Sportlétesítmények vészhelyzetben

Korábban „Sportvezetési kezdőrúgások” címmel arról írtam, hogy mit örökölt az Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM) elődeitől. Most ebből szeretném kiragadni a sportlétesítmények helyzetét, és részletesebben foglalkozni a témával, afféle vitaindítónak szánva a végleges létesítménykoncepció kidolgozásához, a munka sikerének előmozdítása érdekében. A rendszerváltás a sportvezetésben csak most, az ISM létrejöttével (1999. január 1.) kezdődött el. Az eltékozolt nyolc év hibáit és bűneit, mulasztásait most kell az ISM-nek pótolnia, és most van itt az ideje a korrupció végleges kiírtásának is.A sportlétesítményekkel kapcsolatos helyzet a magyar sport legneuralgikusabb pontja. Az elmúlt nyolc évben a létesítmények ezrével szűntek meg, kerültek illetéktelen kezekbe, épültek rajtuk benzinkutak, bevásárlóközpontok, vagy teljesen lepusztultak és belepte őket a gaz. A pályákat bagóért szerezték meg kiváltságosok, maguknak jelentős hasznot húzva, a sportnak pedig pótolhatatlan veszteséget okozva. A folyamat sajnos, még nem ért véget, további pályák megszűnése is várható. Meddig még? Az egységes sportlétesítmény-koncepciót már 1990-ben ki kellett volna dolgozni. Ezzel biztosítani lehetett volna a létesítmények átmentését az új helyzetbe. Ám nem történt semmi, pedig százötvenmilliárd forintos értékről van szó. A sportvezetés csak kibicelt a sportlétesítményvész elterjedéséhez, ugyanis nem volt erkölcsi alapja az ügy érdekében való kiállásnak, mert saját anyagi érdekeivel volt elfoglalva. A pusztulás folyamatának megállítására is csak alibi intézkedéseket tett a Horn-kormány. Megszületett az egyes sportcélú ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1996. évi LXV. törvény. A kormány erős felindulásból elkövetett baklövései között szerepel a sporttörvény és módosítása is, de most maradjunk a létesítmények problémáinál. A törvény csak a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI), és az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) kezelésében lévő sportlétesítményekről rendelkezik. A törvény megszületésekor ezekből csak négy létezett. A törvény azt is kimondja, hogy a létesítményekre csak az önkormányzatok vagy az egyesületek tarthatnak igényt. De ők sem tolakodnak a tulajdonlásért, mert pénz hiányában nem tudják üzemeltetni. A sportlétesítmények legalább 80-90 százaléka bármikor eladható, megszüntethető, felszántható, sóval beszórható. Ide jutott a világhírű magyar sport legfontosabb feltételrendszere, a felkészítéshez, versenyzéshez nélkülözhetetlen magyar sportlétesítmények hálózata. Súlyosbította a helyzetet a fenntartási költségek növekedése mellett az, hogy a költségvetési szerveket a ténylegesen befolyó bevételeik után 13 százalékos befizetési költség is terhelte. Lapozzuk fel az 1921. évi LIII. törvényt a testnevelésről, vagyis az „akkori sporttörvényt”. A törvény 7. paragrafusa előírja, hogy: „Minden legalább 1000 munkaerőt alkalmazó kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági vagy hatósági üzem (gyár, vállalat) köteles munkásai és egyéb alkalmazottai testnevelési szükségleteinek kielégítéséről (sporttér, fürdőhely, gyakorlóterem stb.) megfelelően gondoskodni. Akkor még szerették a sportot! Zavartalanul, gyorsított ütemben folyik a sportlétesítmények kiárusítása, ellopása. Tisztakéz-politika helyett enyveskéz-politika! Megemlítek néhány szomorú példát a nyolcéves lebzselés tapasztalataiból. A Csepeli Papírgyár uszodájának sorsa megpecsételődött, mert a papírgyár, a csepeli, a pesterzsébeti és soroksári önkormányzat nem talált megoldást az uszoda üzemeltetésére. Pedig ott tartotta kiegészítő edzéseit a világ egyik legerősebb kajak-kenu szakosztálya. A volt Ganz-Mávag-pályát benőtte a gaz. A birkózócsarnokot, ahol olimpiai- és világbajnokok nevelkedtek, meg sem lehet közelíteni a szemétdombok miatt. A Diósgyőri Acélművek Rt. például