Jelcin ujja

Borisz Jelcin tegnap összevonta a szemöldökét, és ujjával az asztalt verte. Az orosz elnök amiatt bosszankodott, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet isztambuli csúcsértekezletének, több nyugati felszólalója éles vagy kevésbé éles formában bírálta Oroszország csecsenföldi katonai fellépését. Évekkel ezelőtt egy ilyen mozdulattól még összerezzent volna a világ. Ma ez szinte már fel sem tűnt, és csak apró, felejthető epizódja volt a csúcstalálkozónak. Egygyel szaporodott Jelcin tévés „grimaszgyűjteménye”. Emlékezzünk csak arra, hogy 1994 decemberében, a Budapesten tartott EBEÉ- (az összeurópai fórum akkor alakult át szervezetté, vagyis lett EBESZ) csúcstalálkozón az orosz államfő még a hidegháború visszatérésével fenyegetett. A jelenlevő tudósítókat kiverte a víz. A politikai klímaváltás akkor ugyan nem következett be, az azonban látható, hogy a hidegháború vége után is ambivalens maradt a Nyugat és Moszkva viszonya. A kilencvenes évek Oroszország nemzetközi tekintélyvesztését hozta több fronton is. Moszkva nem tudta megakadályozni a NATO keleti kibővítését, a pravoszláv szerb „testvérek” elleni NATO-fellépést, és egyszer már kínos vereséget szenvedett Csecsenföldön. Az előző csecsen hadjárat idején is kapott külföldről kritikát az orosz vezetés. Akkor azonban a nyugati politikusok még úgy gondolták: Jelcin az orosz demokrácia letéteményese, inkább őt támogatják, mintsem hogy egy kommunista elnökjelölt költözzön a Kremlbe. A Nyugat számára fontosabb volt a kicsit hűvös, ám partnerinek tekinthető kapcsolat. Az ősz azután igazán forróra sikeredett Moszkvában. Moszlim rebellió a Csecsenfölddel határos Dagesztánban, iszlám szélsőségesekkel összefüggésbe hozott terrorista merényletek sorozata, amelyeknek ártatlan orosz polgárok estek áldozatául. Moszkva nem késlekedett a kemény válaszszal: ismét támadásba lendült Csecsenföldön. A hivatalosan meghirdetett cél a terrorista központok felszámolása. Ma már látszik, hogy a helyzet ennél jóval súlyosabb. Több tízezer földönfutóvá tett csecsen menekült el otthonából és a közelgő tél miatt humanitárius katasztrófa fenyeget. A mostani EBESZ-csúcstalálkozó előtt a csecsenföldi katonai akció miatt már lezajlott egy-két pengeváltás az orosz és az európai vezetők között. Sokak szerint nem véletlen, hogy Jelcin elnök személyesen ment el a csúcsra, bár ő az utóbbi időben labilis egészségi állapota miatt már nem sűrűn vesz részt nemzetközi programokon. Ezzel a külvilág számára egyértelművé tette, hogy mandátuma lejártáig képes ellátni elnöki feladatait, ráadásul azt kívánta nyomatékosítani: Oroszország nem enged beleszólást ügyeibe. Úgy gondolta, hogy ha ő haragosan felemeli az ujját, akkor annak nagyobb a nyomatéka, mintha az éppen aktuális kormányfő tenné ugyanezt. Jelcin felszólalása egy olyan védőbeszéd volt, amely még a hivatalos „vádbeszédek” előtt hangzott el. Az is feltűnő volt, hogy a legjelentősebb nyugati államok vezetői ezután elhangzott hozzászólásaikban csak óvatosan bírálták Moszkvát. Furcsamód keményebb hangot csupán néhány kis ország küldöttsége engedett meg magának. Sőt, legélesebben az egykor orosz fennhatóság alatt állt Észtország demonstrált azzal, hogy elnöke, Lennart Meri a csecsen helyzet miatti tiltakozása jeléül el sem ment Isztambulba. Úgy tűnik, most már Tallinnban sem rezzennek össze, ha az orosz államfő összevonja a szemöldökét, és ujjaival az asztalt csapkodja. Sőt már nem is igazán kíváncsiak rá.