Kétarcú Románia – elszalasztott lehetőségek

Kegyetlen dolog a kerek évforduló: az idő könyörtelen múlása mellett a számvetés kényszerével is szembesít. Különösen igaz ez akkor, ha az ember az 1989. december 14-én Temesváron kirobbant romániai eseményekre próbál emlékezni, hiszen riasztóan kiegyensúlyozatlan a mérleg: a tartozik oldal tíz évvel a forradalom után is lényegesen hosszabb, mint a kipipálható megvalósítások sora.A lehetőség pedig adott volt Románia számára is: a diktátor elűzésével elnyerte a világ rokonszenvét (még két évvel a forradalom után is vöröskeresztes kamionok tucatjai szállították a segélyeket), a szocialista táborból pedig ennek az országnak volt a legkisebb a külföldi adóssága. Gazdag nyersanyagforrásokkal, kitűnő turisztikai adottságokkal rendelkezik, ám székely szólás szerint „a kés és a kenyér a kezében volt, mégsem tudott kenyeret szelni”. A volt szocialista országok alternatívái közül – ha komoly áldozatok árán is, de a demokratizálódás és a piacgazdaság útjára lépni, vagy a széthullás, a polgárháború veszélyét vállalva nacionalista nemzetállamba menteni át a régi struktúrákat – keleti szomszédunk még nem választott: a világ felé megpróbált demokratikus arcot fordítani, de nem tudta rászánni magát a reformokra.Több mint három és fél ezer nap nem volt elég arra, hogy megtudjuk, kik gyilkolták a civileket 1989 decemberében. Voltak-e terroristák, vagy csak a különböző fegyveres egységek tagjai lőttek egymásra a zűrzavarban? Ki lövetett a diktátor távozását követelő tömegre (a temesvári tábornokok pere legalább elkezdődött...), és hogyan ragadták meg Iliescuék a hatalmat? Érdekes véleménye alakul ki annak, aki a román sajtóból ismeri az országot: az akkori események miatt eleddig csak magyar embereket hurcolt meg az igazságszolgáltatás, annak ellenére, hogy törvény biztosít amnesztiát azoknak, akik december 22. körül a diktatúra ellen követtek el törvénytelenséget (magyarán meglincseltek rendőröket, szekusokat).Hasonlóképpen homályos a múlt is – a szekustörvényként elhíresült, nemrég megszavazott jogszabályt már maga a kezdeményező, Ticu Dumitrescu szenátor is vállalhatatlannak tartja, olyannyira sikerült kiherélni. Corneliu Vadim Tudor és pártja megnyugodhat – a többnyire volt szekustisztekből álló politikai csoportosulás továbbra is zsarolhatja a román politikai elit kompromittált tagjait, mert a törvény nem tette okafogyottá az archívumokból kilopott adukkal vívott kártyacsatát. (Egy szenátor, Serban Sandulescu pár napja azt állította, a román törvényhozás tagjainak kilencven százaléka valamilyen szinten együttműködött a kommunista politikai rendőrséggel, a Securitatéval...)Nem adták vissza minden felekezet vagyonát – mindennaposak például az ortodoxok és a görög katolikusok közötti konfliktusok, annak ellenére, hogy az utóbbiakat briliáns taktikával (a pápalátogatással megzsarolva őket) lemondatták több mint kilencven templomuk visszapereléséről. A magyar történelmi egyházak jogos igényének teljesítése is csak pár hónapja mozdult el a holtpontról.Hagyjuk azonban a múltat, foglalkozzunk a jelennel! Az emberek elszegényedése elképesztő méreteket öltött, a hatalom pedig már azt is komoly sikerként élné meg, ha egy hónapban az ipari termelés elérné az egy évvel azelőtt mért szintet. Tíz esztendeje háborítatlanul szárnyal az infláció, a Román Nemzeti Bank az idén ötvenöt százalékot vallott be, de eleddig minden évben túl optimistának bizonyult. (Akinek 1989 decemberében egy autó ára, 70 ezer lej volt a takarékkönyvében, az most a pénze kamatos kamataiból sem tudna egyszer megtankolni; a legolcsóbb Dacia pedig már 50 millióba kerül.) Romániában ma bizonyos szolgáltatások kivételével minden drágább, mint nálunk, miközben az átlagfizetés huszonkétezer forint körül mozog. Főként a moldvai megyékben egész városrészek maradtak el hónapokkal, évekkel a közműdíjak