a Diósgyőr FC-nek akár egy forintért is eladta volna a labdarúgópályát, a hozzá tartozó létesítménykomplexummal együtt. De miből tartsa fenn a klub? Nagyon rossz példa, amikor egy létesítmény felépítése politikai csatározásokon múlik. Ilyen például az egri Makovecz-uszoda esete. A város az egri úszósporthoz méltó uszodát szeretett volna építeni, és ezzel is hozzájárulni a sportág fejlődéséhez. De az önkormányzati választások után az MSZP– SZDSZ által támogatott polgármester három nappal a megválasztása után, első intézkedéseként azonnal leállította az építkezést. Csak pár létesítményt emeltem ki a hosszú listáról, és nem szóltam olyan végveszélybe került fővárosi pályákról, mint a Baross Hungária, BKV Előre, Budapesti Erőmű, EVIG, FÉG, Gamma, Goldberger, Hajógyár, Ikarus, Külker SC (Csillaghegy), Kelen SC, Kinizsi Húsos, KFKI, Kőbányai Porcelán, Kábel, Láng Vasas, Lőrinci Fonó, Tungsram, Telefongyár, Vízművek. De ha ezeket a pályákat eladják, az állami bevétel körülbelül 40 milliárd forint lehet. Érdemes ennyiért eladni ifjúságunk fejlődési lehetőségét, jövőjét? Ide tartozik a sportot 1989 óta ért mintegy 40 milliárd forintos értékvesztés is, amely a már privatizált, elkótyavetyélt, illetve elhanyagolt létesítmények felújításának elmulasztása, az amortizáció miatt keletkezett. Ez nagyobb részt fővárosi jelenség. Volt egy eredményes tornaterem-építési akció, amelynek során 600 tornaterem épült, de a Horn-kormány ezt is leállította. Az ISM-nek a jelenlegi helyzetből kell megtalálni a kiutat. A létesítményekkel kapcsolatos társadalmi deficitet meg kell szüntetni. Ennek a deficitpótló tevékenységnek a megvalósítása most az ISM-re vár. A legfontosabb annak a tisztázása, hogy mi minősül sportlétesítménynek. Az adott sportlétesítmény mitől az, ami? A funkció, a tevékenység jellege kell, hogy meghatározza a minősítést. Sportlétesítmény az, ami teljesen vagy túlnyomó részben – szervezetten – sportolási, testnevelési célokat szolgál. Pontosítani kell a földhivatali nyilvántartásokat. Vannak olyan helyek, ahol labdarúgópálya legelőként, vagy sportcsarnokok, egyéb pályák sportlétesítmény helyett természetvédelmi területként vagy oktatási intézményként szerepelnek a nyilvántartásokban. Tisztázni kell a sportlétesítmény kezelője, használója meghatározásokat. El kell dönteni, kinek a tulajdonában legyen. – Ha a válogatott keretek igényét van hivatva kielégíteni, akkor az állam a tulajdonos és az üzemeltető. – Ha helyi versenyeket, lakossági igényeket szolgál, akkor az önkormányzat a tulajdonos és a fenntartó. Itt említem meg, hogy a főváros támogatása – kivéve a Margitszigeti Atlétikai Centrumot és a Városligeti Műjégpályát – nem éri el egy kisváros támogatását. A fővárosban nagyobb beruházás csak 1982-ben a Budapest Sportcsarnok építése volt. Azóta semmi. Nagyon hasznos lenne egy létesítménystandard kidolgozása is. Sportlétesítményeink nemzeti kincsek. Hasznos lenne ennek a „nemzeti kincsnek” a gondozására, később privatizációjára egy vagyonkezelő szervezet (rt., kht.) létrehozása. Ez minőségi változást eredményezne a jelenlegi helyzetben. Megszüntetné a támogatásban rejlő aránytalanságokat is. A létesítmények fenntartásából az állam nem vonulhat ki. Ilyen sehol nincs. (Az állam nem mindig a legrosszabb tulajdonos. E gondolatnak is vannak ellenzői. De az ISM osztogatni akar, nem fosztogatni. A létesítmények fenntartási költségeit zömmel központi eszközökből kell finanszírozni, mert a klubok létesítményeik bérbeadásából származó bevételeiket a szakosztályaik működésére fordítják, mert különben fennáll a megszűnés veszélye. El kell készíteni – az ISM-nek – egy olyan létesítmény-nyilvántartást, amelyet folyamatosan karban kell tartani. (Lehet, hogy ilyen azért nincs, hogy jobban lehessen halászni a zavarosban?) A sportlétesítmények tekintetében is kellene egy reális értékbecslést készíteni, mert emlékezetem szerint a Népstadion is