Kétszáz év után még mindig Balzac

Molnár Tamás
1999. 11. 05. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mennyi vitába keveredtem már angolszász (és más nemzetiségű) barátaimmal, mivel nem tágítottam: a legnagyobb mesélő Honoré de Balzac, aki egyúttal társadalomtudós is. Azért lett ez társalgási téma, mert mindenki úgy hiszi, kétség sem férhet hozzá, hogy Shakespeare a legnagyobb. Ez az, amit a tájékozottság megkíván a globálisan gondolkodó és ítélő embertől. Mondhatnánk, ez politikailag is helyes ítélet manapság, bár egy amerikai ismerősöm köti az ebet a karóhoz: Shakespeare nem létezett, a neki tulajdonított műveket Lord Derby írta.Balzac viszont élt, és sokkal többet írt, mint amennyit Shakespeare/ Derby valaha is kieszelt. Nem jószántából dolgozott annyit, hanem azért, hogy ki tudja fizetni adósságait; ha erre nem volt képes, megszökött hitelezői elől. Csak éjjelente írt, és öntötte magába a méregerős kávét. Nappal rótta Párizs utcáit, figyelte, mi történik az udvarokban, a kapuk alatt, az újgazdagok szalonjaiban, a kurtizánok budoárjaiban, a bankokban, a rendőrségen, a törvényszék előtt, az uzsorásnál és a zálogházban, a kávéházakban és divatos szabóknál. Ezekből adódott össze az Emberi színjáték. Balzac jókor született (a nevében a de szócska merő sznobizmus): 1799-ben, amikor lezárult egy korszak, és az írónak választania kellett, hogy korképet vagy portrékat fest-e. 1799-ben Napóleon császári karrierje küszöbén állott, és mire Balzac kamasz lett, már visszatért a király. Regényfolyamának politikai kerete a rozoga monarchia volt. Az anyag viszont tengernyi: a burzsoázia, amely a forradalom győztese lett, még nem kulturális értékekről csevegett, hanem őszintén pénzről, bankbetétről, kamatról, évi járandóságról, uzsoráról, hozományról, örökségről beszélt. De Balzacot nem ez érdekelte, hanem a szenvedélyek végtelen skálája, megnyilvánulási formája egy pénzéhes társadalomban. Talley-rand, a régi rezsim túlélője, mondta, hogy aki nem élt 1789 előtt, nem tudhatja, milyen volt a kiváltságosok élete: most (1799) mindenki kiskirály, akárcsak most (1999). Megsokszorozódott a kihágások, bűncselekmények, csalások, sikkasztások száma, a pénzek eltűnése, a mindenáron való gyors vagyonszerzés vágya. A két korszak (1799 és 1999) nagyon hasonlít egymásra. Ha megkérdezik, mit gondolok a mai magyar társadalomról, azt tanácsolom, olvassák Balzac regényeit. A különbség csupán az, hogy Budapesten nem járt Napóleon. Tessék ezt értelmezni tetszés szerint! A szenvedélyek zabolátlan harcát Balzac önmagában is felismerte, éppen ezért látta be kimeríthetetlen voltukat, társadalomromboló erejüket. Mintha az olvasó is bekukkantana az otthonokba, zavartalanul megfigyelhetné a kéjvágyból és anyagi érdekből szövődő aljas szándékokat. Azt mondaná az ember, hogy a főfolyamba számtalan mellékág torkollik, például Betti néni bosszúszomjába az öreg Hulot báró szoknyavadászása. De nem, ez Shakespeare metódusa, hogy egy bizonyos ember testesít meg egy szenvedélyt, uralmi vágyat, bosszút. Ő a középpont, minden eseményt őrá vezethetünk vissza; ha őt ollóval kivágjuk a cselekményből, csak az elmélet marad. Balzac nem így rajzolja térképét: nála a szenvedélyek maguktól élnek, nem metafizikájuk van, hanem társadalmi ábrázatuk, a szenvedélytől megszállott ember egy labirintusban vándorol, a véletlenek segítik vagy hátráltatják, fűtik érzelmeit. A dráma váza nincs előre kiagyalva, hanem inkább csak történik, anyagát, fordulatait maga az élet szolgáltatja. A szereplők mondhatni egyszerű járókelők. Nincs közöttük egyetlen Macbeth sem, és az öreg Goriot nem utánozza Lear királyt. Egyébként a balzaci társadalomnak erre nincs is szüksége. A XVII. században Shakespeare, Corneille, Racine úgy érezte, tragédia