Ősi rítus és modern gondolat

Ahány előadás, anynyi rangos nemzetközi díj. Az 1994-ben alapított Sámán Színház eleddig minden produkcióját (Amine, Alakoskodók, Ringató, Duhaj) a lengyelországi, a kairói, tavaly pedig az edinburgh-i nemzetközi fesztiválon díjazták. No meg a hazai Országos Színházi Találkozón. Magyar Éva táncos-koreográfus kicsiny csapata mégsem rendelkezik itthon játszóhellyel; még csak próbateremmel sem. Jelenleg például „kénytelenek” Londonban dolgozni. Legújabb produkciójuknak, a Szarvasok házának a létrehozására is a londoni B.A.C. igazgatójának kérésére került sor. Az ősbemutatót már itthon – az őszi fesztivál keretében – tartották, a szigetország fővárosában eztán kerül rá sor. Pedig a szüzsé „vérbeli” magyar műalkotás ihletésére született: Bartók Cantata profanájának nyomán, aminek forrásául viszont, való igaz, egy román kolinda szolgált.Ki ne ismerné az otthonuktól elszakadt fiúk szarvassá válásának történetét – ha máshonnan nem, a Cantata profanából? Magyar Évát a téma jelenkori áttételei izgatták. Az elszakadás, a felnőtté válás, mi több, az emigráció fakasztotta belső konfliktussorozat, válsághelyzet. Nem véletlen, hogy az ötletet a nemrég elhunyt, világhírű emigráns karnagy, Solti György egyik legutóbbi interjúja adta a koreográfusnak: a dirigens – mint vallotta – saját életútja során döbbent rá, önnön sorsa is benne foglaltatik a szarvassá vált fiúk történetében. A Műcsarnok hatalmas padlásterében tompa világítás fogadja a libasorban bevonuló nézőket: csak a fal mentén, egyetlen széksoron helyezkedhetnek el. A civilizációs veszélyeket rejtő-jelképező, tönkretett, „elektronizált” természet szimbóluma lenne a három hatalmas, üres térség, a kipusztított erdőségek halott világa, a többszörösen díjazott, londoni tervező s egyúttal az előadás egyik szereplője, Alice Purcell színpadképe? Fehér szarvaskoponyákat, kisebb-nagyobb trófeákat rögzítettek a játéktér felső korlátjához. Ott, a szűk „sikátorban” zenélnek az ütőhangszeresek is, a fuvóssal egyetemben (Monori András, Kovács Tamás, Pusztai Gábor). Állandó dobpergésük, monoton ritmusokból vijjogó-fenyegető crescendókig fölzúgó muzsikájuk „együtt lélegzik” a produkció táncosaival. Űzött vadként szalad, bukdácsol körbe-körbe a nyűtt atlétára-sortra vetkőzött táncosnő (Magyar Éva) – talán a szűknek bizonyuló otthon, a rabságot jelentő szülőföld béklyói közül – messzire, messzire. Menekülése közben botlik a kopott kabátos, szemlátomást ugyancsak űzött-elűzött férfiba (Simon Vincenzi), aki műprémmel szegélyezett aranylamé divatpelerint segít a lányra. Az „átváltozás” nyilván az otthontól távolra szakadt emigráns új, a konzumtársadalomban hamarosan üresnek bizonyuló életformáját hivatott jelképezni. Aranycsillogású, szűk miniruhában feszít – melyet a jelmezeket, kiegészítőket, jelképes kellékeket, a „folyosón” masírozó másik nő szereplő (A. Purcell) ad rá. Popsztárként rázza-riszálja magát. (Megítélésem szerint ez az ötlet, sajnos, meglehetősen olcsó, szájbarágós). Újabb váltás – kopottas, drapp ballon- (vagy bőr) kabát kerül a sorsát befutó nőre. Kezébe nyílvesszőket adnak, akárha maga is vadászatra indulna. Mintha szarvasokra nyilazna, legalábbis a trófeák mellé, a falba fúrja (szúrja) őket. A kulminációs ponton három, egymás melletti fatönkön egyensúlyoz, a sugallat azt diktálja az új életformák csereberélése közepette, a vadász önbizalmáig eljutott „emigráns”, adott pillanatban, az élet kegyetlen örvényében maga is áldozattá, azaz szarvasfiúvá változik. Az olykor hosszúra nyúló, bizonnyal szándékoltan monotonra csupaszított táncos száguldozás körös-körül, kifejezőerő dolgában most hevesen koncentrálódik; véres agancskorona kerül a lány fejére, homlokát-nyakát is vér borítja, fejére száraz avart szór „kellékes” partnernője, aki hatalmas papírmasé vadászpuskát hordoz körbe. A rideg, katonás masírozás meg a szarvassá vált főszereplő vergődő táncmozdulatai között megrázó kontraszt borzongatja a nézőt. Majd, egy végső erőfeszítéssel, vad táncba lendül, hogy aztán lassan vonszolódva a háttérfalra festett, hatalmas szarvaskép árnyékába roskadjon. A kör bezárult, már csak a nézők kortyolgatják a nyűtt férfi kínálta pohárka vörösbort, mintha bűnrészesként a szemünk láttára kimúlt áldozat véréből innánk.