott figyelt fel rám egy játékosmegfigyelő. Azt mondta, ha komolyan gondoljuk, költözzünk oda – hát odaköltöztünk.”
Két év Spanyolország, majd újabb ugrás a baseballvilág legkeményebb és legeredményesebb iskolájába, Dominikára, ahol csak kevesen kapnak szerződésajánlatot. Márkó köztük volt.
A pálya szélén apja, Morua Roberto, az Óbudai Baseball Egyesület elnöke és a magyar válogatott szövetségi kapitánya figyeli fiát. Az ember, aki nemcsak nevelte, hanem edzette is – szó szerint a tenyeréből nőtt ki. „Nálunk ez családi örökség. Az apám hozta Magyarországra a baseballt, az életem az Óbudai Baseball Egyesületről szól. Ez a hely öt hektáron a mi világunk. Amikor Márkó hatévesen még homokozott itt, nem gondoltam, hogy tíz év múlva 110 méteres home runokat fog ütni.”
A fiatal elkapó a pálya közepén áll, pólóján és sapkáján a Padres-logóval.
Most is a San Diego-szerelés van rajtam, ez mindig is az álmom volt. Ötéves korom óta erről beszéltem. Most, hogy sikerült, még nem is fogtam fel teljesen.
A januári indulás már fix: beköltözik a csapat San Diegó-i komplexumába, a profik közé. Onnantól csak edzés – minden mozdulatért, minden századmásodpercért meg kell dolgozni. „Most jön a legnehezebb rész” – mondja az apja. – „A játék eddig öröm volt. Mostantól verseny. De ő mindig is erre vágyott.”