csak a felső körökben, királyok, hercegnők között képzelhető el, ott hihető. Balzac tétele az, hogy tragédia lehet minden emberi tett, elég hozzá egy öreg apa és két léha, élni vágyó lány vagy egy vidéki fiatalember, egy ambiciózus ficsúr, aki minden akadályon áttör. Hatoljunk be a szalonba, a pult mögé, a játékterembe, a harmadosztályú panzióba, kukkantsunk bele a rendőrspicli jelentéseibe – ott találjuk az örök emberit. Nem kell hozzá gyilkos tőr vagy éjjeli várta a bástyán; elég a lélek, amint végiglopakodik a pokol folyosóin. Lukács György ismert tanulmánya azt igyekszik bizonygatni, hogy a reakciós Balzac – aki azt állította, hogy a vallás és a királyság a társadalom két pillére – ideológiája ellenére is a leghívebben, talán együttérzéssel ábrázolta a társadalmat, amelyet elítélt, és amelyet úgy írt le, hogy érthetővé tette az ellene való lázadást, tehát a négy francia forradalmat (1789, 1830, 1848, 1871). Erre csak azt lehet mondani, hogy Balzac elsősorban nem társadalomkritikus, hanem művész volt, szerette azt, amit tárgyául választott, és kifürkészte minden zegét-zugát. De eléggé távol is tartotta magát tárgyától, művészi objektivitása mellett ítélkezett is afelett, amit ábrázolt. Világossá vált előtte, hogy egy általános méregről van szó, hogy ha gyűlöletet, osztályharcot, pénzéhséget pumpálnak a társadalom pórusaiba, az emberi gyengeség mindent megtesz, hogy a mérget minden irányba terjessze. Ha adott a korlátlan egyéni ambíció, a szociális fegyelem hiánya, a média (váltsunk át a ma nyelvére!) uszít a sorokban és a sorok között, a felső rétegek haszonlesők és gyávák, az eredmény – mondja majdnem betű szerint Balzac – a családi kötelék lazulása, mind több kétes alak megjelenése, a pénz istenítése. Ez feltétlenül felér egy szociológiai tanulmánnyal, a szerzőt megilleti a moralista cím, sőt a filozófusnak járó elismerés. Legalább két filozófus – Balzac kortársai – járt végig hasonló utat: Auguste Comte és Alexis de Tocqueville. Ugyanazt figyelték meg, csak más szögből. Mindketten észlelték a társadalom káros hatásait; Comte a kritikus beállítottságot nehezményezte, Tocqueville a demokráciát sokallta. Mindketten ellenszer után néztek. Comte a pozitív tudomány diadalában, Tocqueville abban a lehetőségben találta meg, hogy ha már a demokrácia elkerülhetetlen, legalább a vallás korlátozza, hatékony cenzúra révén. Nos, Balzac is sokat remélt a tudománytól, és érdekes, hogy negatív ítélete sohasem vonatkozik tudósra, orvosra. Tocqueville demokráciakutatása (nyolc hónapos amerikai utazása nyomán) érdekelhette volna az írót, de meghalt, mielőtt Amerikából és a demokráciából vitatéma lett. Tocqueville-t amúgy is a keresztény vallás politikai bölcsessége foglalkoztatta – Balzacot a szenvedélyek elé épített gátrendszer. A múlt század irodalmára – Dosztojevszkijtől Nietzsche hőseiig – Napóleon alakja nyomta rá bélyegét. Nemcsak a regényhősök, hanem az írók maguk is Napóleont utánozták. Számos regény receptje lett a formula, amelynek megfelelően az ambiciózus vidéki fiatalember kiválik kortársai közül, sőt a történelem fölé emelkedik. III. Napóleon halála után a mítosz mintha megtört volna, a városi tömeg vette át a kivételes egyén helyét. A nosztalgia viszont megmaradt. Balzac is veszített népszerűségéből: az új stílus korában kevés az olvasó, aki követné vándorútján a mindent megfigyelő Balzacot és hőseit. Talleyrand szavaival mondhatjuk, hogy egy életstílus elmerült. Szalon még van, de közepén a televízió áll. Ezen mérhető le a különbség a legjobban. Balzac 1850-ben halt meg, valószínűleg kimerültségben. Utolsó éveiben boldogságot remélt a lengyel Hanska grófnővel kötött házasságban. Sírját hitelezői állták körül.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.