Pipasarok

A pipázás szokása – sok egyébhez hasonlóan – Angliából indulva terjedt el. Természetesen ez nem véletlen. Hiszen ma is hordoz valamit a viktoriánus kor polgári attitűdjéből. Valamit, amit az eleganciával, a mindennapok apró-cseprő, idegesítő történéseivel szembeni rezignált távolságtartással és az adatott idő minél kellemesebb eltöltésére való törekvéssel lehetne leginkább körülírni. Hogy mennyire Angliához kötődött-kötődik a pipázás, arra talán a legjobb példa: a mára pipagyártásban (pipadohány-előállításban) nagyhatalommá előlépő Dánia egyik reprezentatív márkájának (Stanwell) azért adtak angol nevet, hogy kelendőbbé tegyék a piacon. A remek dán pipák közül csak egy az említett Stanwell. Elsorolni nehéz lenne őket, hiszen a nagy, ismert gyárak mellett szinte folyamatosan alakulnak újabb és újabb manufaktúrák, ahol fiatal formatervezők kezdik el tevékenységüket, bizonyítván, Dániában a pipagyártás egy prosperáló üzletág volt és az ma is. Ellentétben Magyarországgal, ahol a nagykőrösi pipagyár dacára világszínvonalú darabjainak – a sajátos szocialista tulajdoni viszonyoknak köszönhetően –, veszteséget termelt. A nyolcvanas évek végén még megvolt a gyár mintaboltja a Kígyó utcában, ahol szebbnél szebb pipákat árultak szolid áron. Aztán bezárt, s ha az embernek szerencséje volt, a bolhapiacon rátalált még egy-egy jó pipára közülük. A magánosítás után mostanában újra látom feltűnni az ismerős formákat, megint lehet nagykőrösi pipát venni, s ha az ember rájuk néz, azt mondja, ezek egy része ma is színvonalas füstölési tulajdonságokkal rendelkezik.