Az öreg halász esete a MÁV-val

Az öreg halász napokig küszködött élete legnagyobb zsákmányával, s mikor végre partra vonszolta, kiderült, hogy megették a ragadozók. Az öreg ekkor leguggolt a halcsontváz mellé, tenyerébe temette az arcát és elgondolkodott: mi értelme volt ennek az egésznek? Ugyanígy viaskodhatott magával a Pál utcai fiúk vezére, miután kiderült, hogy a férfias küzdelemben megvédett grundot beépítik. Ezek csak irodalmi példák, de higgyük el: a valóság jóval kegyetlenebb. A győztes nem nyer semmit, sőt mindenét elveszítheti.Tavaly ilyentájt meghalt egy ember. Az immár hagyományosan ismétlődő év eleji vasutassztrájkba halt bele. Az esettel annak idején szinte minden hazai sajtóorgánum foglalkozott, hisz ez a tragédia oly mértékű áldozatkészségről tanúskodott, amelyhez foghatót csak az irodalomban találhatunk. Sipos István MÁV-vezérigazgató öreg halász és Pál utcai fiú is volt egy személyben. Régi vágású vasutas, a szakma megszállottja, kötelességtudó, bölcs és becsületes ember, aki „képtelen volt feldolgozni magában, hogy sokan miért nem látják: a magyar vasútügy válaszút előtt áll – a MÁV pályája felfelé ívelhet, de ha a vasutastársaság nem veszi fel az élet diktálta fordulatszámot, évtizeden belül talán el is jelentéktelenedhet”. (Pénzügyőr, 1999. január.)A tragédia felelősét keresvén a Hajdú-Bihari Napló keményebben fogalmazott: „Úgy látszik, van pár ember, egy csoport, amelynek még ez is kevés: ők folytatni akarják a sztrájkot. Értelmes ember tudja, meddig mehet el (...), tudja, mi a realitás, mi az, amit még törvényes keretek közt kiharcolhat magának. De van ma ebben az országban egy harcos csoport, mondjuk ki bátran, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete, amely a fentiekkel, úgy látszik, nincs tisztában.” A Mai Nap Halálba hajszolva cím alatt tavaly január 7-én kifejtette, hogy Sipos István csak decemberben 168 órán át tárgyalt a szakszervezeti vezetőkkel, s mindezt a napi munka, a jövő évi üzleti terv előkészítése, a nagyfuvarozókkal folytatott megbeszélések, a minisztériumi egyeztetések mellett. „Sztrájk miatt volt benn éjjel-nappal, de természetesen nem állíthatjuk, hogy a sztrájk miatt halt volna meg. Csak egy kicsit. Ami persze képtelenség, hiszen kicsit meghalni nem lehet” – töprengett a Magyar Hírlap jegyzetírója ugyanezen a napon, s ehhez a meglátáshoz más hangszínnel, de a Népszava is csatlakozott: „Nem állíthatjuk, hogy Sipos István, a MÁV Rt. vezérigazgatója azért kapott szívinfarktust tegnap reggel az irodájában, mert a vasutasok sztrájkolnak, vagy mert hetek óta képtelenek megegyezni. Vagy ha mégis volna összefüggés, akkor is mondhatjuk, hogy egyéni tragédiák nem befolyásolhatják a vasúti dolgozók kétségbeesett érdekvédelmi harcát.”Erről a kétségbeesésről más vélemények is napvilágot láttak: „Nem áltathatja magát Gaskó István, a VDSZSZ elnöke azzal, hogy Sipos István MÁV-vezérigazgató infarktusa és a vasutassztrájk között nincs összefüggés. Az orvos azt mondja, hogy az infarktus önbüntető, pszichofiziológiai halálnem – bizonyos esetekben kivégzési mód: beteljesíti önmagán a másik akaratlan szándékát.” (Délmagyarország, 1999. január 7.) Súlyos szavak voltak, ám Gaskó István ugyanebben az időben a Népszavának adott interjújában kijelentette, hogy barátját, jó kollégáját és korrekt ellenfelét veszítette el Sipos Istvánban, de a Vasúti Napló január 5-i száma, amely – nevének megfelelő módon – naplószerűen nyomon követte a sztrájk eseményeit, másra engedett következtetni: „A két hónapos küzdelem miatt aludni már napok óta nem képes igazgató éjszaka elindul Gaskó Istvánnal, hogy egy vitatott ügyről személyesen szerezzenek tapasztalatokat. Indulás előtt a szakszervezeti vezető többek jelenlétében minősíthetetlen hangon ordít Sipos Istvánnal. Ugyanez megismétlődik a visszaérkezést követően, 0.30 perc körül.”Köztudott, hogy a sztrájk a haláleset ellenére is folytatódott, tehát Gaskó István sem taktikailag, sem erkölcsileg nem tudta kezelni a kialakult helyzetet. Az ügy epilógusához tartozik, hogy a temetés utáni napokban, miután a Fővárosi Munkaügyi Bíróság jogellenesnek minősítette a sztrájkot, a Mai Nap január 30-i számában Gaskó és a hála címmel cikket közölt a szakszervezeti vezető és Sipos munkakapcsolatáról: „Tény, hogy Gaskó vasutasnak sem utolsó – már ami a rangját illeti. Tavaly júliusban (1998-ban – a szerző megj.) éppen Sipos István vezérigazgató léptette elő mérnök-tanácsosból államvasúti igazgatóvá, ami az egyik legmagasabb fokozatnak felel meg a vasútnál. Amúgy a vezérigazgatóság személyügyi főosztályán főmunkatárs. A fizetését fölveszi, ám itt munkát nem végez, mert a szakszervezet teljes munkaidőre kikérte, amit a törvény lehetővé tesz” – írta a V. Zs. szignó mögé rejtőzött szerző.A kérdés most csak az, hogy az egy évvel ezelőtti eseményeknek ki lett a győztese. Sipos István, aki a szó igaz értelmében élt-halt a vasútért, vagy Gaskó István, aki veteránként került ki ebből a testet-lelket próbára tevő kísérletből? Ha Sipos István győzött, akkor az örökkévalóságban sem múló csalódottsága az lehet, hogy lám: az idén újrakezdődik minden, vagyis az egy évvel korábbi áldozat – az öreg halász gondolatmenetével – nem érte meg. Ha pedig Gaskó nyert, akkor magába roskadva nézheti a partra vonszolt hal semmire sem jó maradványait. De a hasonlat éppen ilyen problematikus, ha a másik irodalmi példát, a Pál utcai fiúkat vesszük alapul. Mintha Nemecsek Ernő helyett a tábornok, Boka János halt volna meg.