Szlávul szólni 226 szlávok között

Kiss Gy. Csaba
1999. 11. 05. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az adriai kikötőben a móló mellett lengyeleknek magyaráz egy vendégcsalogató hölgy. Érthetőre, szabályosra formálja a horvát szavakat. Ugyanígy a lengyelek. Ők is lassan beszélnek anyanyelvükön. Ügyelnek arra, hogy minden hang ott legyen, ahol kell. Meg-megtorpan a társalgás, ki-ki nyomatékkal ismétel egy-egy szót. Értik egymást. Hogy mennyire, nem tudnám megmondani, de úgy látszik, közlik egymással, amit akarnak. Egy hasonló helyzet jut az eszembe. Wlachovsky Karollal, szlovák barátommal rándultunk át Szegedről Aradra. A belvárosban, a főtér tájékán kerestünk parkolót. Miután egymás között magyarul beszélgettünk, meglepve kaptam föl a fejemet, amikor a parkolót őrző fiatalember szerbül kezdte magyarázni, mennyi időre és hány lejért hagyhatjuk ott az autót. Persze, villant a fejembe, a zöld Skodán csehszlovák a rendszámtábla. Hozzánk természetesen szlávul kell szólni. Szlávok egymás között. Könnyen megértik egymást! Legalábbis ezt gondolhatja a szláv nyelveket nem ismerő magyar ember. Valójában persze ez nem olyan egyszerű. Tény és való, sok a hasonlóság az alapszókincs szavaiban, a főnév- és igeragozás szerkezetében, a legfontosabbakat közölni lehet egymással, ám mindez elmélyültebb véleménycseréhez nem elegendő. A nyelvi rokonság reflexként ott él a szláv népek közgondolkodásában. Megtanulnia is sokkal könnyebb egy szlávnak a másik szláv nyelvet. Nem kell hozzá sok erőfeszítés, hogy képes legyen olvasni egy másik szláv nyelven. Mi, magyarok viszont újra meg újra idegenségünket tapasztaljuk meg az ilyen találkozások alkalmával. A szláv világ, úgy tetszik, nekünk – idegen világ. Idegen és ismeretlen. Ismeretlen, és ezért félelmet keltő. Ezt a hagyományt cipeljük magunkkal legalább a reformkor óta. Tudjuk, nem teljesen ok nélkül. Pedig, tetszik, nem tetszik, mi is benne vagyunk valamiképpen ebben a szláv világban, sőt bennünk is van belőle. Tekintsünk körbe először a szomszédságon! A Magyar-országot határoló hét ország közül ötben szláv a többségi nemzet. A szlávok keresztútján vagyunk, a déli, a nyugati és a keleti szlávok között. A múlt század mitológiakészítői között voltak olyanok, akik a magyarság ideérkezését mint a szlávokat szétválasztó eseményt magyarázták, s negatív előjelet tettek hozzá. Hogy elvegyük a magyar mítoszteremtők kenyerét, idézzük föl azt a másik magyarázatot is, miszerint a honfoglaló magyarok szövetséget kötöttek az itt élő szlávokkal, és a megszülető magyar állam ebből a szövetségből sarjadt. Ahogy néhány éve a budapesti Szlovák Intézetben mondta Korec érsek: Cirill és Metód művét a Kárpát-medencében valójában Szent István folytatta. Elképzelem, hogy sok magyar és szlovák ingatta a fejét effélét hallván. Egyeseknek fölösleges volt Cirill és Metód, másoknak pedig Szent István. És ami legalább ennyire kemény tény: van bennünk is a szláv világból. Nemcsak nyelvünk szláv kölcsönszavaira, az évszázados, évezredes együttélés kulturális következményeire gondolok. Hiszen ott vannak génjeinkben, horribile dictu, a vérünkben is aszláv nyomok. Próbáljuk végigsorolni nemzeti hőseinket, történelmünk nagyjait, hánynak csörgedezett szláv vér az ereiben! A rossz emlékű névelemzéstől tartózkodom, már csak azért is, mert honfitársaink nagyobb része szerencsés módon gyakran nem veszi észre, hogy szláv névről van szó. Azért a Zrínyiekről, Petőfiről tudják a műveltebbek, hogy nem minden ősük érkezett Vereckénél a honfoglaló törzsekkel együtt. Abban viszont nem hiszem, hogy kételkednék bárki, ők a legnagyobb magyarok közül valók. Ha mégis nekilát valaki a családfák bogarászásának, rengeteg szláv őst találhat a mai magyarok fölmenői között. Ahogy magyar ősök garmadáját akár a mostani színszlovák vidékeken, akár Szlavóniában például. A családnevek számbavételéhez elég egy-egy telefonkönyv. Bizony, a vérséget tekintve talán több okkal emlegethetnénk a szláv rokonságot, mint a finnugort, főképp, ha elsősorban az utóbbi ezer esztendőt vesszük figyelembe. De a vér csöndes fluidum, nem tud megszólalni. Így azután néhanapján nem nagy öröm az atyafiság. Pedig ma is él számos magyar a szlávok között; futólagos becslés szerint is a magyar anyanyelvűek legalább 7-8 százaléka ebbe a csoportba számítható. Szlovákiától Kárpátalján át a szerbiai Bácskáig, Bánságig és a horvátországi Baranyáig meg a szlovéniai Muravidékig. Kikoptak már közülünk a Mikszáth által megörökített felföldi atyafiak, akik azt tartották jó magyarnak, aki tótul is tud, a Kopereczky Izsák Izráelek, akik kényelmes háziköntösnek érezték a szlovák beszédet. Hogy azért mégsem vált be teljesen Herder híres jóslata, arra egy pozsonyi történetet mondok. Ott álltam a csallóközi buszok megállójában. Errefelé a magyar szó uralkodott; így beszélgettek a hazatérő munkások, a buszsofőrök is egymással. A vezetőfülkéből a Kossuth rádió hallszott. Engem kérdezett óvatosan szlovákul egy hölgy, melyik busz megy Tejfaluba. Szívesen eljátszottam a tolmácsot; magyarul kérdeztem meg a sofőrt, szlovákul mondtam el a hölgynek a választ.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.