Lélek és forma a századfordulón

Különös fintorokat tud vágni az élet: ugyanazon a napon, január utolsó szombatján jelent meg híradás két helyen, a Magyar Nemzetben és lapunkban egy elfeledett magyar író, Gozsdu Elek eleddig – a maga teljességében – kiadatlan levelezéséről öregkori szerelmével, Weisz Annával. A két cikkben átfedések s ellentmondások egyaránt voltak. A gond abból adódott, hogy adatközlőnk, Szabó Henriette Tünde Bukarestben a Román Nemzeti Könyvtárban nyomára bukkant Gozsdu eredeti kéziratainak, s úgy találta: az anyag kiegészíti, mi több, kiteljesíti azt a képet, amelyet a könyvkiadás és az irodalmár szakma már valamikor a hatvanas években megosztani próbált velünk, olvasókkal. A valóság azonban – miként a tudomány világában gyakorta tapasztaljuk – árnyaltabb. Alexa Károlyt, a korszak szakértőjét és a készülő teljes levélgyűjtemény szerkesztőjét, a Magyar Nemzetben közölt „filológiai riport” íróját megkérdeztük: valójában mi tudható erről a kivételes jelentőségű kultúra- és irodalomtörténeti leletről?A történet valóban bizarr: ugyanazon a napon jelenik meg Magyarországon két országos napilapban egy Gozsdu Elek nevű, jószerével elfeledett magyar íróról egy-egy cikk (ami annál meglepőbb, mivel tavaly volt születésének százötvenedik évfordulója, ám az idén már semmiféle aktualitása nincs, a név maga is sokaknak legfeljebb a románok által peresíteni próbált Gozsdu-udvar révén lehet ismerős). Nos, mindkét írás olyan témáról szól, amely jó harminc éve kicsit megfodrozta az irodalmi közvéleményt. Akkoriban ugyanis előkerült az író eltűntnek tekintett hagyatékából egy olyan levélgyűjtemény, amely új színekkel gazdagította azt az írói életművet, melyet Mikszáth nagysága (másokéhoz hasonlóan) teljesen elfedett. S meglepően élénk színekkel gazdagította a századforduló mentalitásáról kialakított képet, Ady és Csontváry korát, amely a kései Mikszáth kora is volt, a különös lelki kalandokba bonyolódó Gárdonyié meg Csáth Gézáé, a Cholnoky fivéreké.Ami miatt érdemes a témára a Napi Magyarországban is visszatérni, az a téma jelentőségén túl csak annyi, hogy az itteni közleményben olyan pontatlanság szerepel, amely félreviheti a tárgyról való gondolkodást. A cikk írója ugyanis azt állítja, hogy Bukarestben valaki talált egy teljesen ismeretlen Gozsdu-levélgyűjteményt – és ez nem fedi a tényeket. Ez a levélgyűjtemény több mint negyven év óta ismert volt már, bár igaz, hogy csupán mintegy a negyede jelent meg nyomtatásban 1969-ben Temes-várott, Pongrácz Mária válogatásában és gondozásában.Ennek, mármint hogy a teljes anyagnak csak egy része került a kötetbe, számos szerkesztési és egyéb – például cenzurális – oka volt; egyebek közt – gondolom – ennek a nem magyar származású embernek az erős magyar hazafias hevülete. De kihagyták belőle azokat a leveleket is, amelyeket nem a mai Románia területére címezett, illetve amelyekben az író a mai Románián kívül, például Jugoszlávia vagy Magyarország területén zajlott eseményekre reflektált.A lényeg az, hogy Pongrácz Mária 1965 és 1969 között lemásolta a teljes anyagot, mégpedig úgy, hogy a leveleket birtokló román asszonynak órabért fizetett a másolás idejére. Tehát valamennyi levél megvan, és a szakma ismerte is az anyagot. A leleményes román asszony – aki nem volt más, mint a levelek múzsája (Weisz Anna) utolsó szeretőjének, egy román katonatisztnek az özvegye, egyszersmind az idős Weisz Anna társalkodónője – megszerezte az egész hagyatékot, amelynek részét képezte az akkor még föl sem mért levélgyűjtemény. A gyűjteményt később – tudomásom szerint negyvenezer lejért – eladta a bukaresti állami levéltárnak. (Akkoriban, a hetvenes évek elején hallani lehetett, hogy a gyűjteményt el kívánják cserélni a Magyar Tudományos Akadémiával valamilyen Octavian Goga-kéziratokra.)A cikk adatközlője minden bizonynyal azt a levélgyűjteményt találta meg Bukarestben, amelyet Pongrácz Mária korábban hiánytalanul lemásolt, és amely anyagról az elmúlt évtizedekben több dokumentum is napvilágot látott.- A bukaresti levéltárban tehát a levelek eredetije van meg?- Minden bizonnyal. Nehezen lenne indokolható más feltételezés. Bár természetesen meg kell várnunk a szakszerű adatközlést.- A szakma, amely ezek szerint tudott a többi, nem publikált levélről is, földolgozta őket? Születtek időközben tudományos publikációk róluk?