Blokádtól sztrájkig – szerepzavar az érdekvédelemben

A polgári kormányoknak a taxisblokád után minden évben rendszeresen szembe kell nézniük azzal a fenyegető kilátással, hogy a munkavállalók fokozódó elégedetlensége sztrájkokkal és tüntetésekkel teli, „forró őszt” eredményeznek.A forró ősz még soha nem következett be, s ennek több tanulsága is van: a jóslat alkalmas arra, hogy hosszú hónapokon keresztül rontsa a közhangulatot, a kormány ellen fordítsa a közvéleményt, anélkül azonban, hogy a jövendőmondók kudarcuk magyarázatára kényszerülnének; a posztkommunista szakszervezeti elit szívesebben él a fenyegetés fegyverével, és valójában ódzkodik attól, hogy az 1945 előtti magyar munkásmozgalomban egyébként nem ritka sztrájkhoz és tüntetéshez folyamodjon; a szervezett munkavállalókat talán azért nem mobilizálják szívesen, mert ilyen konfliktusokban nagyobb a veszélye annak, hogy egyértelmű és számon kérhető ígéreteket kell tenni, ezért a felelősség is nagyobb; a munkavállalók mobilizálása nagyobb cselekvési szabadságot is biztosítana a képviselteknek; a fenyegetőzés, valamint a konszenzus és a tárgyalási készség hangoztatása nagyobb mozgásteret enged a képviselt munkavállalókkal szemben; a tiltakozás nélküli tárgyalás kisebb nyilvánosságot igényel, mint a konfrontációk utáni egyezkedés, ami csökkenti a képviseltek igényét a tárgyalások ellenőrzésére.H ornék alatt a szakszervezetek, részben a kormány stratégiájának és ideológiájának köszönhetően, nagymérvű toleranciáról tettek tanúbizonyságot. Elégedetlenségről és sztrájkveszélyről gyakran lehetett hallani, de forró ősz nem fenyegette a baloldali kormányt, és az Orbán-kormány megalakulása után is inkább csak a pártpolitikusok és az ellenzéki sajtó élt ezzel a retorikai fordulattal. A kormány számára igazi kihívássá az idén már a „hagyományos” jelzővel illetett vasutassztrájk és az azt követő sztrájkhullám veszélye vált.A tavalyi év úgy kezdődött, hogy a Gaskó István vezette Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete (VDSZSZ), amely a Liga Szakszervezeti Szövetség tagja, továbbra is kevesellte a MÁV 15,5 százalékos, közel 10 milliárd forintnyi béremelési javaslatát, és ragaszkodott a 21 százalékos béremeléshez, ezért meghatározatlan ideig tartó sztrájkot hirdetett meg.Kormánybarát körökből a VDSZSZ radikalizmusát heves támadások érték, mindenekelőtt azért, mert Gaskóék arra hivatkoztak, hogy a korábban (azaz a Horn-kormány alatt!) a MÁV-val kötött hároméves bérmegállapodás miatt a vasutasok bére már az elfogadható szint alá süllyedt. Ezt az érvet azért nem tudták elfogadni a bírálók, mert a szakszervezetek már nem törekedtek egy hasonló, gazdaságpolitikai empátián és önmegtartóztatáson alapuló bérmegállapodást kötni, vagyis felmerült a gyanú, hogy türelmükkel kivételesen csak a baloldali kormányt tisztelték meg. A gyanút természetesen nehéz igazolni, hiszen nem tudhatjuk, hogy a VDSZSZ ugyanolyan következetesen vívta volna-e meg harcát, ha Hornék nyerték volna meg a 98-as választásokat.Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a hároméves bérmegállapodást sem írta alá mindegyik szakszervezet, viszont esetünkben kivételesen éppen Gaskóék voltak azok, akik visszautasították a MÁV-nak még a Mozdonyvezetők Szakszervezete által is elfogadott ajánlatát. Ilyen előzmények után kormánybarát körökben nem alaptalanul rémlett fel és rémlik fel most is a taxisblokád: a vasutasok a nyomásgyakorlásnak vagy akár a zsarolásnak majdnem ugyanolyan hatékony eszközeivel rendelkeznek, mint a taxisok.Sokan a sztrájk politikai indíttatását vetették fel, és országos zavarkeltést, kormánybuktatási törekvéseket emlegettek. A politikai okokat keresők vagy egyszerűen csak azt gondolták, hogy a sztrájkból csak az SZDSZ és az MSZP húzhat hasznot, ami nyilvánvaló, míg mások feltételezték, hogy egyenesen a baloldali ellenzék szít bérkövetelésbe csomagolt politikai harcot. Magam is azt állítom, hogy a taxisblokáddal való összehasonlítás nem alaptalan, mégis óvatosságra intenék. A taxisblokádnak bizonyos ideig és mértékig lehettek közvetlen pártpolitikai mozgatórugói, de a témára érzékeny polgári jobboldal hajlamos homokba dugni a fejét, elkerülendő a tanulságok levonását, amikor elfeledkezik a blokád méreteiről, társadalmi fogadtatásáról, és csak összeesküvést, előre kitervelt forgatókönyvet szimatol.A blokádnak a taxisok és a társadalom részéről egyaránt volt engedetlenségi jellege, amelyet az akkori ellenzék meglovagolt, egy része tagadhatatlanul kormánybuktató célzattal. Másrészt viszont a társadalomban a taxisok iránt megnyilvánult rokonszenv valószínűleg elenyészett volna, ha hét végére nem születik meg a megegyezés, és így hétfőn, az első munkanapon az állampolgárok döntő többsége érezte volna, hogy a taxisok foglya. Ha nem is alaptalanok a félelmek a vasutassztrájk közvetlen politikai indíttatása miatt, sokkalta fontosabbnak tartom, hogy a szakszervezetek az akcióik során általában nem igyekeznek elhárítani a pártok törekvését, hogy politikai tőkét kovácsoljanak az eseményekből. Ez mind a munkavállalókat, mind a kívülálló polgárokat megtéveszti. Pártpolitikai rokon- és ellenszenvek ugyanis még a jogos követeléseket és érdekérvényesítési módszereket is más megvilágításba helyezik.A VDSZSZ tavaly januári sztrájkjának politikai dimenzióit két, egymással összefüggő példa is érzékelteti. Az akkori hírek között szinte elsikkadt, hogy az Ikarus 780 embert bocsátott el 1999. január 1-jétől. A szakszervezeti érdekképviselet egyik legfontosabb funkciója a munkahelyek védelme. Még ha az Ikarus esetében volt is egyeztetés a gyáron belül a szakszervezetekkel a létszámcsökkentésről, ennek és a többi hasonló esetnek a szakszervezetek harckészültségét (a politika nyelvén: protesztpotenciálját) legalább annyira meg kellett volna növelnie, és a közvéleményt felráznia, mint a bérsztrájkoknak. Én nagyon el tudtam volna képzelni egy országos szakszervezeti nagygyűlést Székesfehérváron – az Ikarustól a legtöbben ott kerültek utcára -, amelyen a Kisvárdától Szentgotthárdig összesereglett, több tízezernyi szakszervezeti tüntető előtt Nagy Sándor vagy Sándor László dörgő beszédben ítélte volna el a kapitalistáknak a munka világa elleni támadását. Pontosan úgy, ahogy az idén tette Schalkhammer Antal kapitalista szakszervezeti vezér és Keleti György azon a budapesti bányásztüntetésen, ahol a résztvevők kis vörös zászlókat lengetve protestáltak a kormány ellen. Az, hogy ilyen tömegdemonstráció nem történt, csak annak tudható be, hogy a szakszervezetek minden elégedetlenségük ellenére nem mernek kellő mértékben fellépni a magánszférában, holott Közép-Európában pont Magyarországon a legnagyobb a magántulajdon aránya!A szakszervezeti tigrisek szívesebben meresztgetik karmaikat az állami és közalkalmazotti szférában, kiváltképpen ha a jobboldal kormányoz. Ami