fizetésével. A nyári agyhártyagyulladás-járvány is egy, a hidegvíz-hálózatról is lekapcsolt jászvásári szocreál tömbháznegyedből indult. Az idei tél sem lesz különb sokak számára az átkosban megszokottnál: akkoriban nem volt mit, mostanság pedig nincs miből megfizetni a meleget.Az elmúlt időszakban majd minden szakszervezet hallatta a hangját: a diákok, a pedagógusok és az egészségügyiek után most épp a vasutasok vannak soron, megbénítva az országot. Bár a vezetők nagyon tagadják, kilóg a lóláb: az ellenzéki RTDP hecceli a munkavállalókat, akik Iliescu idején soha nem szálltak harcba ilyen hevesen a jogaikért. A megoldással minden eddigi kormány tisztában volt, de egyik sem mert lépni. A gyökeres reformok végrehajtásával szembeni óvatosságuk érthető, de nem magyarázható. Ahányszor megpróbálták megnyirbálni a bányászok előjogait, és felmerült a tárnák bezárásának gondolata, a vájárok annyiszor indultak el Bukarestbe Miron Cozma vezetésével. A helyzet csak annyit változott, hogy mióta a demokratikus koalíció kormányoz, másodszor ül börtönben a hírhedt bányászvezér, és a munkások közül is elbocsátottak pár ezret, súlyos milliárdokat fizetve ki nekik fájdalomdíjként.Felemás a helyzet a gazdaság többi területén is: a vasra és acélra beállított ipart nem sikerült hatékonnyá és kifizetődővé áthangolni. Jó néhány szocialista üzemóriás bezárt, sok ezer munkanélkülit hagyva maga után, de külföldi tőke hiányában nemigen épültek új gyárak, nem keletkezett munkalehetőség. A privatizáció a botrány vagy a szegénység szinonimája lett Romániában: vagy a szűk körű vezetőség és pár kiválasztott munkás vette meg az amúgy is tőke nélküli üzemet, vagy gyanús idegen, aki tudta, melyik zsebbe mennyit kell dugni a sikeres üzlet érdekében. Botrányoktól hangos az olajipar megkezdett privatizációja (egy török cég azóta sem fizette ki a legnagyobb román finomító árát), a versenyhivatal sokadik elmarasztalása ellenére havonta emeli árait az immár görög tulajdonban lévő nemzeti telefontársaság, az eddigi legnagyobb befektető, a Daewoo pedig azért sértődött meg, és fontolgatja távozását, mert a Renault toronyórát kapott láncostul, csak hogy vegye meg a Dacia üzemeit.Az elmúlt esztendők szegénysége és az elkeseredettség jó táptalaja volt az idejétmúlt eszméknek. Kolozsvár tragikomikus vezetőjének, Gheorghe Funar polgármesternek a stratégiája bevált: tizenkettedik (!) kísérletét az önkormányzati képviselők megszavazták, így elhárult minden közigazgatási akadálya annak, hogy Ion Antonescu marsallnak szobra legyen Kolozsvárott. Bár a nyugati testvérváros, Köln kész a kapcsolatok megszakítására, és a megye új prefektusa is megóvta a kezdeményezést, Funart nem olyan fából faragták, hogy nyert helyzetből visszalépjen. (Egy múlt heti közvélemény-kutatás szerint a város lakóinak hetven százaléka újra rászavazna, ha most lennének a választások.) Újjáalakult a Vasgárda, Ceausescu sírjához ezrek vándorolnak az évfordulókon, és jókora tömegeket lehet mozgósítani a magyar veszély napirenden tartásával.A sok fogyatékosság ellenére Románia már korántsem az az ország, amely nekiindult a kilencvenes éveknek. A kormányba kerülhetett az RMDSZ (más kérdés, hogy mennyire sikerült ebből profitálnia), szabad a sajtó (igaz, bezárhatják az újságírót, ha „rágalmazza” a hatalom különféle intézményeit), kialakult egyfajta szabad piac, aki pedig kap vízumot, és van pénze, szabadon járhatja a világot. A közintézmények úgy-ahogy, de működnek, az oktatási reform több jót hozott, mint rosszat, kialakulóban a civil társadalom. Ma már csak hazaárulás vádjával és nem azonnali börtönnel jár, ha valaki nyíltan beszél a különböző régiók közigazgatási, gazdasági autonómiájáról (Sabin Gherman pártja, az Erdély-Bánát Liga a napokban kezdte meg a bejegyeztetéséhez szükséges aláírások gyűjtését); az adók és illetékek egy része (még mindig a kisebbik része, de