időjárás 9°C Áron 2023. április 2.
logo

Szlávul szólni 226 szlávok között

Kiss Gy. Csaba
1999.11.05. 23:00

Az adriai kikötőben a móló mellett lengyeleknek magyaráz egy vendégcsalogató hölgy. Érthetőre, szabályosra formálja a horvát szavakat. Ugyanígy a lengyelek. Ők is lassan beszélnek anyanyelvükön. Ügyelnek arra, hogy minden hang ott legyen, ahol kell. Meg-megtorpan a társalgás, ki-ki nyomatékkal ismétel egy-egy szót. Értik egymást. Hogy mennyire, nem tudnám megmondani, de úgy látszik, közlik egymással, amit akarnak. Egy hasonló helyzet jut az eszembe. Wlachovsky Karollal, szlovák barátommal rándultunk át Szegedről Aradra. A belvárosban, a főtér tájékán kerestünk parkolót. Miután egymás között magyarul beszélgettünk, meglepve kaptam föl a fejemet, amikor a parkolót őrző fiatalember szerbül kezdte magyarázni, mennyi időre és hány lejért hagyhatjuk ott az autót. Persze, villant a fejembe, a zöld Skodán csehszlovák a rendszámtábla. Hozzánk természetesen szlávul kell szólni. Szlávok egymás között. Könnyen megértik egymást! Legalábbis ezt gondolhatja a szláv nyelveket nem ismerő magyar ember. Valójában persze ez nem olyan egyszerű. Tény és való, sok a hasonlóság az alapszókincs szavaiban, a főnév- és igeragozás szerkezetében, a legfontosabbakat közölni lehet egymással, ám mindez elmélyültebb véleménycseréhez nem elegendő. A nyelvi rokonság reflexként ott él a szláv népek közgondolkodásában. Megtanulnia is sokkal könnyebb egy szlávnak a másik szláv nyelvet. Nem kell hozzá sok erőfeszítés, hogy képes legyen olvasni egy másik szláv nyelven. Mi, magyarok viszont újra meg újra idegenségünket tapasztaljuk meg az ilyen találkozások alkalmával. A szláv világ, úgy tetszik, nekünk – idegen világ. Idegen és ismeretlen. Ismeretlen, és ezért félelmet keltő. Ezt a hagyományt cipeljük magunkkal legalább a reformkor óta. Tudjuk, nem teljesen ok nélkül. Pedig, tetszik, nem tetszik, mi is benne vagyunk valamiképpen ebben a szláv világban, sőt bennünk is van belőle. Tekintsünk körbe először a szomszédságon! A Magyar-országot határoló hét ország közül ötben szláv a többségi nemzet. A szlávok keresztútján vagyunk, a déli, a nyugati és a keleti szlávok között. A múlt század mitológiakészítői között voltak olyanok, akik a magyarság ideérkezését mint a szlávokat szétválasztó eseményt magyarázták, s negatív előjelet tettek hozzá. Hogy elvegyük a magyar mítoszteremtők kenyerét, idézzük föl azt a másik magyarázatot is, miszerint a honfoglaló magyarok szövetséget kötöttek az itt élő szlávokkal, és a megszülető magyar állam ebből a szövetségből sarjadt. Ahogy néhány éve a budapesti Szlovák Intézetben mondta Korec érsek: Cirill és Metód művét a Kárpát-medencében valójában Szent István folytatta. Elképzelem, hogy sok magyar és szlovák ingatta a fejét effélét hallván. Egyeseknek fölösleges volt Cirill és Metód, másoknak pedig Szent István. És ami legalább ennyire kemény tény: van bennünk is a szláv világból. Nemcsak nyelvünk szláv kölcsönszavaira, az évszázados, évezredes együttélés kulturális következményeire gondolok. Hiszen ott vannak génjeinkben, horribile dictu, a vérünkben is aszláv nyomok. Próbáljuk végigsorolni nemzeti hőseinket, történelmünk nagyjait, hánynak csörgedezett szláv vér az ereiben! A rossz emlékű névelemzéstől tartózkodom, már csak azért is, mert honfitársaink nagyobb része szerencsés módon gyakran nem veszi észre, hogy szláv névről van szó. Azért a Zrínyiekről, Petőfiről tudják a műveltebbek, hogy nem minden ősük érkezett Vereckénél a honfoglaló törzsekkel együtt. Abban viszont nem hiszem, hogy kételkednék bárki, ők a legnagyobb magyarok közül valók. Ha mégis nekilát valaki a családfák bogarászásának, rengeteg szláv őst találhat a mai magyarok fölmenői között. Ahogy magyar ősök garmadáját akár a mostani színszlovák vidékeken, akár Szlavóniában például. A családnevek számbavételéhez elég egy-egy telefonkönyv. Bizony, a vérséget tekintve talán több okkal emlegethetnénk a szláv rokonságot, mint a finnugort, főképp, ha elsősorban az utóbbi ezer esztendőt vesszük figyelembe. De a vér csöndes fluidum, nem tud megszólalni. Így azután néhanapján nem nagy öröm az atyafiság. Pedig ma is él számos magyar a szlávok között; futólagos becslés szerint is a magyar anyanyelvűek legalább 7-8 százaléka ebbe a csoportba számítható. Szlovákiától Kárpátalján át a szerbiai Bácskáig, Bánságig és a horvátországi Baranyáig meg a szlovéniai Muravidékig. Kikoptak már közülünk a Mikszáth által megörökített felföldi atyafiak, akik azt tartották jó magyarnak, aki tótul is tud, a Kopereczky Izsák Izráelek, akik kényelmes háziköntösnek érezték a szlovák beszédet. Hogy azért mégsem vált be teljesen Herder híres jóslata, arra egy pozsonyi történetet mondok. Ott álltam a csallóközi buszok megállójában. Errefelé a magyar szó uralkodott; így beszélgettek a hazatérő munkások, a buszsofőrök is egymással. A vezetőfülkéből a Kossuth rádió hallszott. Engem kérdezett óvatosan szlovákul egy hölgy, melyik busz megy Tejfaluba. Szívesen eljátszottam a tolmácsot; magyarul kérdeztem meg a sofőrt, szlovákul mondtam el a hölgynek a választ.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.