Macskák

Nálunk hat macska van a háznál, borzasztó állapot, épeszű ember nem tart hat macskát otthon, hacsak nem a cirkuszi manézsba szánja őket, illetőleg ha nem lepték el a házat az egerek. Itt azonban másról van szó, karitatív macskatartás történik nálunk, megjelenik egy szomorú arcú, ványadt cica a kertkapunál, nyávog kettőt-hármat, máris letelepedési engedélyt kap a házhoz, mert nem akad senki, aki markánsan elé állna: hagyjuk ezt a régi trükköt, Kandúr Bandi, sipirc innét, míg el nem eresztem a házőrzőket. Így aztán semmi meglepő nincsen abban, hogy egyre növekszik idehaza a macskafarm, egyre nagyobb a miákolás... Az egészben az a baj, hogy a macska mint olyan, külön egyéniség, eltér a hozzánk formálható kutyától, neki nem lehet azt mondani, lábhoz, Cirmos vagy Mircu, ő nagy ívben fütyül ránk, sértetten végigvonaglik az ebédlőn és a nagyszobán, s ha szerencsénk van, nem pöttyint oda a szalagparkettára. A macska az más. Röviden leírom a hat brigantit, ha már egyszer benne vagyok az újságcikkben. A két alapkövület Vera és Tappancs, ők kerültek legelőször a házhoz, ők karmolták legelőször össze az alkaromat. Verát onnét lehet fölismerni, hogy az egyik füle kisebb, mint a másik, sápadt, ijedős nőstény materialista világnézettel (az a tiéd, amit megettél). Tappancs csupa ripityom, háromszínű, harsány, agresszív, ember őt meg nem foghatja, másik macska meg nem nyalogathatja – mindössze a hatvankilós buta juhászkutya dögönyözheti kedvére. (Dögönyözi is, én még ilyen kutya-macska szerelmet nem láttam, ha élne Homoki-Nagy István természetfilmes, szólnék neki azonnal.) Butácska, Finci és Szapi már a második generáció. Egész nap egyvégtében alszik mind a három, irritálják a dolgozó munkásembert, horkolnak, ásítoznak, vakaróznak huszonnégy órán keresztül, akkor tíz percre fölkelnek, felfalják a vacsorát, majd újra nyugovóra térnek. Illetve Szapi egyszer már egeret is fogott – öngyilkos lehetett a szerencsétlen Miki, bánat kínozhatta előzőleg. Végezetül ott van Kozmacska, a fekete végzet. Kozmacskát Kozma szomszédéktól kaptuk egy pitypangos tavaszi délutánon, hogy nekik nem kell a fekete briganti, van elég bajuk amúgy is. Mondanom sem kell, ő a sztár. Kijön az ember elé az utcára, a távozót elkíséri a buszmegállóig (kétszáz méter ide), bebújik takaró alá, mellényzsebbe, csomagtartóba, retikülbe. Szeret minket. Kozmacska macskává varázsolt ember, ezt mindenki tudja. Kedves szőrcsomó teli nyugalommal, dorombolással, bolhával. Sok Kozmacskát kívánok mindenkinek. Miaú!