A korrupció hadállásai ellen

A napjainkban újra a viták kereszttüzébe került egészségügy néhány kérdésének tisztázása végett feltúrtam régi papírjaimat, amelyek még a népjóléti minisztériumi munkámmal kapcsolatosak, és így került elő egy régi feljegyzésem Antall miniszterelnökhöz. Ebben üde naivitással többek között azt javaslom, hogy „a kormány és a parlament érvényes döntésétől eltérő szándékú intézkedés elvileg se lehessen később beterjeszthető és elfogadható kormányülésen”. A fura javaslatra példaként felhoztam a nyugdíjkoncepció országgyűlési határozatának ellentmondó, a Pénzügyminisztérium és az – azóta megszűnt – Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság által előkészített törvényjavaslatokat.Mi tagadás, azóta is foglalkoztat a kérdés: hogyan tud a váltakozó politikai irányítás együttműködni a hozzá beosztott hivatali állománnyal? Első tapasztalataimat kivételesen éles helyzetben szereztem. Olyan orvos lévén, aki korábban a minisztériumnak még a táját is kerülte, s egy héttel kinevezésem előtt fel sem merült bennem egy ott végzendő munka lehetősége, egészen váratlanul kaptam meg a felkérést a minisztérium második emberének posztjára. Talán még az is természetes, hogy az új államtitkárként érkező békés pszichiátert a forradalmi változásoktól tartó apparátus véreskezű politikai komisszárnak vélte. (Nem hangzott el e szempontból az államtitkár „politikai” jelzője sem.) Politikai ellenfeleink ki is használták azt a helyzeti hátrányunkat, hogy a kormányzást menet közben kellett megtanulnunk, s a személyzeti kérdésekben igen sokszor háttérismeret nélkül kellett döntenünk.Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s én reménykedtem abban, hogy ez a kérdés már nem igazán kérdés. A tények azonban mást mutatnak. Hadd kezdjem egy nem túl jelentős, de szemléletes példával: a Néprajzi Múzeum kiköltöztetésének – és a miniszterelnökség odatelepítésének – elképzelésével, amelyben jól tetten érhető egyfelől a tervezetek korai kiszivárogtatásának hajlama, és ezzel párhuzamosan a kormányzat gyanakvása a neki dolgozó személyzet iránt. Jó együttműködés esetén ugyanis egy elképzelés többoldalú tanácskozás, az ügyben érintettekkel folytatott egyeztetés előtt nem is kerülhetne kormány elé, s esetünkben nem történhetett volna meg, hogy kipattanva még a kormányt támogató erőkben is ellenkezést keltsen. Súlyosabb volt hatásában a Magyar Villamos Művek Rt. (MVM) külföldi kézbe adásának terve, mivel a kormány programja szerint nemzeti tulajdonban kívánta tartani. Ugyanakkor köztudott volt, hogy az áramszolgáltatók igen komoly nyereséggel működnek (többek között a világpiaci árak alakulása miatt), s így a tömbtarifarendszer megszüntetése, a lakossági tarifák emelése indokolatlan. A Gazdasági Minisztérium mégis amellett kardoskodott, hogy a magyar fogyasztó keveset fizet az áramért (vö. Nyugat-Európával), ezt tehát emelni kell, míg a nagyfogyasztók árcsökkenésre számíthatnak (kivéve a MÁV, amely állami tulajdon, tehát a mi pénzünkből vergődik). Hát igen, lehet, hogy Nyugat-Európában drágább az áram – sőt a gáz is, de az is igaz, hogy a magyar lakosság jövedelmének 15 százalékát költötte eddig is a háztartási energia megvásárlására, míg Nyugaton ez az arány nem haladja meg a keresetek öt százalékát. A dolog azért is furcsa, mert jól tudjuk, hogy az MSZP-SZDSZ kormány irányítása alatt külföldi tulajdonba eladott energiaszolgáltatóknak szerződésileg kötöttek ki nyolcszázalékos nyereséget. Amikor a Nemzetközi Energia Ügynökség vezetője az energiahivatal önállósítását kívánja, akkor ezzel a kormánynak lehetetlenné kívánja tenni, hogy beavatkozhasson a kisfogyasztók védelmében. Az MVM szétdarabolásának terve is azt szolgálja, hogy ne legyen tisztán hazai versenytárs a piacon. A jelenség csak úgy értékelhető, hogy a nagyrészt külföldi tulajdonú ágazat ki akarja iktatni haszonszerzése utolsó akadályát, az állam árszabályozó működését, és ehhez meg is nyert magának egy minisztériumot – annak előző vezetése alatt.Vegyünk egy másik példát. Az elmúlt költségvetési vitában az MDF állt ki azért, hogy a magasabb (5 millió forint feletti) jövedelmek adókulcsa nőjön meg. Tulajdonképpen ezzel az MDF a korábbi Fidesz-ígéretekkel is egybeeső javaslatot tett, mert ezzel a gazdagabbak jövedelmének egy részét áttehette volna olyan létfontosságú területekre, ahol fogyasztóként a kis jövedelműek jelennek meg. Érthetetlen, hogy ezt miért nem lehetett elfogadtatni a beterjesztővel, ugyanúgy, mint a tervezett reklámadót sem (amelynek hatása ugyanilyen lett volna). Bár ha arra gondolok, hogy annak idején, az első kormányban hányszor ugrottunk neki a családi adózás átfogó rendszerét kialakítani, és milyen sokszor verték ezt vissza pénzügytechnikai érvekkel, egészen odáig, hogy az adózás nem szociálpolitikai eszköz (pedig miért