Juszt László pánikbetegsége

Kirúgatásban már volt gyakorlatom. Ez volt ugyanis a hetedik. Az elsőt 1975-ben éltem át. A rádió Krónika rovatából tettek ki, ahol az akkor 25 éves Borforgalmi Tröszt ünnepségéről csináltam egy összeállítást, számlákkal igazolva a dínom-dánomra költött kisebb vagyont. A hatodik pedig 1993-ban történt... (Jé! Akik eddig kirúgtak, azok végül mind megbuktak...)” Juszt most megjelent kiadványa (Juszt László: A Juszt-ügy, avagy a kormányzati pánikbetegség anatómiája) a hetedik menesztés története; de ha szóba hozta, időzzünk egy keveset legelső eltávolításánál. A MÚOSZ-iskolán ugyanis, ahová 1975-ben együtt jártunk, nem az újságírói kurázsiról szóló történetet tudtuk. Ami tény: kirúgták őt nem-csak a Krónikától, de az iskolából is. Az ok, így hírlett akkoriban: Juszt egy ismert újságíró munkáját adta be szakdolgozatként (az egyszerűség kedvéért: plagizált) s próbált meg ily módon „diplomát” szerezni. A história folytatása: Juszt kevés idő múltán az akkori Hétfői Híreknél dolgozott; 1977-ben pedig televízióban bukkant föl; „száműzetése” átmeneti volt csupán. (Megjegyzésre érdemes: az újságíró édesapja akkoriban miniszterhelyettes volt.) Természetesen lehet, hogy a plagizálást ürügyként felhasználva küldték el a rádióból és az iskolából, ám ez sem változtat azon, hogy súlyos szakmai-etikai vétséggel kezdte pályáját a sajtószabadság mai „hőse”, a mindenkori hatalom (kivéve az előző kormányzat) „üldözöttje”. Vitathatatlan, hogy a Juszt által közreadott 150 oldalas nyomtatvány legfőbb célja felvétetni a szerzőt az „igazi demokraták” azon előkelő névsorába, amelyben Göncz Árpád, Surányi György és Demszky Gábor neve is olvasható. Azt reméli nyilván, hogy ő nemcsak a demokráciával, de a sajtószabadsággal is egyenlővé tehető. Korántsem mellékes, hogy „héroszi” arculatának kialakításában oroszlánrészt vállaltak az ellenzéki médiumok, de a közszolgálati rádió is segített ebben. Csak emlékeztetőül: heteken át szinte kézről kézre adták őt az egyes szerkesztőségek. A históriáról magáról, amiként azt a szerző szétesően, gyengén fogalmazva közreadja, újdonság nem mondható el; aki figyelt, tudja, hol áll most az ügy. Érdemesebb azzal foglalkozni, amit a szerző mutat fel önmagáról s azokról a körökről, amelyek nyíltan vagy meghúzódva, őt támogatják. Ha ezekről esik szó, ne gondoljunk csak Jusztra. A csoportok másokat is segítenek, Juszt maga pedig nem egyéb, mint egy kevésbé kifinomult képviselője annak a média „elitnek”, amelyik a politika alakítója szeretne lenni, s néha nem is áll már távol ettől. Kíséreljük meg felvázolni, mi jellemzi leginkább Jusztot és az általa is képviselt csoportot. Baráti körében (körükben) olyan „régi haverok” találhatók, akik a „különböző szolgálatoktól mentek nyugdíjba”. Nem írja, hogy mikor és miért, de a válasz aligha kétséges. Meglehetős felsőbbséggel, némi fenyegető éllel „üzen” a „hatalomnak”, jelesül Orbán Viktornak. „Szóval nagyon régiek a területen az ismeretségeim... Csak azért hangsúlyozom ezt, mert a választásokat követően Orbán Viktor ... hangoztatta: „Az a célunk, hogy kénytelen legyen mindenki eldobni a régi telefonnoteszét.” ... A telefonregiszteremben több mint 3000 név és szám van. Nagyon keveset kellett azóta is kihúzni belőle. Ugyanis – üzenem Orbán úrnak – csak a számokat lehet kihúzni, a barátokat, a haverokat nem! (Akit pedig egy választás után ki lehet húzni, azt beírni sem volt érdemes. De hát ő még fiatalember, van mit tanulnia.)” Már az első szabadon választott kormány esetében a „szellemi elaggottságot” emlegette a médiamunkások jelentős része, múltba nézéssel, a Horthy-korszakba való visszavágyással vádolták Antall Józsefet és környezetét, addig ma, a politikai vezetők jelentős hányadának viszonylagos fiatalságát, „éretlenségét” emlegetik előszeretettel. Ezt teszi Juszt is, aki egy nyilatkozatában ezt mondta: „Ezek a fiúk látványosan veszítettek... ilyen fiatalon nem egy országot, de egy üzemet sem lehet sikeresen vezetni. Nincs élettapasztalatuk. Nevetséges, hogyha létezne még munkakönyv, az lenne az első bejegyzésük, hogy miniszter vagy miniszterelnök.” A gond mindösszesen annyi, hogy a kinyilatkoztató nem nézett utána a politikusi életrajzoknak. Ha ugyanis megteszi (netán az őt interjúvoló hívja fel erre figyelmét), rájön – alighanem persze tudta is –, hogy amit mond, jószerint egyetlen elemében sem igaz. „... Ez a hatalom még nem adta fel” – jelenti ki Juszt az idézett interjúban, nem véve észre, hogy ez ellentétes a látványos veszítésről általa mondottakkal. Ő sem adja fel – sugallja –, amikor ezt meséli: „Összefutottam Demszky Gáborral, akitől