érthető: a magánszférában a munkavállalók és szervezeteik csak a munkaadó magántőkéssel állnak szemben, a közszférában viszont a politikával, a hatalommal vagy az aktuális kormánynyal szembeni elégedetlenséget meg lehet lovagolni. Nagyon tanulságos, ha átnézzük, hogy az előző év első felében honnan hangzottak el tiltakozások vagy sztrájkfenyegetések.Január elején sztrájkot helyezett kilátásba az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (EDDSZ), és mozgolódtak a belügyiek és a budapesti közlekedési dolgozók. A BKV-nál meg is hirdették a sztrájkot, amely végül – egy 15 százalékos béremelésről szóló megállapodás jóvoltából – elmaradt. (Mindeközben látott napvilágot az MSZP ifjúsági és modernizációs munkacsoportjának hírhedt, de valamilyen oknál fogva érdektelenségbe fulladt dokumentuma, amelyben a „demokrata” szerzők a kormánypártok megosztását, a diktatúrát építő Orbán-kormány megbuktatását, s e célból a parlamenten kívüli civil akciók ösztönzését sürgették. Romániában akkor a Zsil-völgyi bányászok a kormány lemondását követelték, és Bukarest felé vonultak.)Február elején a belügyi dolgozók kilátásba helyezték, hogy március közepén sztrájkolnak. Hasonló lépésre szánta el magát a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezete (MKKSZ) is. Főtitkára, Fehér József pedig azzal a – szabad demokratáktól származó – megfogalmazással élt, hogy a kormány „büntetni” akarja a közalkalmazottakat. Március elején a Belügyi Dolgozók Szakszervezete bejelentette csatlakozását a Független Rendőrszakszervezet március 13-i demonstrációjához. (A belügyiek a négy évvel korábban „elvett” béreket is követelték vissza!) Az EDDSZ végül is elzárkózott egy országos sztrájktól, de részleges, helyi munkabeszüntetéseket nem tartott kizártnak. Közel húszezer közalkalmazott tüntetett a fővárosban az alacsony bérek és a létszámcsökkentés ellen. Április végén a Földhivatali Dolgozók Országos Sztrájkbizottsága a 14 százalékos béremelés érdekében figyelmeztető sztrájkot szervezett, és bejelentette az országos, általános sztrájk előkészítését. Ennek az – itt csak vázlatosan ismertetett – szakszervezeti aktivizmusnak a betetőzése a szakszervezetek többsége által megrendezett május 1-jei nagygyűlés volt, ahol a résztvevők a kormány munkavállaló-ellenes politikája ellen tiltakoztak.M egtévesztő lenne, ha a felsoroltakat tisztán kormányellenes, tehát merőben politikai célzatú akciónak tartanánk. Éppen ez az a csapda, amely a pártpolitikai rokon- és ellenszenvekben rejlik. Még a politikailag leginkább motivált szakszervezeti mozgolódások is alapulnak reális érdeksérelmeken. Ha hajlamosak vagyunk csak kormánypárti és kormányellenes (ellenzéki) kettősségükben látni a megmozdulásokat, és a rejtett politikai okokat ezekben keresni, nagyon könnyen alakulhat ki érzéketlenség és meg nem értés a tiltakozók iránt, ami viszont visszaigazolja a munkavállalókban azt az esetleges politikai hangulatkeltést, amely a tiltakozást övezi.Véleményem szerint a polgári kormányok – és pláne híveik – nagyon is joggal vetik a szakszervezetek szemére, hogy a baloldali kormányokkal szemben túlontúl megértők, ugyanakkor mintha nem is igazából a pártpolitikától megszabadított, éppen ezért akár harcias érdekvédelemben gondolkodnának, hanem ugyanolyan lojalitást vagy passzivitást várnának el a szakszervezetektől, mint amilyennel azok a baloldali kormányokhoz viszonyulnak. Amíg ez így van, így