időjárás 27°C Konstantin 2022. május 21.
logo

Jó ború Badacsony 226 Bacchus itala

Szepesi Attila
1999.11.05. 23:00

Amikor betoppan az első „emberes hónap”, szeptember, a Balaton hangulata megváltozik. A levegő már nem vibrál olyan mediterrán tűzzel, mint korábban. Az aranyszikrákkal átszőtt magasba kékes árnyalat keveredik. Az önfeledt lobogás szelíd tűnődéssé, a napsugaras évszak zsibongása szélsuhogássá halkul. Ez a bor és a madárvonulás évada. Az erdők meg a ligetes nádasok mélyéből alkonyatkor felharsan a bőgő szarvasok harci trombitája. A szőlőparcellák fölött – a mondóka „jó ború Badacsonyának” tövében, Szigliget madárijesztők vigyázta lankáin meg az akali dombok során – seregélyek felhője cikázik. A karbidágyúk durrogása meg a ragadozó madár vijjogását imitáló gépi hang, amely a felhőben járó szőlőmadarak távol tartását volna hivatott szolgálni, hangulatot kölcsönöz a tájnak, de – ahogy tapasztaltam – célját el nem éri. A szárnyas tolvajsereg igencsak tanulékony, s ha a durrogásra, vijjogásra fel is riad kezdetben, hamar megszokja a hangokat, s vígan űzi tovább a maga szőlődézsmáló mesterségét. A hegyek hangulatos parasztbarokk szobrai, a Szent Vencelek és Borbálák, Máriák, Józsefek, Erzsébetek, sárkányölő Szent Györgyök hátterében zajlik a szüret. „A mi illeti a Balaton melléki lakosokat: talán az egész világon sintsenek olly jószívű, adakozásra hajlandó és barátságos emberek, mint ezek. Itt a szőlőhegyen ha valaki keresztül megyen, és az ő szóllások szerént lyukas pintzét (kinyílt ajtajút) lát és hívatlanul is bé nem tér, azért dorgálást, pirongatást és szemrehányást nyer. Divatozik itt egy szokás, melyet pintze szerezésnek neveznek” – jegyzi fel a Tudományos Gyűjtemény 1834-es krónikása. Ma sincs másképp. Amikor a présházak penészülte és csigamászta zugaiból előkerülnek a százéves prések és faputtonyok, a szúrágott ászokfákon pedig mustra várnak a hordók, javában folyik a szomszédolás, a várható termés latolgatása, később a must fokozása és kóstolgatása. A táj lakói őrzik még a mindennapi tárgyak elkészítésének sok száz éves módját – ma is olyan szőlőkapákat és holdsarló ívű metszőkéseket használnak, mint a rómaiak boldogult idejében, és az építkezés – kőkerítések, nádtetők és a patakok felett átívelő kőhidak esetében –, a természetes anyagok szerkesztésének, illesztésének és megtartásának módja is ódon idők hagyományait idézi. Az itteni élet középpontja, kétség nem férhet hozzá, a szüret. Ilyenkor összesűrűsödik az idő, megelevenedik a múlt, a megszokottnál is tarkább a jelen, és a jövendő borongós árnyékait tovaűzi a szüreti ének. Nem tudható pontosan, mitől, de ahogy a Balaton környék emberének ízes beszéde összetéveszthetetlen, ugyanígy az itt élők arcának és mozgásának a karaktere is. Szerepe lehet ebben a napsugárnak, amely a tó felületéről visszacsillan, a kövek jellegzetes horpadásainak, a fatörzsek görbületének és a napfény aranyszikráit lobogtató szélnek, de a települések korábbi zártságának és – a bornak is, Bacchus ajándékának, amelyben megcsillan a méretlen idő, és a pillanat ezáltal mindig emlékké tűnik át. A balatoni ember borivó fajta. A jó gazda ismeri még a bacchusi ital ízlelésének szertartásrendjét. Az aroma meg az illat élvezésének szelíd módját, mint ahogy a mértékletes mámor antik reminiszcenciájú örömét is. A borban a táj, a hegyek lelke sűrűsödik össze. Mondják, a szőlő kultúrateremtő és -megőrző növény. Nem a nomádok alkalmi plántája, hanem évszázadok emlékeztetője és hordozója. A pásztor átvonul egy tájon, esetleg ideig-óráig meg is telepszik valahol, de a szőlőművest, akit áthat a bacchusi indák meg a bor lelke, magához köti a föld, és a környék végleg befogadja. Szőlőt nem lehet csak praktikusan pátyolgatni. Búza- és kukoricatáblát, almafákat és dinnyeföldeket lehet. De szőlésznek, borásznak lenni – életforma és szenvedély. Ahogy a mértéktartó borivás is az, amelyben a pohár tartalmának aromájához hozzátartozik az éppen fújó szellő színárnyalata, a seregélycsapat surrogása, a pincék dohszagú lehelete meg a hegyoldalak fanyar októbervégi illata. Aki bort iszik, emlékezik. Ilyen a napfénnyel meg az ásványok üdvözletével átitatott bacchusi ital természete. Hol derűre, hol borúra hangol, az emlékezés épp megidézett tartományának természete szerint. Ám aki tartósan él vele, folyamatosan adva át magát ízeinek és sugallatainak, felismeri, hogy mozdulataiban az ősök csetlése-botlása, szavaiban ódon idők hangulata bujkál. Beavatottan élni a borral, tüzessel és fanyarral, édessel meg tűnődésre hangolóval – ez is mindennapi szertartás, ez is időutazás. A hajdani és a mai szőlőművesek emléke, civilizáló ereje költözik abba, aki – mondjuk, egy badacsonyi vagy dörgicsei pincében – felemeli, és a világító nap felé tartja borral teli poharát.