A „független” szakértők rossz jósnak bizonyultak

Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni a gazdaságpolitikában sem. A rendszerváltó folyamat kezdetén az első polgári kormányt az úgynevezett üzleti körök és az úgynevezett független szakértők óvták a cselekvéstől. A tavalyi évben viszont a közvélemény formálói közül sokan azt kérték számon, hogy a kormány miért nem avatkozik be a rossz irányba tartó folyamatokba. Most, hogy lassan megjelennek a múlt év gazdasági folyamait leíró mutatók, a kritikus hangok elhalkultak. Hiszen a korábban megjósoltnál kisebb lett az államháztartás deficitje, és bár az évzáró fizetési mérleg számai még nem láttak napvilágot, az év első felének adataihoz képest bizonyosan javult a helyzet. A makrogazdasági mutatók tehát jól alakulnak, és erősödő optimizmust tükröznek az üzleti konjunktúraindexek is. Mivel a naptári év végén, az év indulásakor a jelentősebb vállalkozások ugyanúgy elkészítik a maguk gazdasági terveit, mint az állam, most tehát végre abban a kedvező helyzetben vagyunk, hogy az állam és a vállalati kör, a nemzetgazdaság e két fontos szereplője egyaránt optimistán tekint a 2000. évre.Mégis érdemes feltennünk néhány kérdést. Magától javul-e a gazdaság, és továbbra is javulni fog? Nem lehetne-e, mint ahogy kormánytényezők javasolják, még erőteljesebb javulást elérni? És ha már mindenki élénk növekedésről és kiegyensúlyozott javulásról beszél, miért nem érzi azonos mértékben a gazdaság harmadik szereplője: az utca embere vagy – a közgazdaságtan nyelvén szólva – a háztartások szektora. Mert az emberek kevésbé érzik a javulást, és sokan ellentmondást látnak a gazdasági beszámolók javuló tónusa és a közigazgatási, magánszektorbeli visszafogott béremelés között.1990-ben nem véletlenül óvták a demokratikusan megválasztott kormányt a cselekvéstől azok, akik a megelőző években az állami vállalatok, bankok és véleményformáló intézmények élére kerültek: befolyásuk elvesztésétől tartottak. Az úgynevezett független szakértőkről ma már világosan lehet tudni, hogy kitől és mennyire függetlenek. A gazdaság viszont mára valóban alapvetően átalakult. „Az üzleti körök” véleményét ma figyelmesen meg kell hallgatni, mert végre vannak ilyenek.Munkámból adódóan sok gazdasági szereplővel, hazai és külföldi elemzővel beszélek; tényleg hallatszódtak aggódó hangok a múlt év derekán. De a piaci szereplők nem vártak drasztikus beavatkozást. Az üzlet kiszámíthatóságot és fenntartható viszonyokat remél. Egy „kis Bokros-csomag” kívánsága a politikailag motivált körökből származott, valamint azoktól, akiknek a gazdaságképét még mindig az 1970-es és 80-as évek magyar gazdasága uralja. Abban a rendszerben valóban nem volt államtól független gazdaság, és az állam (pártállam) a maga merev politikai ciklusaival valóban úgy működött, hogy az irányváltáshoz rántani kellett a kormánykeréken. Nevezhették piaci szocializmusnak azt a rendszert, ám bizonyosan nem érvényesültek benne a piaci finomhangolás eszközei. Félszázalékos kamatemelés vagy a kormányzati kiadások időbeli elcsúsztatása semmi hatással nem járt. A tervhivatali-pénzügyminisztériumi apparátus azt tanulta, hogy nagy kalapáccsal kell ráütni a szerkentyűre. És valóban jártasságra tettek szert a rosszul alkalmazkodó szocialista gazdaság működésben tartásában: emlékezzünk az 1979-es, 1986-os kis „Bokros-csoma-gokra”. 