Szolidaritás

A béremelés mértékéről nem, csupán a sztrájk alatti elégséges szolgáltatásokról sikerült megállapodnia a MÁV-nak és a munkabeszüntetésre készülő szakszervezeteknek a tegnapi egyeztetésen. Elkerülhetetlennek látszik tehát, hogy vasárnap éjféltől hatvan órára leálljon a vasút. Általában megfelelő diszkréció övezi minden munkahelyen a keresetek alakulását, nem verik nagydobra a munkaadók és a munkavállalók egymás között zajló vitáikat. Bizonyos fokig érthetően ez sohasem volt így a MÁV esetében. Egyrészt azért, mert az ország egyik legnagyobb „üzeme”, másrészt azért, mert utánozhatatlan az érdekérvényesítési képessége az itt működő szakszervezeteknek. A mozdonyvezetők például rendszeresen predesztinálva érzik magukat az egész vasút megbénítására, ami akkor is országos jelentőségű, ha létszámát tekintve nem meghatározó ez a társadalmi réteg. Kit érdekelne például ötezer közalkalmazott sztrájkja? A vasutassztrájk viszont alkalmat teremt a többi szakszervezetnek is, hogy kilépve a munkaadókkal folytatott viták csendes magányából, végre ország-világ előtt megmutathassák magukat, önmaguknak is bebizonyítva, hogy még léteznek. Igyekezett is kifejezni szolidaritását a Közlekedési Dolgozók Szakszervezeti Szövetségétől kezdve az Élelmiszer-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségén át a vasasokig majdnem mindegyik. A szolidaritási felhívásokat figyelve azonban a fentieken túl körvonalazódott egy másik, eléggé sanda szándék. Nehezen tudok ugyanis elképzelni a privatizáció során megmaradt állami élelmiszer-ipari vállalatot, az élelmiszer-ipari dolgozók mégis a kormányzat negatív magatartásában látják a sztrájkhelyzet egyik kiváltó okát. Állami taxi sincs, mégis az Autótaxi Dolgozók Szakszervezete is úgy érzi, hogy a munkabékét a kormány felelőtlen magatartása veszélyezteti. A kereskedelmi alkalmazottak egyenesen politikai erődemonstrációt sejtenek a MÁV álláspontja mögött, „amely szinkronban van a kormányzatnak a szakszervezeteket általában ellehetetleníteni szándékozó lépéseivel”.Vagyis az a tény, hogy a vasutasoknak a MÁV kisebb mértékű béremelést szándékozik adni, mint amennyit ők követelnek, a szakszervezeti funkcionáriusok olvasatában azt jelenti, hogy vége a világnak, és az apokalipszist természetesen a Miniszterelnöki Hivatal irányítja a polgári titkosszolgálatokkal karöltve. Természetesen senki nem tagadja, hogy más a viszonya a jelenlegi koalíciónak a szakszervezetekkel, mint az előzőnek. Hiszen 1994 után, amikor állítólag kitört a munkabéke, a szakszervezetek java része tulajdonképpen kormányzati tényezővé lépett elő. Akkoriban nem is volt vasutassztrájk. Akkor a szocialista párt irodáinak fülledt melegében dőltek el a százalékok, és ezek ellen nem szerveztek sztrájkot a hithű párttag szakszervezeti vezetők. Most ki kellene közösen dolgozni az érdekegyeztetés valós formáit, de ehelyett megint azok vádolják a kormányt diktátumok megfogalmazásával, akik kijelentették, hogy 14 százalék, és ebből akkor sem engednek, ha vakvágányra fut az egész ország. Mindenki szeretne több pénzt keresni, mégis kizárható, hogy felelősen gondolkodó munkavállaló ezzel a magatartással szolidaritást tudjon vállalni.