Hogyan alakul a köz véleménye?

Tisztelt kollégám, a politikai érdeklődésével hozzám közel álló Mezei Balázs nyilván a szerkesztőség egyetértésével zárta le a november 4-i eszmefuttatásáról folytatott vitát. Nem illendő e közös szándékot megkérdőjelezni. Különösen annak nem, akit udvariasan és pontosan idézett. Sajnos azonban a vitazáró olyan kérdéseket érint, amelyekről jó lenne további véleményt cserélni, mert alighanem ezeken múlik jövőnk alakulása.A „reakciós/haladó” ellentétpárral nem az a bajom, hogy viszszaéltek vele (mint a „haza”, a „hűség”, a „szabadság” vagy a „nemzet”) fogalmával. Azzal nem tudok egyetérteni, hogy az emberek két nagy „táborba” csoportosíthatók, s így szembeállíthatók. Ahogy kevesen vannak a „jók” és a „roszszak” (az „angyalok” és az „ördögök”), úgy a nagy többség közéleti állásfoglalása sem minősíthető ilyen leegyszerűsítve. A „jó” is követ el rosszat, a „rossz” is cselekszik jót, s e szélsőségek között helyezkedik el a nagy átlag. A szavazati joggal bíró állampolgárok közül ma még elég kevesen tudják, ki és melyik párt mellé állnak a következő választáson. Akik az SZDSZ vagy az MSZP mellett nyilatkoznak, sokan még meggondolhatják magukat, ha a kormány eredményei meggyőzőek. A nagy többség pedig még ennyit sem tesz: tartózkodik. A közvélemény-kutatási adatoknál sokkal nagyobb arányban.Jövőképek harcaAzaz azzal értek egyet, amit a szerző Robert Scrutontól idéz: „A társadalmi konfliktusok feloldása egyike a kormány legfontosabb feladatainak.” Olvasatomban azonban ez éppen azt jelenti, hogy nem szabad ellentétekben gondolkodni. A „konfliktus” úgy oldható, ha a kormány megvalósítja politikai szándékát, és erről – széles körű párbeszédben – meggyőzi a korábbi SZDSZ- (és MSZP-) szavazókat. Közismertté teszi, hogy az, amit a párt vezető politikusai hangoztatnak, részben nem felel meg a valóságnak, mert a kormányzati gyakorlat annál sokkal kedvezőbb számukra. A hivatásos politikusok azonban erről aligha győzhetők meg. Jelenlegi követeléseikben ugyanis nem lehet olyan elemet fölfedezni, amivel a Fidesz 1998-as szavazóinak többsége egyetérthetne. Ezek ugyanis még a párt nevében szereplő „szabad” és „demokrata” fogalom tartalmát is lényegesen másként értelmezik.Nem tudom, igaza van-e Mezei Balázsnak, hogy Lezsák Sándor „kerékpáros falujárása” eleve és szükségszerűen kudarcra van ítélve vagy nincs; de abban biztos vagyok, hogy azokhoz, akiket (némi romantikus színezettel) meg akart szólítani, nem jut el a politikai pártok szava. Még a média „sajátos” közvetítésében sem. Nem nézik, nem hallgatják a híreket, nem hisznek a politikai sugalmazásoknak. Ha valami hat rájuk, az sajnos a „humor” álcájába öltöztetett félrevezetés. (Jól tudta – és alkalmazta – ezt a „műfajt” Kádár János.) Egyébként meg vannak arról győződve, hogy a „politika” akkor jó, ha ad (főleg anyagi javakat), s mivel eleget nem adhat, mindig rossz. Rossz a „politikus” szerepben tetszelgőkkel együtt, akikkel mégis igyekszik jóban lenni, ha kapcsolatba lép velük, hátha rajtuk keresztül valami előnyhöz lehet jutni. Azt gondolják (s mind ez ideig azt tapasztalták), hogy az ő szintjükről nem lehet az ország ügyeibe beleszólni. Szavazataikat is csak közvetítőkre – más szóval: képviselőkre – adhatják le. Azt azonban, hogy választottjuk képviseli érdekeiket, igen ritkán tapasztalják. (A „listák” kedvezményezetteit pedig alig ismerhetik.) Az, hogy 7-8 millió felnőtt állampolgár személyes kapcsolatot alakíthasson ki az országos döntéshozókkal, ugyanolyan elképzelhetetlen, mint a demokráciának az a gyakorlata, amelyben „gócok” közvetítik a pártok felsőbbséges véleményét, s a polgár csak abban választhat, melyikhez csatlakozzék.A magyar társadalom jövőbeli lehetőségeiről az MSZP-nek olyan képe van, ami még leghűségesebb szavazóinak is jórészt elfogadhatatlan. (Erről nem nagyon beszél.) Ereje nem a véleményében, hanem az elmúlt negyven évtől örökölt kapcsolatrendszerben rejlik, mert az átfogja az egész társadalmat. Horn Gyula népszerűségének