Sajátos nyelvemlék: 547 éves az első fennmaradt magyar káromkodás

A középkorban az egyház, valamint számos királyi dekrétum is tiltotta és nemegyszer súlyos büntetéssel fenyegette a trágár beszédet, ám a rendelkezésre álló források szerint nem sok sikerrel, mivel a szigorú szankciók ellenére eleink igen nagy élvezettel és magas szinten űzték a tiltott beszédet. A legelső írásban fennmaradt magyar káromkodás mint sajátos nyelvemlék egy komoly historikus munkából, az 1479-ben keletkezett Dubcini-krónikából ismert. A történelmi hitelességre törekvő derék krónikaíró jóvoltából fennmarad és pontosan idézett zaftos magyar káromkodás egy valós történelmi eseményhez fűződik.

Az első fennmaradt magyar káromkodás I. (Nagy) Lajos seregének egyik győztes csatájához fűződik

Sajátos nyelvemlék, az első magyar káromkodás rejtőzik az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kódex egyik pergamenlapján.

                   A sajátos nyelvemlék a Dubcini-krónikában maradt fenn                       Fotó: Országos Széchényi Könyvtár

Sajátos nyelvemlék, sajátos káromkodások

A szépen cifrázott trágár káromkodás egyáltalán nem a modern idők terméke, hanem ha úgy tetszik, sajátos történelmi hagyatékunk, mert a rendelkezésre álló forrásanyagból megállapítható, hogy csaknem egy évezredre visszatekintve a szitkozódások változatos nyelvi kifejezésében igencsak leleményesnek számítottak az őseink. Noha már a tízparancsolat harmadik pontja is megtiltotta a káromkodást, és ennek a keresztény hitre tért magyarság épülése jegyében mind az egyház, mind pedig az Árpád-házi királyaink igyekeztek maradék nélkül érvényt is szerezni, ám de nem sok sikerrel.

               A mély vallásosság ellenére a trágár beszéd igen elterjedt volt a középkorban                                 Hyeronimus Bosch festménye. Forrás: Wikimedia Commons

 A fennmaradt írásos források szerint az egyházi hatóságok és a korona is folyamatosan viaskodott a trágár beszéddel ami nemcsak a „pórnép” körében vált igen elterjedtté, hanem az urak is magas szinten űzték a tízparancsolatot gyakran sértő szitkozódást. 

Egyes történészek, illetve néprajzkutatók szerint az istenkáromló trágár beszéd elterjedése a XI. század elejére datálódhat. 

Szent István az uralkodása alatt ugyanis kemény kézzel és királyi dekrétumok egész sorával igyekezett kiirtani a magyarság körében ekkor még elevenen élő pogány szokásokat. Az istenkáromlás gyökere is a legnagyobb valószínűséggel erre vezethető vissza; az ősi hiedelemvilágukhoz és szokásaikhoz ragaszkodó magyarok pogány szokás szerint így szórták átkaikat és szitkaikat az új „sápadt istenségre” és a keresztényekre. 

A XI. században több pogánylázadás is kitört   Forrás: Open AI

Noha a XII. századra teljesen általánossá vált a magyarság körében a keresztény hit, 

ennek ellenére a nép káromkodáshoz való vonzódása az Árpád-kor későbbi századaiban sem hagyott alább. 

Több uralkodói rendelet is született ennek visszaszorítására, de a a trágárkodóknak a büntetések sem szegték a kedvüket a káromkodó beszédtől. A helyzet a XVI. századra annyira elfajult, hogy az 1563. évi 42. törvénycikk Istent, a Szentháromságot vagy a keresztséget káromlót enyhébb esetben nyilvános megvesszőzéssel, de a blaszfémia súlyosabb eseteiben halállal rendelte büntetni. A törvény azt is előírta, hogy azt, aki hallotta és ennek ellenére sem jelentette a szentségtelen szitkozódást, három márka pénzbüntetéssel sújtsák. A káromkodás nem csak az Árpád-házi királyok idején, hanem az újkorban sem vesztett a népszerűségéből.

Férfias cselekedet volt az ellenség szidalmazása

Az ellenség szidalmazása, gyalázása – az istenkáromláshoz képest – már jóval bocsánatosabb vétségnek számított eleink körében, mi több, ha az ilyesfajta trágárkodások mellőzték az isteni hatalomra való utalást, egyenesen férfias, vitézi megnyilvánulásnak számítottak. A legelső ilyen sajátos nyelvemlékünk – mint az első dokumentált magyar káromkodás – Hunyadi Mátyás korából származik, és az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött 1479-es Dubcini-krónikában maradt fenn. A kódex a szlovák városról, Dubcinról kapta az elnevezését, mivel itt fedezték fel a XIX. század közepén.

Dubcin napjainkban   Fotó: Wikimedia Commons

A krónika a magyar történelem eseményeit foglalja össze egészen a keletkezésének évéig, 1479-ig bezárólag. A végig latin nyelven íródott historikus mű utolsó oldalán – a kódex ékes latinságától eltérően - a szerző magyarul vetette pergamenre, illetve idézte a különös nyelvemléket. 

Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma mi isszuk ti véreteket”

 – írja szenvedélyesen a krónika nemcsak a történettudományban, hanem szemmel láthatóan a magyar káromkodásokban is járatos tudós szerzője. A Dubcini-krónikában megörökített káromkodás I. (Nagy) Lajos király seregének egyik, az 1355-ben németekkel megvívott sikeres csatájának az apropóján született. II. Albert osztrák herceg 1355-ben hatalmas szövetségeséhez, Anjou I. Lajos magyar királyhoz fordult segítségért a hercegségét fenyegető svájciakkal szemben. 

Nagy Lajos a Képes Krónikában   Fotó: Wikimedia Commons

Az ausztriai herceggel fennálló szövetséget még Nagy Lajos apja, Anjou I. Károly (Károly Róbert) magyar király kötötte meg, amit Lajos többször is megerősített. A visegrádi királyi palotába érkezett követek kérésére Nagy Lajos a híres vitézt, Lackfi Pált és 400 harcedzett emberét küldte Albert segítségére.

Nagy Lajos király udvara  Fotó: Wikimedia Commons

 Az 1355. augusztus 11-én lezajlott véres ütközetben II. Albert jelentős részt Nagy Lajos király Lackfi Pál által parancsnokolt magyar seregtestének köszönhetően, súlyos vereséget mért a svájci és a sváb csapatokra, akik a sebeiket nyalogatva menekültek el a harctérről. II. Albert fényesen megjutalmazta a hős magyar parancsnokot és a magyar királynak küldött levelében hálájának kifejezése mellett arra kérte Lajost, hogy ő is jutalmazza meg jeles kardforgató vitézét. A Dubcini-krónika kárörvendő káromkodása így állít emléket Lackfi Pál és katonái hősiességének.

Már az Árpád-házi királyoknak sem sikerült

Az ellenfél nemegyszer trágár becsmérlésének szokása új szintet lépett a török hódoltság korában. Az oszmán hódítás és az ország 1541-ben történt három részre szakadása idején jelentősen felerősödött a szitkozódás szokása is. Sem az ország bő harmadában berendezkedő muszlim hódítók, sem pedig a végvári vitézek nem fukarkodtak az egymás fejéhez vágott vaskos kifejezésekkel. A vilajetté szervezett magyar területek élén álló beglerbégek, a mindenkori budai pasák még a Portának Isztambulba küldött hivatalos jelentéseikben sem fogták vissza magukat, és a keresztényeket rendszeresen az „átkozottak”, az „együgyűek”, vagy legszelídebben a „tévelygők” jelzőkkel illették, a pasák orra alá sok borsot törő végvári vitézeket pedig „hitetlen gyaur kutyákként” emlegették. 

Vonuló janicsárok   Fotó: Wikimedia Commons

Persze, a végvári magyar kapitányokat sem kellett félteni a viszontválaszokkal, akik a fennmaradt leveleikben olyan, az ellenfelet becsmérlő kitételek szerepelnek, mint például az „ istentelen sátánfattya” vagy a „ az kurafi terek”, illetve „ az pokol kénköves tüzére való pagan” ( pogány, a szerk.) és ezek még a kevésbé durva titulusok, amikkel az oszmán ellenfeleiket illették. A törvényi tiltás dacára a káromkodás szokása a hódoltság megszűnésével sem múlt ki, sőt, a XVIII. században a trágár szitkozódások valóságos reneszánszukat élték. 

Az egri végvár a XVI. században   Fotó: Wikimedia Commons

Ezt bizonyítják többek között a nagy számban fennmaradt egyházi szemlék (canonica visitatio) jegyzőkönyvei is, amelyekben az esperesek igen gyakran arra panaszkodnak, hogy hiába jár a nép rendesen a szentmisékre, és hiába tartják meg az egyházi ünnepeket is, a híveket egyszerűen lehetetlen leszoktatni a csúnya beszédről. Ha a múltból visszatérünk a jelenbe, úgy tűnik, hogy a trágár beszéd visszaszorítása nem csak az Árpád-házi királyok számára volt megoldhatatlan feladat, de az  még ma is reménytelen vállalkozás. 

Káromkodásért kalodába zárt nők   Fotó: Országos Széchényi Könyvtár

Igaz, a modern demokráciákban a szólásszabadság jegyében már senkinek sem kell attól tartania, hogy a piactéren kalodába zárják a trágár beszédéért, legrosszabb esetben legfeljebb csak egy becsületsértési vagy rágalmazási perrel kell szembenéznie.

Az első magyar nyelven fennmaradt káromkodás:

• egy Hunyadi Mátyás korában keletkezett XV. századi középkori kódexben,
• az 1479-ben keletkezett Dubcini-krónikában maradt fenn,
• és Nagy Lajos király seregének egy németek felett aratott győzelméhez kötődik.