Szocializmus mindhalálig

Néhány napra ismét a világsajtó figyelmének középpontjába került a kommunizmus utolsó bástyájának is nevezett Kuba, hiszen Havannában tartották a IX. ibér-amerikai államfők csúcstalálkozóját, melyet 1991 óta éves gyakorisággal rendeznek meg. A találkozó látszólag a Castro-rezsim sikerét hozta, a veterán forradalmár mesterien használta ki az esemény nyújtotta manőverezési lehetőségeket. De hogy ne legyen teljes Castro öröme, arról többen gondoskodtak.Ezek közül első helyen a spanyol király látogatását kell kiemelni. János Károly eddig csak egyetlen latin-amerikai országban nem járt: Kubában, amelynek földjére egyébként még sohasem tette lábát anyaországi uralkodó. Hiába szerette volna tompítani a látogatás jelentőségét a spanyol diplomácia – Aznar kormányfő szerint Castro nem érdemelte meg a látogatást –, a rafinált forradalmi vezető egyrészt a király felé tett személyes gesztusokkal igyekezett elnyerni az uralkodó szimpátiáját, másrészt saját népe előtt a sikeres államférfi pózában tetszeleghetett. Ám arról többen is gondoskodtak, hogy Castro öröme ne legyen teljes. Aznar spanyol miniszterelnök a csúcs előestéjén kijelentette, hogy Castro személye a legfőbb akadálya bármilyen változásnak. A kubai vezető lenyelte ezt a gombócot, nem reagált a nyilatkozatra. A másik szépséghibát az okozta, hogy a találkozón nem vett részt Chile, Argentína, Costa Rica, Salvador és Nicaragua. Az első két állam távolmaradásával a csúcstalálkozó motorjának számító Spanyolországot akarta megfricskázni. A tavaly novemberben kirobbant Pinochet-ügy igencsak megfeküdte a chilei–spanyol kapcsolatokat, s a dél-amerikai ország így kívánta kifejezni nemtetszését a spanyol kiadatási kérelem ellen. Menem argentin elnök szolidaritást vállalt Chilével, de a háttérben az is motoszkálhatott, hogy az argentinok nem szívesen vették Garzón spanyol ügyész vizsgálódási szándékát a katonai diktatúra alatt elkövetett gyilkosságokban. Nicaragua Washington barátságára, Salvador a diplomáciai kapcsolatok hiányára, Costa Rica az ellenzékiek helyzetére hivatkozva maradt távol. A harmadik keserű pirulát természetesen Kuba „ősi ellensége”, az Egyesült Államok próbálta beadni Castrónak. Washington levelet intézett a találkozó résztvevőihez, felhívta a figyelmet az emberi jogok sanyarú helyzetére, s demokratizálást követelt Kubában. A Clinton-adminisztráció nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is megpróbál fellépni a Castro-rezsim ellen, a csúcs előtt kiszivárgott hírek szerint felmelegíteni készül a Helms–Burton-törvényt. A törvény értelmében az amerikai piacról kitilthatók azon cégek, és tulajdonosaiktól megtagadható az amerikai vízum, amelyek a forradalmárok által kisajátított ingatlanokat birtokolnak. A spanyol Sol-Melía szállodalánc egyik épülete éppen egy ilyen kisajátított birtokon áll, ezért félő, hogy az amerikai törekvés újabb frontot nyit meg a Kuba elleni blokádon kívül. A latin-amerikai térségben a maga 45 milliárd dollárjával legnagyobb befektetőnek számító Spanyolország rögvest bejelentette, hogy nem enged a nyomásnak, s a kormánydelegációt csak azért is a Hotel Melíában szállásolták el a találkozó alatt. A spanyolok szándékának súlyát növelte, hogy az Európai Unió kül- és biztonságpolitikáért felelős első embereként a spanyol nemzetiségű Javier Solana ismertette az ENSZ-közgyűlésen az EU álláspontját. Washington számára kudarcot jelentett az ENSZ-közgyűlés, hiszen ez a fórum sorozatban nyolcadik alkalommal ítélte el a Kuba elleni embargót. 152 ország a feloldás mellett szavazott, nyolcan tartózkodtak, s az USA-n kívül csak hű szövetségese, Izrael kardoskodott a blokád fenntartása mellett. Washington rosszallása a csúcstalálkozókat illetően két okra vezethető viszsza. A kommunista rendszerrel szemben táplált ellenérzését csak növeli, hogy Castro learathatja a rendezvénnyel járó dicsőséget anélkül, hogy Kubában enyhülne az ideológiai elnyomás. Másrészt az USA nem kedvel – a hagyományosan háttországának számító Latin-Amerikában – semmiféle szerveződést, amely az érdekeit veszélyeztethetné. Márpedig a mostani csúcson a nemzetközi pénzügyi helyzet kríziseinek megoldására irányuló felhíváson kívül több konkrét ügyről határoztak a részt vevő államfők. Állandó titkárságot hoztak létre madridi székhellyel, élére egy mexikói diplomatát jelöltek. A titkárság önállóan dönt a rendelkezésére álló pénzeszközökről, s feladata lesz a csúcstalálkozók előkészítése, valamint a közös programok koordinálása. Bár több területen létezik aláírt egyezmény, egyelőre csak az audiovizuális megállapodás lépett hatályba. A történések viszont egyértelműen azt jelzik: az USA-nak hosszú távon számolni kell egy erősödő ibér-amerikai együttműködéssel. S hogy ebben a formációban milyen szerepe lesz Kubának, még nem tudni. A berlini fal leomlása után sokan azt gondolták, rögtön összeomlik a Castro-rezsim, de tévedtek. Azóta tíz év telt el, s a nyugati félteke egyetlen kommunista rendszere még mindig áll; Castro túlélte a Szovjetunió felbomlását. Kétségtelen, hogy hatalmának fenntartásához nagyban hozzájárul az amerikai embargó, mely nem érte el célját, a rendszer megbuktatását. Az amerikai ellenségképre hivatkozva sikerült Castrónak hatalmát megszilárdítania, s rögtön hazaárulással vádolhatja a másként gondolkodókat. A kubai ellenzék kis létszámú és rendkívül szétforgácsolt, a titkosrendőrség hatékony működésének köszönhetően azonnal lecsapnak rájuk. Az 1959-es forradalom óta felnőtt több generáció, mely – elzárva a külvilágtól – csak a hivatalos kommunista propagandán nőtt fel. Nincs összehasonlítási alapja, s ez az információhiány alapvetően befolyásolja a változásra való hajlandóságot. Castro kezére játszik az is, hogy Washington nem népszerű Latin-Amerikában, s ezért sikerült kivívnia a Dávid–Góliát egyenlőtlen párharcából fakadó szimpátiát mind a környező országokban, mind otthon. A 73 éves commandante a legcsekélyebb jelét sem adja, hogy változtatni akarna az irányításon, rendületlenül vezeti népét a Socialismo o muerte (Szocializmus vagy halál) jelszó jegyében. Az emberi lét azonban véges. Egy nap Castro is meghal, s remélhetőleg vele együtt sírba száll az az eszme, mely kubaiak millióinak életét keseríti meg.