Pipasarok

Szóval a csibuk. A pipafajta, amellyel kapcsolatban oly sok tévképzet él a köztudatban. No, ezek eggyel szaporodtak a múlt héten, miután e hasábba is egy más rajz került be. Bosszantó baki, abszurd hiba, ami törvényszerűen olyankor következik be, amikor az ember valamit nagyon tisztázni szeretne. S persze csak a félreértések szaporodnak. – Ilyen az élet, amicze – mondaná, gondolom, Mikszáth jóízű somolygással, ha értesülhetne róla, majd beleszívna a csibukjába, és a göndörödő kékes füstben nyugodtan folytatná: – Hiába az akarat, a legjobb szándék, néha nincs annak látszatja. Bizony úgy van, mintha ördög bújnék a dolgokba, önállóvá válnak, és nem engedelmeskednek. Hagyni kell őket ilyenkor, amicze, majd megjámborodnak megint. Bölcs és megfontolt szavakat képzelek, olyan ember szavait, aki ismeri az életet, és pipázik. Ez utóbbi nagyon lényeges, mert a pipa megváltoztatja az embert. Lelassítja, kiegyensúlyozottá teszi. Megtanítja arra, hogy a megfelelő helyén kezelje a dolgokat, rászoktatja a pontos időbeosztásra. A pipázás szertartás, megfelelő körülményeket kíván, ezt nem lehet kapkodva végezni. Idegesen nem lehet füstölni, illetve lehet, de nem pipával. S ha már kényszerűségből visszatértünk a csibukhoz, szolgáljunk még egy adalékkal a múlt héten tárgyalt témákhoz. Az albán pipákról szólva írtam, hogy kiváló minőségűek voltak, és nevetségesen olcsón lehetett megvásárolni őket. Aztán ez elmúlt, hasonlóan a kagylókonzervhez. Példaként mutattassék meg itt egy egyedi tervezésű, rusztikus pipa, amelynek az ára néhány éve négyezer-nyolcszáz forint volt; azt gondolom, ha valaki ezt ma szeretné megvásárolni, több tízezret kellene kiadnia érte.