megtudtam, hogy megvan még a híres stencilezőgépük. Legfeljebb igénybe veszem a segítségét.” Ez a két mondat jelzi: nem bánná, ha a nagy demokrata hármashoz csatlakozna, s mutatja, immáron a liberális „legendáriumhoz” is kötődni akar. Juszt most jutott őskereső korszakába. A szerző idézi az MTV-vel kötött szerződését, amelynek 6. pontja szerint a riporter a „politikai semlegesség betartásával végzi feladatát”. Megjegyzi: a Kriminálisban megjelent dokumentumok, „bár tények, de önmagukban megkérdőjelezik a miniszterelnök szavahihetőségét, s ezzel megsérthettem volna a politikai semlegesség elvét. Olyanynyira gondosan ügyeltem a szerződésben foglaltak betartására, hogy a tévéműsorban a hetilap következő számának beharangozásakor – a szokástól eltérően – még a címoldalt sem mutattam be.” Ez a részlet, túlmutatva a konkrét ügyön, kérdéseket vet föl. Mindenekelőtt: miként lehetett a közszolgálati Kriminális cím egy magánlap címe? Vagyis: hogyan alakulhatott át az MTV tulajdona magántulajdonná? A történet sok szempontból hasonlatos a 168 Óra hajdani históriájához. Kérdés még: fizetett-e magánlapjának reklámozásáért a közszolgálati alkalmazásban álló tulajdonos? Egyébként pedig: meddig fogadható el a közszolgálati médiumok némely munkatársának skizofréniája? Vagyis: műsoraiban jól-rosszul eleget tesz a közszolgáltatás kívánalmainak, ám például a nyomtatott sajtóban – nyilván az írói munkásság részeként – nyíltan, egyértelműen politizál. Juszt önépítkezésének része, hogy azt írja: szerinte a tévé „háromnevű” elnökével folytatott beszélgetéséről titokban magnófelvétel készült, Keleti Györggyel való telefonbeszélgetését lehallgatták, a lakásán, tanyáján és a szerkesztőségben zajlott házkutatásokat pedig nem a rendőrség, de a titkosszolgálat emberei végezték. Egy államapparátus dolgozik ellene, tehát nagyfontosságú ember ő, akinek megbuktatására a provokáció is megfelelő eszköz. Mert azt gyanítja, hogy a Kriminálisban megjelentetett anyagot maga a megfigyelési bizottság elnöke, Kosztolányi Dénes juttatta el hozzá. „Ha valakinek, akkor neki igazán megvolt rá a lehetősége. Ennek az állandó pánikbetegségben szenvedő hatalomnak pedig mindig kell az erőfitogtatásra és figyelemelterelésre alkalmat kínáló balhé.” Itt érdemes megemlíteni: a dolgozat hemzseg a sejtetésektől, a „tudom, de még nem mondom” fenyegetésektől. Nyilván a megfélemlítés szándéka vezérli őt, s ebben hasonlatos azon újságírókhoz, akik nem abból élnek, amit közzétesznek, hanem abból, amit elhallgatnak. Nem hiányozhatnak az önarcképről a „hősi” vonások sem, az olvasó könnyeden fedezi fel a „bajnok” jellemzőit. Mint írja: az újságírók rájöttek, „itt nem a Kriminálisról, nem az egyébként szakmaszerte nem túlzottan kedvelt Jusztról van szó, hanem a sajtószabadságról... Érdemi vitára senki nem vállalkozott. A kormány maradt a már nála is bevált göbbelsi propagandataktikánál: csak ők választhatják meg a viták terepét és témáját... Ha nincsen kedvük, vagy akárcsak kétes lehet a vita kimenetele a szempontjukból, akkor egészen egyszerűen nem vesznek tudomást a kihívásról... ha valamilyen téma a kormánytól függetlenül s számára kedvezőtlenül, túl nagy hangsúlyt kap a sajtóban, akkor azonnal feltálal egy másik jobban hangzó ‘szenzációt’... Ebben az esetben a helyettesítő gumicsont csak a titoksértés lehetett. Mármint amivel el lehet fedni az egyéves hazugságot. De nem sokáig. S itt van a mi felelősségünk. Az újságírók felelőssége... Ezért nem adhattam fel én sem, s ezért nem fogom feladni. Mindig és mindenhol addig fogom hajtogatni, hogy hazudott a miniszterelnök, amíg nem követi meg a polgárokat – persze az ország összes lakosát is megkövetheti –, mert ne szabja meg nekem senki, hogy miről írhatok. Kivált ne a hatalom! S főként ne akarjon asszisztensként felhasználni a hazugságához.” Írását emígy zárja: „... a fiúk, pardon a miniszteriális fiúk nem tudnak veszíteni. Folyamatosan hazudnak, és megerőszakolják a jogot. Tanulmányaim szerint ezt hívják diktatúrának. Vajon meddig mennek, mehetnek el? Elmehetnének már...” Habár Juszt a kormány pánikbetegségéről szándékozott írni, soraiból saját pánikolásának hangjai hallatszanak. Megtörtént vele ugyanis, amire nem számított. A közszolgálatiság szabályainak megszegéséért, államtitok tudatos kiszivárogtatásáért, a köz- és magánszféra egybekeveréséért menesztették az MTV-ből, s emiatt veszítette el hetilapját is. Mi több: rá kellett döbbennie, hogy eltökélten senki sem állt ki mellette, és jó állásokkal sem bombázzák. Mintha kiderülne: szaktársai tényleg nem kedvelték, s a magabiztos, talán öntelt „fenegyereket” felhasználták csupán.