Úti emlékek

Télen nem szeretek utazni. Hamar sötétedik, ha köd van, nem lát az ember messzire, hidegben, hóban nem esik jól a városi séta. Jobb otthon ülni, a barátságos, meleg szobában. A tél a cédulák rendezésének ideje. Van belőlük szép számmal, füzetek, úti jegyzetek; címszavak, amelyek alkalmasak arra, hogy fölidézzenek egy élményt, emlékképet. Zágrábi és prágai följegyzések kerültek egymás mellé, téli utakról az elmúlt évekből.Horvát értelmiségi magyarázza a kilencvenes évek elejének történéseit. Tudja, volt először a reménység ideje, azután jött a félelemé, később együtt létezett a kettő, mára pedig elmúlt a reménység és a félelem is, most már nincs semmi, csak a közömbösség. Az írószövetség Jellasics téri palotájában ebédelünk, a vilnai Venclovával és a ljubljanai Jancarral kerültem egy asztalhoz. Az őskeresésről, a nemzeti származásmítoszokról beszélgettünk, a régi-új közép-európai divatról. Egy bécsi folyóiratban olvastam a horvátok iráni eredetéről. Tehát nem szlávok, hanem irániak voltak az őseik. A megcáfolhatatlan bizonyíték – mert tény, hogy a népnév nem szláv eredetű -, a horvát (hrvat) szó állítólag az iráni nyelvből származtatható.Jancar, a nálunk is jól ismert kitűnő drámaíró, esszéista rögtön előhozza, a szlovénok is szeretik újabban kétségbe vonni szláv eredetüket. Ha a nyelvet nem tudják is letagadni, kínálkozó magyarázat a nyelvcsere; az ősöket a venétek, sőt az etruszkok között szintén szívesen keresik. Venclova, a nagyszerű litván költő – a karszti barlangban néhány éve ott voltam, amikor Vilenica-díjat kapott – hozzáteszi: az ő honfitársai is előkelő atyafiság után ácsingóznak, s nem kívánják lejjebb adni a szanszkritoknál.Azokban a téli napokban tudatosítottam, hogy Zágráb városában is van sikló. A fölsővárosból, a Strossmayer sétányról a legszebb a körpanoráma, ott bújik meg mellette a sikló állomása, amely levisz az alsóvárosba. Nagyon kikupálódott az Ilica, a belvárosi főutca, elegáns üzletek, kávéházak, könyvesboltok sorakoznak egymás mellett. Hagyományaihoz híven igazi közép-európai jelleget öltött. Itt is van már pizzéria, amikor kihozza a pincér az ételt, fejét finoman billentve mondja: Mahlzeit!Nem sokkal Zágráb után Prágába vitt a jó szerencse. Az Óváros tér tőszomszédságában laktam, s mint mindenütt utazásaim során, siettem megvenni az újságokat. Kiválasztottam őket, fizettem, és horvátul jött a számra a köszönöm. A szláv nyelvek egymáshoz való kényelmes közelsége nagy segítség az embernek, legalábbis az első tájékozódás során. Mert ennek az interferenciának is vannak gátló hatásai. Ugyanaz a szótő, és nem egészen ugyanazt jelenti. Sőt a különbség kínos félreértéshez vezethet. Furcsán vonzzák, taszítják egymást az ember fejében ezek a szláv nyelvek. Sokkal nehezebb például lengyelországi tartózkodás után Pozsonyban szlovákul megszólalni, mint németül. Értek horvátul, minden nehézség nélkül olvasom az újságokat, hallgatom a rádiót, ám megszólalni hallatlanul nehéz. Rendre szlovák szavakat mondanék.Itt, Prágában meg hvalával akartam megköszönni az újságokat. Érdekes, hogy Csehszlovákia szétválása óta, ha nem is az első pillanattól, valami nem egészen tudatos reflex arra szorít, igyekezzem inkább csehül beszélni, cseh kifejezéseket használni. Ugyanis régi szokásom szerint Cseh-országban „szövetségi alapon” szlovákul beszéltem. Aztán nemegyszer úgy is kezeltek a boltban vagy a vendéglőben, mint egy valahonnan vidékről szalasztott jóembert. Újabban távozáskor igyekszem csehül búcsúzni.A varázslatos városban, hogy egy olasz szerző (Ripellino) hírneves Prága-könyvére utaljak, az jár az eszemben, ezek az agyafúrt csehek milyen ügyesen megcsinálták fővárosuk mitológiáját. Nem tegnap óta, s bizonyára ott van ebben a prágai németek munkája is, meg a zsidóké, hiszen a Józsefváros, az egykori zsidónegyed a turisztikai látványosságok közé tartozik. Az arany Prága, a száztornyú Prága, hogy a közkeletű epiteton ornansokat ismételjem, a Hradzsinnal, az Óvárossal és a Kisoldallal, a Vencel térrel. A legendák hőseivel Szent Venceltől IV. Károlyon és Husz Jánoson át Franz Kafkáig és Masaryk elnökig.Irigységgel gondolok Karel Krejcí szép könyvére, amelyet a város legendáiról írt, tudós alapossággal és olvasmányos stílusban. Szerencsére olvasható magyarul is. Emlékszem, amikor 1973-ban az akkori cseh kultuszminiszternél Sziklay Laci bácsi lobbizott érte, hogy megjelenhessen magyarul, mivel Krejcí professzor úr, a kitűnő irodalomtörténész akkor a kegyvesztettek közé tartozott.Hogy ez a város egyben Közép-Európa egyik fővárosa, azt számomra mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy kódorgásom közben ismerősre bukkanok a belvárosban. Czyzewski barátunk jön velem szembe egy társasággal. Sejnyből, Litvánia mellől a Határvidék Alapítvány irányítója, a közép-európai kulturális együttműködés lelkes apostola és gyakorlati szervezője. Véletlen, vagy talán nem is egészen véletlen, hogy itt találkoztunk.