Sajátos nyelvemlék: 547 éves az első fennmaradt magyar káromkodás

A középkorban az egyház, valamint számos királyi dekrétum is tiltotta és nemegyszer súlyos büntetéssel fenyegette a trágár beszédet, ám a rendelkezésre álló források szerint nem sok sikerrel, mivel a szigorú szankciók ellenére eleink igen nagy élvezettel és magas szinten űzték a tiltott beszédet. A legelső írásban fennmaradt magyar káromkodás mint sajátos nyelvemlék egy komoly historikus munkából, az 1479-ben keletkezett Dubcini-krónikából ismert. A történelmi hitelességre törekvő derék krónikaíró jóvoltából fennmarad és pontosan idézett zaftos magyar káromkodás egy valós történelmi eseményhez fűződik.

Az első fennmaradt magyar káromkodás I. (Nagy) Lajos seregének egyik győztes csatájához fűződik

Férfias cselekedet volt az ellenség szidalmazása

Az ellenség szidalmazása, gyalázása – az istenkáromláshoz képest – már jóval bocsánatosabb vétségnek számított eleink körében, mi több, ha az ilyesfajta trágárkodások mellőzték az isteni hatalomra való utalást, egyenesen férfias, vitézi megnyilvánulásnak számítottak. A legelső ilyen sajátos nyelvemlékünk – mint az első dokumentált magyar káromkodás – Hunyadi Mátyás korából származik, és az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött 1479-es Dubcini-krónikában maradt fenn. A kódex a szlovák városról, Dubcinról kapta az elnevezését, mivel itt fedezték fel a XIX. század közepén.

Dubcin napjainkban   Fotó: Wikimedia Commons

A krónika a magyar történelem eseményeit foglalja össze egészen a keletkezésének évéig, 1479-ig bezárólag. A végig latin nyelven íródott historikus mű utolsó oldalán – a kódex ékes latinságától eltérően - a szerző magyarul vetette pergamenre, illetve idézte a különös nyelvemléket. 

Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma mi isszuk ti véreteket”

 – írja szenvedélyesen a krónika nemcsak a történettudományban, hanem szemmel láthatóan a magyar káromkodásokban is járatos tudós szerzője. A Dubcini-krónikában megörökített káromkodás I. (Nagy) Lajos király seregének egyik, az 1355-ben németekkel megvívott sikeres csatájának az apropóján született. II. Albert osztrák herceg 1355-ben hatalmas szövetségeséhez, Anjou I. Lajos magyar királyhoz fordult segítségért a hercegségét fenyegető svájciakkal szemben. 

Nagy Lajos a Képes Krónikában   Fotó: Wikimedia Commons

Az ausztriai herceggel fennálló szövetséget még Nagy Lajos apja, Anjou I. Károly (Károly Róbert) magyar király kötötte meg, amit Lajos többször is megerősített. A visegrádi királyi palotába érkezett követek kérésére Nagy Lajos a híres vitézt, Lackfi Pált és 400 harcedzett emberét küldte Albert segítségére.

Nagy Lajos király udvara  Fotó: Wikimedia Commons

 Az 1355. augusztus 11-én lezajlott véres ütközetben II. Albert jelentős részt Nagy Lajos király Lackfi Pál által parancsnokolt magyar seregtestének köszönhetően, súlyos vereséget mért a svájci és a sváb csapatokra, akik a sebeiket nyalogatva menekültek el a harctérről. II. Albert fényesen megjutalmazta a hős magyar parancsnokot és a magyar királynak küldött levelében hálájának kifejezése mellett arra kérte Lajost, hogy ő is jutalmazza meg jeles kardforgató vitézét. A Dubcini-krónika kárörvendő káromkodása így állít emléket Lackfi Pál és katonái hősiességének.

Már az Árpád-házi királyoknak sem sikerült

Az ellenfél nemegyszer trágár becsmérlésének szokása új szintet lépett a török hódoltság korában. Az oszmán hódítás és az ország 1541-ben történt három részre szakadása idején jelentősen felerősödött a szitkozódás szokása is. Sem az ország bő harmadában berendezkedő muszlim hódítók, sem pedig a végvári vitézek nem fukarkodtak az egymás fejéhez vágott vaskos kifejezésekkel. A vilajetté szervezett magyar területek élén álló beglerbégek, a mindenkori budai pasák még a Portának Isztambulba küldött hivatalos jelentéseikben sem fogták vissza magukat, és a keresztényeket rendszeresen az „átkozottak”, az „együgyűek”, vagy legszelídebben a „tévelygők” jelzőkkel illették, a pasák orra alá sok borsot törő végvári vitézeket pedig „hitetlen gyaur kutyákként” emlegették. 

Vonuló janicsárok   Fotó: Wikimedia Commons

Persze, a végvári magyar kapitányokat sem kellett félteni a viszontválaszokkal, akik a fennmaradt leveleikben olyan, az ellenfelet becsmérlő kitételek szerepelnek, mint például az „ istentelen sátánfattya” vagy a „ az kurafi terek”, illetve „ az pokol kénköves tüzére való pagan” ( pogány, a szerk.) és ezek még a kevésbé durva titulusok, amikkel az oszmán ellenfeleiket illették. A törvényi tiltás dacára a káromkodás szokása a hódoltság megszűnésével sem múlt ki, sőt, a XVIII. században a trágár szitkozódások valóságos reneszánszukat élték. 

Az egri végvár a XVI. században   Fotó: Wikimedia Commons

Ezt bizonyítják többek között a nagy számban fennmaradt egyházi szemlék (canonica visitatio) jegyzőkönyvei is, amelyekben az esperesek igen gyakran arra panaszkodnak, hogy hiába jár a nép rendesen a szentmisékre, és hiába tartják meg az egyházi ünnepeket is, a híveket egyszerűen lehetetlen leszoktatni a csúnya beszédről. Ha a múltból visszatérünk a jelenbe, úgy tűnik, hogy a trágár beszéd visszaszorítása nem csak az Árpád-házi királyok számára volt megoldhatatlan feladat, de az  még ma is reménytelen vállalkozás. 

Káromkodásért kalodába zárt nők   Fotó: Országos Széchényi Könyvtár

Igaz, a modern demokráciákban a szólásszabadság jegyében már senkinek sem kell attól tartania, hogy a piactéren kalodába zárják a trágár beszédéért, legrosszabb esetben legfeljebb csak egy becsületsértési vagy rágalmazási perrel kell szembenéznie.

Az első magyar nyelven fennmaradt káromkodás:

• egy Hunyadi Mátyás korában keletkezett XV. századi középkori kódexben,
• az 1479-ben keletkezett Dubcini-krónikában maradt fenn,
• és Nagy Lajos király seregének egy németek felett aratott győzelméhez kötődik.