Korona, kard és múzsák kertje

A korona Szent István óta szerepel történelmünkben. Az alapító késői utóda, II. József azért nem volt hajlandó magát megkoronáztatni, hogy ezzel is kifejezze a magyar alkotmány elutasítását, azaz egyeduralmának (abszolút hatalmának) korlátozását. A „kardot” viszont vállalta (betegsége a török elleni háborúban vált végzetessé). Egyeduralmi törekvései azonban megtörtek a magyar („nemesi”) ellenállásban. Itt szembesült egymással először nyíltan a hatalom és a közvélemény. A Habsburgok tanultak ebből, s ettől kezdve nagy gondot fordítottak a koronára, amelynek jelképes értelmét a közvélemény-teremtésben jelentős szerepet játszó Kazinczy Ferenc, miután a jozefinista táborból átállt a nemzetibe, így fogalmazott meg: „Jegygyűrű a király és a nemzet között.” A következő uralkodókat nagy ünnepélyességgel koronázták meg – egészen az országvesztő IV. Károlyig. Horthy nem nyúlt a koronához, csak ápolta a kultuszát, Rákosi és utódai pedig (az amerikaiak miatt) nem fértek hozzá. Amikor világpolitikai okokból visszakerült hazánkba, éppen az akkori hatalom legitimizálásának elkerülése végett helyeztették a Nemzeti Múzeumba. A „kard” az idegen érdekeket szolgáló hatalomé volt, akik nem a külső, hanem a belső ellenség ellen használták. A „korona” így maradhatott a mienk. Az alkotmányos rend helyreállításával újra kell gondolni a „korona és a kard” viszonyát. És ennek során nem feledhetjük az Országgyűlés erősen korlátozott hatalmát, amit az örökölt adósság elviselhetetlen súlyú terhének „köszönhetünk”, amit Tellér Gyula okkal nevez (Magyar Nemzet 1999. október 22., 27., november 3.) hármas uzsorakörnek, s ami elképesztően szűkre szabja a mindenkori kormány mozgásterét. Olyan szűkre, amit a közvélemény sem megérteni, sem elfogadni nem tud. Nem csupán a szerencsésebb országok példáival fölkeltett igények látszanak hosszú távon és a nagy többség számára elérhetetlennek, de olyan kicsi ez az ország költségvetésének a képviselői döntéshozáshoz szabadabbá tehető része, hogy az áldozatok és lemondások értelmét igazoló „jövő” építésének elkezdéséhez szükséges összegek egyszerűen nem állnak rendelkezésre. A „korona” hiába ragyogna a gyakran lehangoló vitákat folytató Országgyűlés fölött, a „kard” nem a választott képviselőké, hanem az uzsorakört kiszolgáló pénzügyeseké. Ezért ha e jelképek összetartozására gondolunk, a koronát nem az Országházba, hanem a Nemzeti Bank épületébe kell elhelyezni. De akkor fölmerülne a kérdés, mennyiben „nemzeti” ez a bank? És utána rögtön a következőt: ki érti, mit jelent a „nemzet” fogalma? Mivel olyan korszak irodalmát tanítom, amikor az ehhez való viszony meghatározó szerepet játszott, minduntalan szembe kell néznem azzal, hogy a mai fiatalság elemi történelmi ismeretekkel sem rendelkezik. Október 19-én, egy Csokonai-verset elemezve váratlanul föltettem a kérdést: mit tudnak 1956-ról? Mindössze egy hallgatónak jutott eszébe legalább Nagy Imre neve, a forradalom és szabadságharc idekapcsolható fogalmai nem is rémlettek. Az idei ’56-os ünnepségek rendezői a korábbinál nagyobb gondot fordítottak a nemzeti jelleg elfogadtatására, s mivel ez nem egészen sikerült, többen azzal érveltek, hogy az én nemzedékem október hu-szonharmadikájának „még” nem lehet olyan jelentősége, mint „március 15-nek”. Mivel azonban 1848 is az általam tanított korszak része (Petőfivel, Eötvössel, Vörösmartyval), szomorúan kell kiábrándítanom a nyilatkozókat: erről is – jó esetben – csak néhány név és esetleg a Nemzeti dal címe jut a fiatalok eszébe. A vers szövege már csak homályosan sejlik, a forradalomról és szabadságharcról pedig legföljebb a „Habsburg-el-nyomás” vagy a „kizsákmányo-lás” tartalmatlan közhelyét szajkózzák. A köztudatban történelmünk ismerete átgondolatlan, közhelyszintre egyszerűsített szólamokká szegényedett. Így a korona nemzeti jelképként nem jelenthet semmit. A semmi pedig nem legitimizálja a hatalmat. Erre csak a „kard” – vagy a közvélemény képes. Kazinczy II. József művelődéspolitikájának elkötelezett híveként tudta, hogy a korabeli információs forradalom mindent megváltoztatott azzal, hogy az ismeretátadás addig uralkodó szóbeliségét az írott-olvasott szövegek befogadására helyezte át. Mivel a bécsi udvar nem rendelkezett működőképes közigazgatással, a (rendkívül sokrétű) nemesség sérelmi politikája képes volt megakadályozni a hatalom változtatási törekvéseit. Rendkívül tudatosan metaforajellegű jelenetek képes beszédére épített önéletrajzában, a Pályám emlékezetében kiemeli, hogy a koronázó országgyűlés budai helyszínén alapvető fordulatra vezetett a szellem embereinek (köztük a pesti egyetem tudós tanárai) csatlakozása. Átvették a kezdeményezést, s a külsőségektől (a magyar ruháról) a lényegre, a közös nyelvre épített művelődésre helyezték át a „nemzet” fogalom értelmét. Korábbi irodalmi kezdeményezések (és kisebb-nagyobb kitérők) után a XVIII. század végén megfogalmazták a magyar művelődéspolitika alapelveit, amelyek aztán a következő században – a fölemelkedést valóban elősegítő politikai mozgalommal összefonódva – előkészítették a polgári Magyarország létrejöttéhez vezető változásokat. Ebben a folyamatban született a nemzeti múzeum, a nemzeti színház, a nemzeti irodalom szükségességének gondolata, s ezek elméleti alátámasztását szolgálja Kölcsey nagy ívű (döbbenetesen korszerű) tanulmánya, a Nemzeti hagyományok. (Csak a tudás, az ismeret szerepének tisztázása után gondoltak nemzeti bankra!) A „Szent koronatan” e nélkül az eszmerendszer nélkül életképtelen. Aki tehát a koronában az alkotmányos államhatalom jelképét látja, annak el kellene töprengenie a „nemzeti hagyományok” életképességén a XXI. században. Sokan vannak és nagyon súlyos tudományos érvelésre támaszkodnak azok, akik szerint a globalizálódó világban, a pénzügyi érdekek ijesztő nagyságrendű összefonódása idején, a Nietz-sche és Heidegger utáni „poszt-modern” korban a „nemzet” XIX. századi fölfogása életképtelen. Van azonban egy másik megközelítés is, amit legalább annyi példával lehet igazolni, mint az előbbi álláspontot. Eszerint a mostani információs forradalom után a tudás, az ismeret lesz a fölemelkedés meghatározó tényezője. E fölfogás azzal számol, hogy a globalizáció nem viselhető el, mert a tömegszórakoztatás kényszerzubbonyába zárja az egész emberiséget, és nem működőképes az a közösség, amely nem talál választ a gyorsuló ütemben változó világ pénzügyi, gazdasági és gondolkodásbeli kihívásaira. A pénz hatalmánál csak a tudás és alkotókészség fontosabb: nem a pénz tette Bill Gatest vagy Soros Györgyöt azzá, ami; tudatosan fejlesztett emberi képességek segítségével lettek a pénz uraivá. A mai közgondolkodásra sajnos a szociológus Tellér Gyula kiváló tanulmánysorozata jellemző: logikusan levezeti pénzügyi nehézségeink és a hatalom politikájának összefüggéseit. Azt viszont (és erre a korlátozott terjedelem a magyarázat) figyelmen kívül hagyja, hogy a magyar gazdaság fokozatos leszakadása a világ élvonalából miként függ össze a művelődéspolitikával. Gazdaságunk a második világháború előtt számos olyan területen, ahol a képzettség és tudás érvényesülhetett, versenyképes volt a legfejlettebbekkel, és messze megelőzte Görögországot, Portugáliát, Írországot vagy Norvégiát. Klebels-berg művelődéspolitikájára épült az