Szól a rádió

Hajnal van. Köln alatt most kanyarodom rá a 3-as autópályára, és a derengő sötétségben álmossággal birkózva azon igyekszem, hogy az egyre nagyobb sebességgel száguldó autóm megmaradjon a középső sávban. A külső sávban a nedves aszfaltra tapadó őszi levelek tennék veszélyessé a haladást, a belső sávban a már ilyen kora reggel is váratlanul fölbukkanó, majd 200 kilométer/órás sebességgel tovatűnő hatalmas német autók száguldása. Maradok tehát középen, bámulom a felkéklő fényben kavargó őszi levelek parádéját, s amint ez lenni szokott: hallgatom a rádiót. Először csak saját zeneszámaimat, a kedvencek közül Brahms Német rekviemjét... azután átkapcsolok a helyi adókra. Hol könnyebb, hol komolyabb zene, beszélgetés, és persze: óránként hírek. A hírbeolvasó hangja kimért, kellemes, komoly, tárgyilagos. A hírek sorrendje a főbb adókon soha nem változik: először mindig a legfontosabb, a mai napon az augsburgi egyezség aláírása a katolikusok és a lutheránusok részéről. Azután még két-három belpolitikai hír, majd a legfontosabb külpolitikai események. A belpolitikában első helyen a kormány hírei. Az ellenzékről szóló hírek, ha vannak is, tisztes sorrendben ott foglalnak helyet, ahova tartoznak: a belpolitikai hírek végén. Egy ponton fölkapom a fejem: a délelőtti hírek egyik ellenzéki tartalmú szövege már tartalmazza a kormányszóvivő válaszát is. Mindez német akkurátussággal, csendben és rendben kerül fölolvasásra. Hisztérikus hangulatkeltésnek, sanda szándékú álhíreknek nyoma sincs. A német tartományi adók hírszerkesztői pontosan tudják, mi hova tartozik. Kiegyensúlyozott tájékoztatás folyik, melynek során a világosan és szabatosan megfogalmazott híreket jól fölkészült és kiejtésében, hanghordozásában képzett bemondó olvassa föl. A bemondó nem politizál; ha azt tenné, ha hanghordozásával saját véleményt sugallna, másnap már aligha dolgozhatna az állásában. Ugyanez érvényes a hírszerkesztőkre is: ha a hírsorrendben vagy hírszövegben politikai szándékok fogalmazódnának meg, ha a mókás kedvű hírszerkesztő manipulációs céllal egyszer ezt, másszor azt a hírt minősítené fontosabbnak, hamarosan vehetné a kalapját... Az idill egészen addig folytatódik, míg Passau után már foghatóvá válik a budapesti Kossuth rádió. Talán rosszul tettem, hogy oda kapcsoltam; az illúzió szétpukkant, s noha még csak az osztrák 1-es autópálya mostanság ugyancsak zötyögős aszfaltját rovom, máris úgy érzem: otthon vagyok. Mindez a rádió műve; hiszen megszólal a déli Krónika, benne egy zavaros hangsúlyozású, képzetlen hangú és még képzetlenebb modorú bemondó hírolvasása következik. Halottak napja van, méltó dolog tehát, ha ezzel kezdődik a híradó. De tévednénk, ha azt hinnénk, hogy tárgyilagos, az ünnep történetéről és tartalmáról szóló bevezetőt hallunk. Nem: a zavaros hangú bemondó halottaikra emlékező személyeket szólaltat meg, akik ennek kapcsán arról panaszkodnak: oly drága a virág, hogy nyomorúságos nyugdíjukból nem futjaa szebbre. Mindez kétszer is elhangzik a rövid műsoridőben, mintha ez lenne a híranyag legfontosabb vetülete. Persze: érint bennünket, hogy a rendezetlen jogi körülmények miatt a virágárusok akár megduplázhatják a virágárat ezen a napon. De vajon e ténynek van ebben a helyzetben a legfőbb hírértéke? Nem inkább annak, hogy a halottak napja: ősi egyházi ünnep, mely a feltámadás reményében emlékezik a halottakról? A feltámadásról szó sem esik; a hírszerkesztőnek, a bemondónak talán halvány gőze sincs ilyen összefüggésekről. A hazai közszolgálati rádió hírműsorait ez a kis epizód világosan jellemzi. A folytonos önreklám (ájuldozó angyalok kórusa hirdeti, hogy a rádió Krónikája a legjobb hírműsor a világon), az arrogáns közreklám szétszabdalja a közszolgálati tájékoztatást, semmissé teszi a rádiószerkesztők kötelességét, melynek célja valójában semmi más nem lenne, mint a hallgatók kiegyensúlyozott és tárgyszerű tájékoztatása. De itt valami más történik: a Krónika már évek óta önálló életet