1995-ben is napok alatt össze lehetett rakni egy ilyet; a megalkotóknak volt benne gyakorlatuk.Nemzetgazdaságunk a szemünk előtt alakult át, és ma már alapvetően a piaci logikára alapozva működik. Ebből az is következik, hogy a gazdaságpolitikai eszközök és a tényleges következmények között korábban megfigyelt arányok nem adnak elégséges eligazítást a jövőre nézve. Ez nem csupán a szakapparátus beidegzett tudására vonatkozik, hanem a matematikai modellezők előrejelzéseire is. Minden átalakuló gazdaságban olyan szerkezeti változások mennek végbe, amelyek a korábbi „hü-velykujjszabályokat” elavulttá teszik. Alan Greenspan, az amerikai jegybank elnöke gyakran viszszatér arra, hogy az „új gazdaság” viszonyai között már mások az arányok az USA-ban a pénzmenynyiség és az infláció, a nyersanyagárak és a gazdasági növekedés között. Nálunk is nagyon más a gazdaság, mint volt akár csak egy fél évtizede. A világpiaci olajárak hektikus mozgása tud ugyan egy százalékot fel- vagy lefelé módosítani az éves inflációs rátánkon, félszázaléknyit a folyó fizetési mérlegen, de ma már nem kell a döntéshozónak fizetőképességi vagy recessziós következményeket latolgatnia.Ezért volt helyes, hogy tavaly a gazdasági kormányzat megmaradt a több kis korrekció mellett (a költségvetési tartalékok befagyasztása, állami presztízsberuházások elhalasztása), és nem nyúlt bele erőteljesen az üzleti ciklusba. Az most már valóban magától működik, noha nem egymagában. A konjunktúra fő hajtóereje az ipari termelés és kivitel, mely 1992-től élénken növekszik. 1993-ban erőteljes beruházási ciklus kezdődött, amelyet az 1995-ös „stabilizáció” megtört ugyan, de csak átmenetileg. Kár lett volna arra tavaly ráfékezni, ha egyébként is stabilizálódni látszik az üteme. A lakossági fogyasztás egy ideje szintén növekszik. Ebben lehet – régi reflexszel – kizárólag külgazdasági egyensúlyrontó tényezőt látni. A hazai fogyasztás ugyanakkor erős magyarázó tényezője annak, hogy a gazdaság kínálati oldala hogy alakul, már ami a hazai tulajdonú kis- és közepes vállalatokat illeti. A nemzetközi piacra szállító multinacionális vállalatok magyarországi tevékenységét praktikusan nem érinti az, hogy nő-e vagy csökken a magyar lakossági kereslet. Ők a Bokros-csomagnak inkább örültek, mert a forint leértékelése miatt még olcsóbbá vált a magyar bér, és minden magyar eszköz, vagyontárgy. A kis- és közepes vállalatoknak azonban kulcskérdése a hazai piac bővülése. Három-négy év érezhető reálfogyasztás-növekedése talán a legfontosabb vállalkozásösztönző politika a mi viszonyaink között. Helyesnek tartottam hát, hogy a kormány nem engedett a „stop-go” politika híveinek.De jelenti-e a régi arányok és gazdasági törvényszerűségek hatályvesztése azt, hogy a gazdasági vezetés a szabadság világába léphet át? Költői a kérdés. Ha a gazdaság tényleg jórészt önjáró, akkor a gazdaságpolitika nem sokat tehet például a növekedés ügyében. Az viszont valóban nyitott kérdés, hogy a gazdasági növekedés társadalmi korlátain sikerül-e oldani. Ha ugyanis az üzleti aktivitás mondjuk nem tud infrastrukturális okokból átterjedni az ország távolabbi térségeire, akkor a gazdaság úgymond autonóm növekedése alatta marad a lehetségesnek. Átalakuló társadalomban és gazdaságban persze csaknem lehetetlen megmondani, hogy mi a GDP lehetséges szintje. Nem zárom ki ezért, hogy társadalmunknak új hajtóerőket sikerül mozgásba hoznia. Ám ez túlvezet a szűken