Sáros és a történelmi emlékezet

Amikor végre átjutottunk a határon, sójhajtásként jött ki belőlem a mondat: itt már Sárosban vagyunk. Krakkóból hazafelé tartó magyar útitársam kissé csodálkozva nézett rám: Sáros, Sáros megye, milyen régen nem hallottam ezt a szót!Több mint húszéves a történet, de nem hiszem, hogy azóta sokat változott volna a hazai tudatállapot. Fogadást mernék tenni, hogy még az érettségizettek közül is évfolyamonként egy-kettő ha akadna, aki meg tudná mondani, hol van ez a Sáros. Mindenesetre sokkal kevesebben, mint ahányan Mikszáth örök érvényű kisregényét, a Gavallérokat olvasták. Mert az ott játszódik, fönt, ebben a víg kedélyű vármegyében; Lapispatakán, nem messze Eperjes városától.Néha úgy vagyunk a történelmi felfölddel, mintha valamiféle Atlantisz volna, amelyet végleg elöntött a tenger árja, s ahová már csak könyvek kalauzolásával lehet eljutni. Újra és újra eszembe jutnak Kazinczy Gábor szavai, jó százhatvan éve írta az Athenaeumban: „Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld.” Ennek a titkos könyvnek a kapcsait aztán a múlt század nagy írói sorra nyitogatták, remekművek, népszerű olvasmányok, elbeszélő költemények és regék varázsolták az olvasók elé ezt a romantikus tájat, Magyarország fényes középkorának itt játszódó eseményeit, a zordon Kárpátok vadregényes világát. Sorolhatjuk az írókat, költőket Jósika Miklóstól Jókain, Tompa Mihályon, Mikszáthon át egészen Krúdy Gyuláig és tovább. Csodálatos irodalmi táj, a múlt eseményeinek példátlanul gazdag kincsestárával, szabadságküzdelmek emlékével, hősök, árulók és cselszövők alakjaival, a megelevenedő természet változatos képeivel, ódon városkák utánozhatatlan hangulatával.Ám ezek a tájak, ahogy az említett Sáros, itt vannak ma is, egy karnyújtásnyinál nem sokkal messzebb. Nincs rajtuk föltörhetetlen pecsét, és azért, mert nyolc évtizede más országhoz tartoznak, nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk nem volna hozzájuk. A földrajzi távolság ma már igazán egy szót sem érdemelhet. Ha elfeledkeztünk történelmi, művelődési hagyományainknak ide kapcsolódó fejezeteiről, csak magunkat okolhatjuk.Divald Kornél művészettörténész, író 1925-ben Felvidéki séták címmel közreadott kötetében Sárost „magyar Gascogne”-nak nevezte, s ugyancsak tetszhetett ez a jelző Szombathy Gyulának, a többször kiadott nagy Csehszlovákia útikönyv szerzőjének is, aki „kedélyes Gascogne”-nak hívta a tájat. Sajátos nemesi világ volt ennek a vidéknek az egyik meghatározó társadalmi csoportja. Ott éltek kúriájukban gazdálkodván, az általában nem túl nagy birtokon, sokadíziglen számon tartották az atyafiságot, és megyeszerte ápolták a kapcsolatokat.Közmondásos volt a régi Felső-Magyarországon a sárosi kedély, a vidám társasági élet, a mulatozás, az anekdotázás. Ahogy Mikszáthnál olvashatunk róla, aki ironikus mosollyal mutatja be a jókedvű atyafiak fönn az ernyő, nincsen kas világát a Gavallérok lapjain. Kár, hogy akik annyit emlegetik mostanában a multikulturális közeget, nem járhattak az első világháború előtti Sáros megyében. Természetes volt, hogy a városi emberek, a birtokos nemesek két, sőt három nyelven is beszéltek. Ha egy szlovák és egy magyar ember találkozott egymással Eperjesen, a szlovák a magyart magyarul, az pedig a szlovákot szlovákul köszöntötte.A megyeszékhely nem érdemtelenül kapta meg a „Tarca-parti Athén” jelzőt. Eperjes városa országos hírnevét iskoláinak köszönhette. A legnevesebb volt közöttük az 1667-ben alapított evangélikus kollégium, amely oly sok kitűnőséget adott a régi Magyarország szellemi életének, híres tanítványai közül számosan bekerültek a magyar, illetőleg a szlovák művelődés panteonjába. Itt volt joggyakornok Kazinczy Ferenc és Eötvös József, 1816 és 1819 között a jogakadémián diákoskodott Kossuth Lajos. A reformkorban az eperjesi Magyar Társaság a hazai diákmozgalom egyik pezsgő központja. 1845-ben Petőfi egy egész hónapot töltött itt barátjánál, Kerényi Frigyesnél. Úti jegyzeteiben így ír Sáros fővárosáról: „Tudj' Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske. Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet.”Szívesen elindulnék újra erre a vidékre, hiszen Bártfa városától Branyiszkóig annyi a látnivaló, a történelem által megszentelt hely, hogy egy hónap csak az ismerkedésre volna elegendő. Előkészületként alapos stúdiumokat kellene végezni, és a gyakorlati fölkészülés sem túl egyszerű, hiszen nincs naprakész, használható információkat tartalmazó útikönyv nemcsak Sárosról, hanem Szlovákiáról sem.