csak 200 millió forintos értékben van nyilvántartva. A létesítmények gazdaságos üzemeltetésére nonprofit szervezeteket kell létrehozni. Követendő példaként megemlítem a Népstadion és Intézményei (NSI) eredményes tevékenységét – a menedzserszemlélet kialakításában élenjáró. Az NSI világszínvonalon biztosítja a válogatott keretek edzőtáborozásait, hazai és nemzetközi rendezvényeinek lebonyolítását. Az NSI szervezetét, az intézményeket szisztematikusan egymásra építve Németh Imre zsenialitása hozta létre. Ezzel kialakított egy olyan konglomerátumot, amely csak így, együtt tud eredményesen dolgozni, az egy mindenkiért, mindenki egyért alapon. A holdingszerű üzemeltetési mód a közlekedési edények mintájára is működik. Szükség esetén az egyes intézmények között pénzügyi átcsoportosításokat lehet végezni, az intézmények így egymást kölcsönösen tudják segíteni. Eredményes tevékenységüket valamennyi sportági szakszövetség egyértelműen elismeri. A korrupció ezt az egységet is megpróbálta szétzilálni. A sportvezetés 1991-ben hozott egy szakszerűtlen határozatot. Az NSI szervezetéből leválasztotta a tatai, a mátraházi, a szabadság-hegyi edzőtábort és a balatonfüredi vitorlástelepet (ezzel 40 millió forintos többletkiadást okozva az NSI-nek). Így egy intézmény helyett az immár csonkán megmaradó Népstadion és Intézményeivel együtt már öt intézmény tartozott az OTSH-hoz. Ezzel adtak alapot a Közgazdasági Főosztály indokolatlan létszámemeléséhez. A hátsó elképzelés pedig egyes létesítmények (pl. a balatonfüredi vitorlástelep) magánkézbe menekítésének lehetőségét akarta megteremteni. Az egyéni érdek volt a döntő a sportérdekkel szemben. (Nem a sportvezetésen múlott, hogy ez nem sikerült.) De az NSI-t dilettáns intézkedéssel sem lehetett szétzülleszteni. Az NSI kiváló munkát végző menedzsmentje és szakembergárdája további szívós, következetes munkával elérte, hogy ma már 80 százalékban saját bevételből fedezi működési kiadásait. Ez előrevetíti árnyékát a teljes önfinanszírozásnak is. Mindezt jelentős (50 százalékos) átlaglétszám csökkentésével érte el 1990-hez viszonyítva, a szolgáltatások színvonalának csökkenése nélkül. Az eredmények azt sugallják, hogy az NSI-t úgy lehet még eredményesebbé tenni, ha a leválasztott edzőtáborokat ismét integráljuk az NSI-be. Németh Imre mondta sokszor munkatársainak mintegy fanatizálva őket: „Szeresd a Népstadiont!”, úgy látszik ez a mondás örökérvényű lett az NSI dolgozói számára. És ez meglátszik az eredményekben is. Ezek után nem szorul magyarázatra, hogy jó kezdeményezés az állami tulajdonú létesítmények ISM-kezelésbe adása. Az önkormányzatok pedig a létesítményeket sorolják be olyan építési övezetbe, amely szerint a sportlétesítményeken a sporthoz, a testneveléshez kapcsolódó beruházások létesülhetnek csak. Így megelőzhető, hogy más funkcióban való felhasználásra eltulajdonítsák. A sportlétesítmények gazdaságos üzemeltetéséhez multi-funkcióval rendelkező non-profit szervezeteket ajánlatos létrehozni. A privatizálás során pedig jogszabályban kell rögzíteni, hogy a tulajdonjogot szerző társaságok a létesítményt – multifunk-cionálisan – működtethetik, kötelesek fenntartani, karbantartani, nem idegeníthetik el más célra legalább 25 évig, nem jegyezhetnek be rá jelzálogjogot stb. A legjobb szakértők bevonásával elkészítettem – 1998. évi statisztika alapján egy létesítményleltárt. Ezek szerint 1998-ban 16558 szabadtéri, 4946 fedett létesítmény, 506 uszoda, 15 műjégpálya volt az országban (kiszolgáló helyiségek nélkül). Ezt lehet nagyjából a „rendszernemváltás” induló készletének tekinteni. Az összehasonlításhoz az ISM-nek kellene egy zárókészletet készíteni 1999. december 31-ével egy külön felmérés alapján, ami egyben az ISM induló készlete és egyben az egységes magyar létesítménykoncepció kialakításának alapja is lehetne. Az eredmény elképesztően szomorú lesz.A szerző a megszűnt OTSH volt alelnöke