titka abban rejlik, hogy szavai széles körök várakozásának, értékrendjének, főleg pedig „beszédmódjának” feleltek meg. A diplomata Kovács László valószínűleg képzettebb elme, de ebben a tekintetben nemzetközi tapasztalatai inkább zavarók, mint előnyösek. A választó nem nemzetközi összefüggésekben és „makrogazdasági” mutatókban gondolkodik, hanem személyes helyzetét mérlegeli, ami jövedelmén kívül magában foglalja a biztonságérzetét, a családi körülményeit és az őt körülvevő légkört is. Az a falusi polgármester, aki ismeri falujának lakóit, és mindenkiről tudja – többek között -, milyen betegséggel kínlódik, s eziránt érdeklődik, ha segíteni nem is tud, biztosan számíthat a szavazatára. A figyelem, amivel a közélet vezetői kezelik reménybeli szavazóikat, legalább olyan fontos, mint az anyagi előny. Az ember sokkal kevésbé kíváncsi a döntéshozó véleményére, mint amennyire elvárja, hogy az övét ne csak formálisan hallgassák meg, de be is fogadják.GyűlöletspirálA polgári pártok és az SZDSZ nem rendelkezik az MSZP-éhez hasonló kapcsolatrendszerrel. Az SZDSZ minden megnyilvánulása arról tanúskodik, hogy egy szűk kisebbséget akar megszólítani, mert csak annak az értékrendjét – és nyelvét – ismeri. Az MSZMP-től örökölt médiacsillagaik (a Mezei Balázs által szellemesen „lum-penértelmiségnek” nevezett csoport) képesek arra, hogy a párt üzenetét „lefordítsák”. Elsősorban abban az értelemben, hogy nevetségesnek, hamisnak tudják föltüntetni a polgári pártok által hirdetett „értékeket” és a zárt és szűk körű műhelyeiben kialakított „szövegeket”. Ezzel keltik azt a „gyűlöletspirált”, aminek az örvényébe most a Fideszt belesodorták. Erre azonban józan érvekkel nem lehet hatni. Akik ebből élnek jól (havi több százezres, milliós jövedelemmel), azoknak elemi érdeke ennek a fenntartása. Politikai vitáink csak ritkán folynak megvalósított döntések következményeiről. Többségük hihető (de nem bizonyítható) föltételezéseken vagy szándéknyilatkozatokon alapul. Titkos, senkinek el nem mondott gondolataimról egyszer kolumnás cikket írt a Magyar Hírlap, az újságíró megvalósulásuk előtt „hírként” adta közre ki nem mondott elképzeléseimet. Ez a módszer azonban csak arra jó, hogy az így „bizonyított” aljassággal kormányok lejáratásához járuljon hozzá. Fordítva nem működik. A Horn-kormány visszhangos sikerpropagandája nem volt elég ahhoz, hogy a (jelképesen) „háromhatvanas” kenyérben reménykedőkkel elfeledtesse a Tocsik-botránnyal ízesített Bokros-csomagot és következményeit.Tájékoztatási gócpontokAz SZDSZ rendkívül büszke Demszky Gábor budapesti újraválasztására. Ehhez csak arról kell megfeledkez(tet)ni, hogy az országos választások eredményében csalódott MSZP nem indított főpolgármester-jelöltet, s a polgári oldal nem tudott ellenében olyan személyiséget fölvonultatni, amilyennek Orbán Vikort a kormányra jutása előtt a választók elképzelték. Ez utóbbi benyomást nem a média teremtette, de még kevésbé saját pártja. (Amivel természetesen nem azt mondom, hogy a párt nem felelt meg a választás előtt kialakult Orbán-képnek.) Csak éppen a párt hatóköre közel sem volt elegendő ahhoz, hogy kisugárzása annyi emberben tudatosítsa a változás valós és egyetlen lehetőségét, amennyi a Fidesz választási győzelméhez elegendő volt. A Horn-vita előtt azok a találkozások, amelyeken Orbán Viktor – Herényi Károly, Pusztai Erzsébet és Semjén Zsolt társaságában – a Fidesz pártszerveinek megközelíthetetlen keresztény választókkal találkozott, olyan lehetőséget teremtettek, amilyenre a polgári pártok képtelennek bizonyultak.Ha jól olvasom Mezei Balázs legfontosabb mondatát, egyetérthetek vele. Eszerint: „egy ország véleménystruktúráját a gócpontjai határozzák meg, s ezen pontok informálása kihat a vonatkozó struktúrákra is”. (Egyetértek azzal is, amit a családpolitikáról ír, s amit az egyelőre csak „várható” vállalkozási, egészségügyi és tudományos politika majdani hatásáról gondol.) Abban tér el a véleményünk, hogy egy határozott, céltudatos, szavahihető kormány