lesz, addig a szakszervezetekről és sztrájkokról szóló politikai viták nem lesznek értelmesebbek, és a munkavállalókat könnyen lehet olyan – amúgy, más összefüggésben igaz – frázisokkal ámítani, hogy a szakszervezetek hagyományosan baloldaliak, és a baloldali pártokkal vannak szoros kapcsolatban.A reális érdeksérelmek és a polgári kormány igényelte empátia közötti ellentmondások elég mélyek tudnak lenni ahhoz, hogy némi manipulációs technikával kormányellenes célra lehessen felhasználni őket. Amikor 1998-ban a gazdatüntetések bolygatták meg a közvéleményt, a „debreceni gazdák” túlfűtött hangulatú gyűléséről tudósítván az egyik – nem kormánybarát – televíziós csatorna azt emelte ki, hogy néhány gazda a kormány megértésére buzdított. Csak a politikailag tájékozottabb nézőkben kelthetett gyanút az egyik, kormányt bíráló előadó, Szabó Lukács és az egy pillanatra bevillanó plakátok a falakon: a MIÉP rendezvényéről szólt a tudósítás. De akkor éppen a MIÉP „kormánypárti” jellege és a Fidesszel való titkos összjátéka volt napirenden, ezért a kormányra irányuló bírálata jelentéktelen szerepre volt kárhoztatva. Mennyire más lett volna az összkép, ha nemcsak a kormányellenes gazdák, az őket hevesen ostorozó Torgyán és a kormányt szapuló politikai erők uralták volna a sajtót, hanem a kormánnyal rokonszenvező, annak aktuális döntéseit akár bíráló szereplők is kellő teret kaptak volna...A jobboldal látását korlátozó szemellenzőnek tekintem azt, hogy a Horn-kormány idején a nemzeti oldalon is komoly kísérletek történtek az érdekvédelmi szervezetek politikai mobilizálására. Gondolok mindenekelőtt a Metész politikai beágyazódására, a szervezet tüntetéseire, és arra, hogy 1997 áprilisában Zsikla Győző (Mezőgazdasági Termelők Országos Szövetsége) és Bátonyi Sándor (Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség) vezérletével Nemzeti Egyeztető Tanács alakult a „hatalommal” szemben.Az előző ciklusban lojális szakszervezetek titka sem igazán az, hogy – szemben az általánosnak tűnő jobboldali véleményekkel – egyszerűen csak kiszolgálták a Horn-kormányt. Az érdekképviseletről szóló vitáikban ugyanis rendre hangot kapott a reálbérek csökkenése, a munkavállalók kiszolgáltatottsága, a szakszervezeti szervezkedés nehézségei és a szakszervezeti jogok csorbítása a magánszférában, a szakszervezeti tisztségviselők elleni támadások, illetve elbocsátásuk, a törvényi garanciák hiánya, a kollektív szerződéseknek és a munka törvénykönyvének sorozatos megsértése, a kollektív szerződések elleni támadások, a munkahelyek elvesztése miatti egyéni félelmek és a munkavállalók szinte mindent eltűrő mentalitása, az MSZP és a Horn-kormány elégtelen politikája, az érdekegyeztetés kiüresedése stb.E sérelmek rendszeres felemlegetése azonban nem vezetett sem egy radikálisan új szakszervezeti stratégia kialakításához, sem a személyi feltételek (szakszervezeti elit) szükséges megteremtéséhez. A szakszervezeti „közbeszéd” és magatartás alaposabb vizsgálata arra enged következtetni, hogy a szakszervezetekben erőteljesen él még a Kádár-korszakra jellemző felfogás: a gondok elismerése és számbavétele, az okok és felelősök megnevezése, a kritika és önkritika, a hibák és torzulások kijavítása, de még inkább annak reménye, hogy a problémákat közösen, összefogással, türelemmel és megértéssel meg lehet oldani, aminek garanciája az állampárt és a szakszervezeti mozgalom történelmi szövetsége.