újjáépítés gyors (és átmeneti) sikere, majd a hatvannyolcas gazdasági reform elképzelése is. Ez utóbbi – többek között – azon siklott ki, hogy az idősebb szakembergárda kiöregedett, a fiatalabb pedig nem rendelkezett a megújuláshoz szükséges tudással és kezdeményezőképességgel. Eladósodásunk történetéhez az is hozzátartozik, hogy a Világbank és a nemzetközi pénzügyi világ gyorsan kiképezte a magyar szakembereket az adósságfölvétel, -kezelés és -visszafizetés technikájára, de a befektetés és gazdasági hasznosítás módszereit gondosan eltitkolták. Igen lényeges emberi tényezője (és persze számos érdekelt felelőse) van annak, hogy besétáltunk a hármas „uzsorakör” (Tellér) csapdájába, s kilátástalanul vergődünk benne. A „hatalom” kezéből ma lényegében hiányzik a „kard”, s anyagi eszközökkel nem tudja, nem tudhatja megnyerni a közvéleményt, mert az „uzsorakörök” csak elképesztően kis mozgásteret engednek. A költségvetésből tíz éve sem a népességfogyás megállítására, sem az egészségügyre, sem az oktatásra-művelődésre nem jut anynyi pénz, ami nélkül elemi reményünk lehetne a fölemelkedésre. Ami nélkül a mindenkori kormányok ne ütköznének minduntalan a közvélemény várakozásainak csalódásaiba. Ami nélkül a jövedelmi olló ne nyílna egyre szélesebbre, s ne hozná reménytelen helyzetbe azokat, akiknek a jövőért kellene eredményesen fáradozniuk. Az Országgyűlés tagjai kényszerpályán mozognak, a pártközi viták főleg azért harsányak és durvák, mert a politikai szándékok megvalósítására nincsen tér. Az igazi hatalom (a „kard”) a pénzügyek urainak kezében összpontosul, akiknek döntő többsége nem pályázik a választók bizalmáért, s azoktól függetlenül, érdekeikkel mit sem törődve szivattyúzza ki (Tellér) a nemzeti jövedelmet magánzsebekbe, külföldi érdekeltségekbe. A nemzeti érdek szellemi tartalmának tisztázása nélkül értelmetlen új Nemzeti Színházat építeni, hacsak nem egy külföldi üzleti beruházás költségvetési pénzen megvalósított részének képzeljük el. A korona áthelyezési terve semmivel nem járul hozzá az érdemi változtatások lehetőségétől megfosztott Országgyűlés rangjának erősítéséhez, viszont a művelődés intézményrendszerének helyét (nyilván átgondolatlanul) abban a mélységben jelöli ki, ahová a „termelés”-központú marxista gyakorlat leszállította Klebelsberg fontossági sorrendjéből. Ám a jelképek csak annyit érnek, ahányan megértik, befogadják, azonosulnak üzenetükkel (azaz a jelen állapotukban a Szent Korona jelképértéke a semmihez közeli). A közvélemény támogatása nélkül a hatalom megerősítésének a szándéka csak pótcselekvés. A korona helyének változatlanul hagyása, a 2000. év ünnepségeinek a Nemzeti Múzeumba összpontosítása a hagyomány és művelődés politikai fölértékelését üzenné a közvéleménynek. Mert a múzeum nem szükségképpen „ósdi” porfészek, elképzelhetjük a múzsák eleven kertjének is – úgy, ahogy két évszázaddal ezelőtt az alapító atyák. Persze az új kor új kérdéseire itt is új válaszokat kell keresni. S ehhez nem elég az épület vagy a szándék: a mú-zeum(ok)nak olyan műhellyé kellene válnia, amelyekre a közvélemény komolyan figyel, s amire a világban nem egy példa akad. A Brit Királyságban nemrég építettek új nemzeti könyvtárat, most bővítik a (nemzeti) British Múzeumot, s a koronaékszereket nem a parlamentben, nem is a királyi palotában, hanem a kultikus nemzeti hagyományok múzeumjellegű színhelyén, a Towerben őrzik. A tervezett Nemzeti Színháznak és a létező Nemzeti Múzeumnak arra kellene szolgálnia, hogy a Nemzeti Bank hatalmi központjával szemben a szellem erejét és fontosságát, a művelődés fölemelő erejét jelképezze. Az örökölt uzsorakörből csak így lehet kitörni.