az első lépés a fontos) már helyben marad. És vannak sikertörténetek is: az Erdély Székesfehérvárjának mondott Székelyudvarhelyen az elmúlt években egy fiatal, dinamikus városvezetés kisebbfajta csodát vitt véghez, színházat, főiskolát, szociális központot hozott létre, tőkét csalt a településre, munkahelyeket teremtett.Hogyan alakult a kisebbségek sorsa az elmúlt tíz esztendőben? Milyen ma magyarnak, szásznak, romának lenni Romániában? A kérdés nem költői: szásznak lenni magányt jelent, magyarnak felemás érzés, romának félelemmel teli. Az erdélyi szászok már régen Bonnban tartják kortárstalálkozóikat, és egy jobb erdélyi magyar gimnázium tíz-húsz évvel ezelőtti végzőseit is egyszerűbb Budapesten összehívni, mint otthon. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy az óvodától a magasabb oktatási fokozatok felé haladva egyre csökken a magyarul tanulók részaránya: a legalacsonyabb szinten még 6,5 százalék (közel áll a magyarság 7,1 százalékos romániai arányához), míg a középfokú oktatásban csak 3,8 százalék, az egyetemeken pedig ennél is kisebb.Van új tanügyi törvény, amely előrelépést jelent a kisebbségi oktatás terén, de nincs se Bolyai, se más magyar egyetem, s a földrajzot és a történelmet sem lehet anyanyelven tanulni, hiába az RMDSZ-nek még az ellenzéki időkből való, ötszázezer aláírással megtámogatott törvényjavaslata. Van közigazgatási törvény, de nem minden, húsz százaléknál több magyar által lakott településen vannak magyar feliratú táblák és magyarul is beszélő hivatalnokok. Van vallásügyi törvénytervezet, de nem szentesíti a felekezetek egyenlőségét és az egyházi javak visszaszolgáltatását. Ami a romákat illeti: hat évvel az események után született jogerős ítélet a hadrévi romapogrom ügyében (egy roma megölt egy román fiatalembert, a felháborodott lakosok rágyújtották a házat, két másik romát is meglincseltek, és leromboltak tizenhét kunyhót): a tizenegy személyből négyet ítéltek el öt évre – általában ennyit kap egy tyúktolvaj is.A tíz évből hármat kormányon töltő RMDSZ hiába volt a koalíció legstabilabb és legkiszámíthatóbb tagja, erényeit nem honorálták kellőképpen. Van két minisztere (kisebbségi és egészségügyi), de a nagy (privatizációs) bulikból kimaradt. (A Hargita és Kovászna megyei ásványvízforrásokat úgy sikerült magánosítani, hogy az RMDSZ csak a kész tényekkel szembesült: Kárpátokon túli üzletemberek a boldog tulajdonosok.) Jó cégére a kormánynak, ha a román demokráciát és toleranciát kell külföldön bemutatni, de mostohagyerek az osztozkodásnál és az ígéretek számonkérésénél. Igazuk van azoknak, akik úgy gondolják, hogy a romániai magyarságnak sokat segített a hatalomban töltött idő, de azok sem hazudnak, akik váltig állítják, sokkal jobban ki lehetett volna használni a lehetőséget.Ki a nyertese ennek az időszaknak? Hosszú távon – őszinten hiszem – minden román polgár, még akkor is, ha mostani csalódottsága és nyomora ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Nyertesek azok, akik – régi kapcsolataiknak, a különböző forrásokból lenyúlt pénzeknek köszönhetően – mertek és tudtak korán vállalkozni. Ma ők alkotják Románia irigyelve gyűlölt elitjét. És bármennyire furcsa kimondani: nagy nyertes Magyarország, elsősorban gazdasági értelemben, hiszen az ölébe pottyant egy 24 milliós piac, amely csekély vásárlóereje ellenére sem elhanyagolható módon játszott közre a magyar gazdaság talpra állásában. Aki ma nyitott szemmel járja Románia városait, szinte kizárólag magyar felvágottat és konzervet lát az üzletek polcain, és tankolhat a negyven Mol-kút valamelyikénél.Kétezerben ismét szavaz Románia népe, és minden jel arra mutat, hogy újra Iliescu kap esélyt a folytatásra. Nagy kérdés, hogy az elmúlt években tanult-e barátai, Meciar, Milosevics és mások sorsából, vagy megint a valós alternatívákat figyelmen kívül hagyó, sehova sem vezető harmadik útra lép.