ne volna az?), akkor ugyanazt a közegellenállást tapasztalom, amit akkor éreztem.Ugyanezt az iszapbirkózást lehet látni a hazai, elsősorban kisvállalkozók támogatásánál. Miközben önkormányzataink egymással versengve engedélyezik a külföldi kereskedelmi láncolatok betelepülését, amelyek otthonról hozott erőfölényükkel (vegyük például csupán a sokkalta jobb hitelfelvételi helyzetüket) elnyomják itteni versenytársaikat, beszállítóikat pedig arra kényszerítik, hogy áraikat akár a nyereségszint alá nyomják, aközben azt látjuk, hogy a versenyhivatal épp a magyarországi beszállítókat akadályozza abban, hogy szövetkezzenek, s így próbáljanak ellenállni. A nyugati dömpingár ellen nincs oltalom, a magyarok összefogása pedig a verseny tisztaságát sértené. Az olyan magyar tulajdonú cég, mint a Cerbona, pedig hátrányban van, amikor a hipermarketek polcaira akarja tenni áruit. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy az EU-csatlakozási tárgyalásokon a versenyjogi fejezet alá tartozó állami támogatások ügyében épp Brüszszel igyekezett rávenni a vonakodó magyar küldöttséget a vonatkozó közösségi szabályok mielőbbi teljes átvételére. Brüsszel kívánsága ugyanis nem más, mint hogy csökkentsük a külföldi befektetőknek nyújtott adókedvezményeket. Pedig ha ezt elfogadjuk, akkor egyrészt növekednek központi bevételeink, amiket akár a magyar kis- és középvállalkozások tényleges megsegítésére is fordíthatnánk, másrészt pedig ha itt engedünk Brüsszelnek, akkor más fontos területen könynyebben kérünk kivételezést. A fonák helyzet láttán az a benyomás alakulhat ki a jámbor szemlélőben, hogy a küldöttség mögött álló tárcák szakgárdája a kormánypolitika és ezzel a magyar érdekkel szembeni tárgyalási pozíciót foglal el.Tudjuk, hogy Magyarországon a bérből és fizetésből élőkön van az állam terheinek nagyobb része, s hogy a mezőgazdasági termelők sokasága vár a terméke leadása után annak kifizetésére. Tudjuk, hogy a beszállítóknak járó tartozások révén elmondható, hogy nemhogy a kicsiket támogatnánk, de éppen a kicsik hiteleznek a nagyoknak. Itt nem zavarja a versenyhivatalt, hogy egyértelmű a tisztességtelen piaci magatartás? (Az külön elgondolkoztató, hogy ez a magatartás csupán a hazai többségi tulajdonú MiZo körül kavart – egyébként teljesen érthető és jogos – botrányt, míg a külföldiek kezében lévő tejfeldolgozók a jobb jövő reményében csöndben betömik hiányaikat.)A kormány lakáspolitikai intézkedéseinek nyomán a Wienerberger Téglaipari Vállalat gyorsan megvette a Balaton Tégla Kft.-t, monopolhelyzetbe került ezzel a magyarországi piacon. Ha bekövetkezik a lakásépítések felfutása, nehéz lesz bármit is tenni az építőanyagárak drágulása ellen. Itt is idejében kéne megakadályozni a verseny kialvását.De talán a legtisztább példa az apparátus és a politikai vezetés közötti szakadékra legutóbb az az eset, amikor az irányított betegellátási programban részt vevők körét a költségvetés a 2000. évre átfogalmazta: nem csupán egészségügyi szolgáltatásokról beszélt, mint addig, hanem általában szervezőről. Ez persze így üzleti biztosító is lehet – holott politikai döntés volt, hogy ezek az alapellátásba nem engedhetők be. Ez újabb pofon a szolidaritási elvű egészségbiztosításnak, mégpedig olyan módon, hogy az egészségügyi miniszter is csak utólag vette észre. Az egészségügy egyébként is a zsákmányszerzők nagy álma. Utalok csupán arra a mindenki által ismert gyakorlatra, amelynek során azt a néhány területet, amelyet a társadalombiztosítás megfelelően lát el pénzzel, megszállják a magáncégek, mintegy „kimagozva” maguknak a tetsző szolgáltatásokat, mint például a CT, a művese...Sorolhatnám a példákat kifáradásig. Azt azonban láthatjuk, hogy a jelenség egésze magáért beszél. S míg a szabad országgyűlési választások utáni első kormány esetében úgy tűnik, hogy az apparátus nem elhanyagolható része politikailag is gátolta a rendszerváltoztató munkát, mostanában a kormány törekvéseinek gátlása inkább a korrupció erős hadállásaival magyarázható. Erre kell gondolnunk azokban az esetekben, amikor jól látható, hogy a közérdektől elkülönülő érdekek jelennek meg – esetleg csiszolt szakmai érveléssel. Antall József törekvése egy olyan köztisztviselői, közalkalmazotti réteg kialakítása volt, amely szakszerűen szolgálja a politikai irányítást. Ez az átalakulás iszapbirkózása közepette természetesen nem valósulhatott meg, bár a folyamat kétségtelenül elindult, törvényes kereteit megteremtettük. Az Országgyűlés és a kormány feladata, hogy megtegye az óriási lépést a tiszta közélet felé, mert következetes korrupcióellenes intézkedések (és azok eredményének követése) nélkül nemhogy a nemzetek közötti érdekérvényesítésünkben, de még csak a hazai szervezett bűnözés letörésében sem várható érdemi, tartós javulás.A szerző országgyűlési képviselő (MDF)