tényleges eredményeinek médiaközvetítését hiába várnánk. Félrevezető az a kép, amit – elsősorban a televízió – sugároz. Akkor is, ha elfogultságait nem tekintjük, azt akarja velünk elhitetni, hogy ők a „véleményformálók”, akik akkor töltik be tájékoztatási feladatukat, ha a hivatásos politikusok és a pártok nézeteinek teret adnak. Jó példa erre, hogy miután a BS leégett, Kovács László bejelentette, az MSZP-képviselők új sportcsarnok építésére ajánlják fel tizenharmadik havi fizetésüket. Ezt a média minden hírközlése naponta sokszor tudatta (és tudatja) a közvéleménnyel. Az, hogy sokkal kedvezőtlenebb anyagi viszonyok között élő tudósok nagyjából ekkora összeget adtak össze az árvízkárosultak javára, nem emelkedett a „hír” rangjára. Azért, mert olyan jelentős eseményen, mint a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése, a hazai média csak addig vesz részt, amíg az elnök és valamelyik miniszter beszél. Így a közgyűlés lényegét alkotó vitáról legföljebb az elnök sajtótájékoztatója alapján szereznek tudomást. Vagyis amikor Lipták András akadémikus a Professzorok Batthyány Körének javaslatát megtette, már egyetlen újságíró sem volt a teremben, aki beszámolhatott volna róla. Az eredménye is érdektelennek minősült. (December 18-án az MTV a Magyar Örökség díjainak átadását minősítette – felháborító módon – „nem hír”-nek.)A polgár többnyire a média válogatásában értesül a „fontos” (?) eseményekről. A médiában talál szórakozást – vagy bosszúságot. A hírmagyarázatokat, nyilatkozatokat és beszélgetéseket azonban többnyire érdektelenség kíséri, s ezekből csak azt fogadjuk el, ami saját föltételezésünket igazolja. Nagyobb hatása a hírnek álcázott nézeteknek is csak akkor van, ha összevágnak saját föltételezé- seinkkel. Azaz mindent elhiszünk, ami haszonlesésről, visszaélésről és hazugságról szól.A párbeszéd jelentőségeEzzel együtt a „véleménystruktúrák” nem így (legalábbis nem csak így) formálódnak. Kis közösségekben a közvetlen személyes kapcsolatok a döntők, amit jól mutat, hogy a falvak jelentős részének polgármestere „független”. (Leginkább anyagi előnyökért – jó esetben faluja támogatásáért – csatlakozik párthoz.) Persze itt is vannak gócok: például az iskolákban: a tanárok hangulata alapvetően befolyásolja a helyi vélemény alakulását. A nagyobb településeken és a szakmai közösségekben már sok olyan kör, társaság, egyesület szerveződött, amely képes kisebb-nagyobb „vé-leménystruktúrák” gócaként működni. Ha a kormány ezekkel szóba állna, rajtuk keresztül nagy hatást gyakorolhatna. Ha nem, gyengéit, hibáit, tévedéseit, sértéseit közvetítik a maguk körében. Sőt akkor is, ha a „találkozás” szándéka egyoldalúan valósul meg: a döntéshozó közli a véleményét, de érezteti, hogy a jelenlévőké nem érdekli, attól nem engedi magát befolyásolni.Az alakuló MDF (ahogy a „fórum” fogalma jelzi) társadalmi beágyazottságra törekedett, de tagságának óriási véleménykülönbségeit nem tudta kezelni. A Fidesz (és az SZDSZ) szűk, céltudatos mag körül szerveződött, s új tagok ehhez elsősorban azért csatlakoznak, mert ezen keresztül keresik saját érdekeiket. (Ez a „prag-matizmus” előnye és hátránya.) Ennek megfelelően a kívülállónak legalább három képe van a Fideszről: az, amit Orbán Viktor a választás előtt sugallt; az, amit a kormánypolitika közvetít és az, amit a helyi képviselők magatartása és gondolkodásmódja szemléltet.Mivel a párton és a médián kívüli közvetítő „gócok” csak az elsővel kerültek kapcsolatba, a másik kettőt maguk értelmezik. Hogyan? Azon múlik, megindul-e a párbeszéd, vagy maradnak a magabiztos, kívülálló véleményére nem kíváncsi beszédek. A köz véleménye részben személyes tapasztalatokon alapul, részben a média alakítja, részben pedig olyanok, akiknek kisebb-nagyobb közösségekben tekintélye van. Átlagos egyetemi tanár például négy év alatt mintegy négyszáz hallgatóra hat közvetlenül, s rajtuk – valamint munkatársain – keresztül legalább tízszer, hússzor ennyi szavazóra. Így vagy úgy, de hat.A szerző egyetemi tanár