él. Azt mondják: ez a „médiahatalom”. Mindegy, minek nevezzük: a hírszerkesztésben, a bemondók és a tudósítók képzettségében a nyugati mércékkel összevetve elképesztő színvonalatlanság uralkodik. A minőséghiány legfontosabb jellemzője, hogy a Kossuth rádió hírműsorai csak másod- vagy harmadsorban kívánnak tájékoztatni. Elsősorban befolyásolni akarnak: a közreklámok és az önreklám révén, s persze a hírszerkesztés segítségével. E lap hasábjain olvashattunk korábban a „Mokó-elvről”, mely szerint „nincs az a hír, melyet ne lehetne átírni”. Ez szabja meg ma is a Kossuth rádió hírműsorait. A taktika a mai körülmények között kifinomultabb: az a hír, hogy Egon Krenz, az utolsó és reformkommunista NDK-vezető hat és fél év börtönbüntetést kapott, a hírszerkesztők szerint lényegtelen dolog, miért is lenne fontos. Az a hír, hogy a parlament plenáris ülésen a Fidesz-frakció vezetője összeveti egymással a korábbi negatív gazdasági előrejelzéseket és a rájuk cáfoló reális folyamatokat, ugyancsak nem hír. De sanda politikai céllal létrehozott állítólagos tömörülések bejelentései, az ellenzéki pártok minden rezdülése főhelyre kívánkozik. S az ellenzéki pártok közül csak kettő szerepel: a harmadik, a MIÉP véleményéről alig hallani... „Szól a rádió... Még broad-castingnak hívták, és igen sok pénzbe került...” Így szól a régi sláger, melynek szövegírója abban az időben talán már tudta, hogy a „broadcasting” és a „speaker” nem egyszerűen üzenetet, hírt, szórakoztató műsort terjeszt, hanem politikai véleményt is formál. Mármint ott, ahol teheti. Kiegyensúlyozott demokráciákban a közszolgálati rádiónak szigorú határok között kell maradnia a politikai befolyásolás terén. A legutóbbi osztrák választások után nyilvánvaló volt, hogy az ottani közszolgálati rádió és televízió nem szimpatizál az előretörő Osztrák Szabadságpárttal. A hírekben igyekeztek háttérbe szorítani, s ha nem volt muszáj, nem tudósítottak rendezvényeiről, eseményeiről. Mindezt azonban csak jól meghatározott keretek között tehették. Noha Jörg Haider gyakorta panaszkodott a hírszerkesztők és a bemondók vele szemben táplált előítéleteire, nem állítható, hogy az ORF hírszerkezete teljesen kiszorította volna a szabadságpártot anyagaiból. Miután pedig világossá váltak a politikai erőviszonyok, Jörg Haider pártja megbecsültebb alanya lett a hírműsornak... Emlékezzünk: idehaza ugyanaz a Kossuth rádió, mely ma alig burkoltan politizál, és ki tudja, minő megrendeléseket követve folytatja sugalmazó tevékenységét, alig két-három évvel ezelőtt minden további nélkül képes volt tényeket teljes egészében elhallgatni, hamis színben beállítani, vagy egyenest ellenkező tartalommal feltölteni. Csak egyetlen példa: amikor annak idején az ellenzéki Torgyán József összehívta a Nemzeti Agrárkerekasztalt, a rádió hírműsorai sokszor egyetlen szóval nem tájékoztattak e tényről. Jelenleg, amikor a mai két ellenzéki párt akárcsak politikai heccelésként valamilyen képtelenséget vet föl, a hírszerkesztők egymást túllicitálva igyekeznek ennek helyet adni. Nincsenek illúzióim. Ugyan biztosan lehetne megfelelőbb szerkesztőket és bemondókat találni széles e hazában, ám az ORTT tevékenységét nézve nem hiszek abban, hogy ez valóban meg is történik. Amúgy Pató Pál-osan folynak itt a dolgok... „Ej, ráérünk arra még”, mondogatják azok, akiknek kezükben van a változtatás kulcsa, és közben talán észre sem veszik, hogy az egykori agitációs-propaganda technikákat alaposan kitanult szerkesztők (akik a Financial Times szerint „egy letűnt kor kövületei”) a Mokó-elv egykori rendtartása és a mai kívánalmak szerint akadálytalanul írják tovább a maguk fél- és álhíreit. Ezzel politikai befolyásolást végeznek, vagyis pártérdeket elégítenek ki közpénzen. Nem hiszem, hogy a mai viszonyok közepette még mindig megengedhető lenne a Mokó-elv alkalmazása. Kövessük inkább a kiegyensúlyozott és tárgyszerű tájékoztatás elvét. De hol vannak azok, akik ennek a kívánalomnak érvényt tudnának szerezni?