vett gazdaság világán. Írország vagy Finnország példája azt mutatja, hogy igenis léteznek felzárkózási csodák, de a magyarázat legalább annyira lélektani, mint közgazdasági.Egyébként látni új növekedési területeket nálunk is. Ilyen az, hogy a nagy nemzetközi vállalkozások közül mind több fedezte fel végre magának a magyar kutatás-fejlesztési potenciált. A Nokia Debrecenben, az Audi Győrben, a Knorr Bremse vagy a legfrissebb bejelentés szerint a Compaq nemcsak minőségi összeszerelő munkákat végeztet nálunk, hanem minőségi kutatást is. Optimista kilátásokra ad okot az a megfigyelés, hogy a külföldi tőke beáramlása, azon felül, hogy mennyiségét tekintve erősödik, egy bizonyos „ideszokási” időt követően hazánkban területileg is szétterjed, és – mint a K+F fenti példái mutatják – a nagyobb hozzáadott értékű tevékenységekre és ágakra is továbblép.A GDP kapcsán valamit. Nem meglepő, hogy az utca embere nem érzi még a politikusok által emlegetett „dzsídípi” örvendetes növekedését. Ez a mutató ugyanis nem a magyar háztartások és vállalkozások jövedelmét méri, hanem az ország területén megtermelt jövedelmeket. Tőkeimportőr országban – mint nálunk vagy az említett íreknél – a nemzeti jövedelem szintje kisebb, mint az egy főre számolt GDP. Az is valószínű, hogy utóbbi jó ideig gyorsabban nő, mint a nemzeti jövedelmünk. Ha az ország anyagi jólétének alakulása szempontjából tekintünk a folyamatokra, akkor tehát nem annyira az a kérdés, hogy mennyivel nőnek a mutatók, hanem hogy mi növekszik. A magyar háztartások és vállalkozások jövedelme ez évben nőni fog, de a GDP-indexnél jóval kisebb mértékben. Az elfogadott költségvetést lehet szigorúnak nevezni, a hozzá kapcsolódó bér- és nyugdíjnövekedés kétszázalékos reálértékbeli növekedését szerénynek; de némileg másként mutatna a statisztika, ha a bruttó nemzeti jövedelem és nem a GDP növekedését vesszük viszonyítási alapnak. A háztartások természetesen egyik makro-mutatóra sem adnak sokat, ha azt érzik, hogy gyarapodik a családi vásárlóerő. Ez az év önmagában nem képes nagyot javítani a magyar családok anyagi helyzetén, de tény, hogy folytatódik a fogyasztásnövekedés, ami nyugtatóan hat az ország érzelmi állapotára, és stabilizálja azt a kisvállalkozói kört, mely csak akkor tudja foglalkoztatásteremtő szerepét jól betölteni, ha van elég elköltendő vásárlóerő.Amint a tavalyi év megmutatta a maga természeti megpróbáltatásaival és nemzetközi pénzügyi zavaraival: mindig léteznek kockázati tényezők. A magyar gazdaság különösen érzékeny a külső kockázatokra: a nemzetközi kamatok változására, az olajárakra, újabban az amerikai tőzsdeindexre is. Nem lehet a kellemetlen meglepetéseket kizárni. Ami azonban a rajtunk múló folyamatokat illeti, még arra is lehet gondolni, hogy az ország kockázati besorolását az erre szakosodott nemzetközi minősítőintézetek a mostani B osztályból felminősítik az A csoportba, ami közvetve mérsékelné a magyar állam és a magyar vállalatok külföldi hiteleinek költségét.A javulás előnyeiből ez ideig aránytalanul részesedtek hazánk lakói. Az esélyjavítás és a területi aránytalanságok lehetőség szerinti mérséklése igényli az állam aktivitását. E téren még többet kell tennünk. Még akkor is, ha sokaknak nem tetszik az ilyen kormányzati aktivitás. De hát tudjuk: nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.A szerző egyetemi tanár,a MeH gazdaságstratégiaifőtanácsadója