Nem félünk a semmitől

Az emberek döntő többsége nem filozofál a képek mibenlétén, hanem egyszerűen fogyasztja őket. Parabola- és kábeltelevíziós állomások tucatjai ontják a képeket másodpercenként százezerszám-ra, képben tehát nincs hiány, mondhatnánk. Vannak-e azonban valóban jelenvaló, jelentéssel teli, maradandó képek ebben a látványözönben? Mi marad a napi többórás televíziózás után recehártyánkon, mi épül be a személyiségbe? Látszólag képbőségben szenvedő századunk sok más szempontból is a „képhiány” időszaka: a politika változásai a diktatúrákban főszereplőket retusáltak ki a képekről, miközben gyakran fizikailag is megsemmisítették őket, s nem volt más a helyzet a műalkotásokkal sem: a sok évszázados közös kincs pótolhatatlan értékei pusztulnak el a világháborúkban, s rabolt műtárgyak száz-ezrei rejtőznek ma is orosz raktárakban. Távollévő képek. A kelet-európai országok művészei maguk is aktívan hozzájárultak a képhiányhoz: a valódi képek inkább csak a második nyilvánosság által voltak elismertek. És mégis: nem félünk a semmitől, mondja Tót Endre festőművész, aki a szó szoros értelmében a nulláról indulva alkotta meg életművét, s teremti újra a maga ironikus-filozofikus módján a művészet, a társadalmi-politikai élet, a magánélet, az erotika kiváló alkotásait. Az 1937-ben Sümegen született művész az élet és a művészet sosem volt vagy épp jól ismert képeit teremti újjá. A kiállítás első része még a hetvenes évek elején született, hogy tizenöt év után a nyolcvanas évek második felében folytatódjon a sorozat. Üres vagy különböző színmezőkkel kitöltött felületek, műalkotások részletei jelennek meg a falakon, mellettük képaláírások, magyarázó szövegek. A műegyüttes indító, 1974-es darabja a National Galleryben tett képzeletbeli éjszakai látogatást rekonstruál, festőnevekkel, képcímekkel, méretekkel, technikákkal, majd elképzelt saját művek következnek, világhírű festők alkotásai reprodukcióban, amelyek párdarabját üres képfelületként mellékeli a művész. Megjelennek a jaltai konferencia résztvevői – természetesen csak a képaláírásban, mert a vászon maga fekete felület, s megjelennek olyan erotikus jelenetek, amelyekből éppen a legforróbb részleteket vágta-tépte ki a művész. Az egyik képen Kennedyt (nem) látjuk, amint a berlini falnál megjelenik. Távollévő kép ez is: ma már a fal jó része csak emlékként létezik, de volt idő, amikor a másik oldalon kínálkozó látvány az egyik oldalon lévők számára igazi senki földjeként létezett csupán. Ezért is írta föl 1978-ban a nyugati oldalon: „Örülnék, ha valamit a fal másik oldalára is írhatnék.”