- Elsősorban természetesen a megjelent anyagról születtek tudományos igényű reflexiók. A magam esszéjét 1983-ból – a Mozgó Világ utolsó évfolyamában közöltem – csak azért említem, mert megjelenése után Mészöly Miklóssal, aki minden ilyesféle régi szöveg rajongója, tettünk kísérleteket az anyag felderítésére, esetleges megvásárlására, biztos helyre juttatására. De hogy a többi levélről is tudott a szakma, erre nézve szintén vannak adatok. A legkézenfekvőbbeket mondanám: s ez a „spenót” néven elhíresült irodalomtörténeti öszszefoglalás maga, valamint az egri tanárképző főiskola által megjelentetett füzet 1966-ból, amelyben öt olyan levél is van, amely a Pongrácz Mária-féle kiadványban nem szerepel. Megjegyzem, hogy román nyelven is megjelentek levelek egy temesvári irodalmi lapban, de tudott a levelezésről a Jugoszláviában élő Juhász Géza professzor is, aki mint a Fórum Kiadó korábbi igazgatója maga is készült egy testesebb levélválogatás kiadására, amint erről tavaly az újvidéki Magyar Szóban megemlékezett. Ami a közleményben tárgyi pontatlanságnak minősül, az csak ennyi: „Sejteni lehetett azonban, hogy további levelek is léteznek valahol, és ez a feltételezés a közelmúltban bizonyossággá vált.” Nos, a „feltételezés” tehát azért nem helyénvaló szó, mert a köteten kívüli levelek létezése tudott volt. Hozzáteszem, hogy Pongrácz Mária a kötete függelékében közli az összes levél listáját, a dátummal és a keltezés helyével egyetemben, tehát a meg nem jelentekét is.- Tudomásom szerint a kutató hölgy, aki a mi cikkünknek – ahogy fogalmaztál – adatközlője volt, az Irodalomtörténeti Közleményekben meg kívánja jelentetni a levéltárban talált anyagról szóló tudományos beszámolót. Kérdés, miért nem figyelmeztette a szakma, hogy nem tudományos újdonságot talált?- Ha már szakmánknak ez a száztíz éves folyóirata szóba került, nem állom meg, hogy meg ne jegyezzem: a legelső híradást itt olvashatjuk erről a levelezésről. Ezt a közleményt a közkeletű bibliográfiák nem tartják számon, de egy kis leleményességgel fellelhető. Arról, hogy az ItK.-ban miről és hogyan tájékoztatták vagy nem tájékoztatták a kutatót, nincs tudomásom, s nem is az én kompetenciám körébe tartozik. Indokoltabb persze, ha a kutató maga tájékozódik, és csak azután tájékoztat. Mindenesetre szeretném megismételni: tudható volt, hogy Pongrácz Mária a birtokában van több mint harminc esztendeje a Gozsdu-levelek másolatának, mi több, néhány eredetinek is. Tudható továbbá az is, hogy maguk Gozsduék úgy tervezték – teljes tudatában a levelek irodalmi értékének -, hogy öt példányban lemásolják az összes levelet, és az öt bekötött példányt különböző magyarországi könyvtárakba 2000. Anna-napjáig letétbe helyezik. S csak ezután hozhatók nyilvánosságra. Összegezve: a lényeg az, hogy a kutatónak volt esélye, hogy megbizonyosodjék róla: miféle fölfedezést tett, s hogy az hogyan illeszkedik a Gozsdu-életmű eddigi szakmai ismeretébe. Meg kell említenem, hogy a Kortárs Kiadó publikációs tervei között már több mint egy éve szerepel ez a könyv, és pályázati dokumentációjának része a levelezés teljes anyagának megjelentetése. Lényegében nyomdakész állapotban van ez a hatalmas és bízvást szenzációsnak ítélhető szöveggyűjtemény.- Azt, hogy a gyűjtemény birtokosa negyvenezer lejért eladta a hagyatékot a bukaresti levéltárnak, honnan lehet tudni? Van rá vonatkozó hiteles adat?- Nincsen. Ez kétségtelenül szóbeszéd, de valószínűleg utána lehetett volna, lehetne járni, mert ez fontos – bizonyára megvannak a könyvtári beszerzési naplók, a vásárlási vagy egyéb, a gyűjteménygyarapításra vonatkozó dokumentumok. Azok az adatok, meglehet, több szenzációval szolgálhatnának, mint amennyit a mostani hír kelthet. Azt is jó tudni, hogy a levelezésről hírt adó közlemények megneveznek több honi és erdélyi kutatót, akiknek tudomásuk volt róla, őket – az élőket – sem ártana megkérdezni.- Úgy vélem, hogy a lelet megtalálásának mégiscsak van tudományos értéke: nevezetesen éppen az, hogy az eredetit fedezte fel a kutató. Márpedig ha a Kortárs Kiadó a teljes anyagot meg akarja jelen-tetni, és tudván, hogy Pongrácz Mária a leveleket kézzel másolta le, talán helyénvaló volna összevetni a lejegyzett textusokat az eredetiekkel.- Volt és talán még van is késztetés a kiadó részéről, hogy a munkába bevonja az említett kutatót, természetesen ezen a szerkesztői, szöveggondozói, lektori szinten, ám az együttműködés tudtommal a mai napig nem jött létre. Ám az ő jelenléte, megkérdezése nélkül e tárgyban nem lenne tisztességes többet mondanom. Félreértés ne essék: nem akarom semmiben sem elmarasztalni őt – hogyan is tehetném? -, s nem kívánom azt sem, hogy helyreigazításnak tűnjön föl a beszélgetésünk. Pusztán azt a tényt akartam rögzíteni, hogy levéltári munkája értékéből nem von le semmit – amelynek, éppen a Napi Magyarországból tudható: véletlen eredménye ez a Gozsdu-levélcsomó -, ha felfedezését nem szenzációnak, hanem az ismert adatok megerősítésének, hitelesítésének lehet és kell elismerni. Ez is része, nagyon is megbecsült része az irodalomtudománynak. S nyilvánvalóan nem lenne haszon nélküli összevetni Pongrácz Mária másolatát és a – valószínűleg – eredeti kéziratot. Bár Pongrácz Mária precizitását ismerve, túl sok korrekciót ettől sem várhatunk. Nem lenne teljes a kép, ha az eredeti adatközlőről, Pongrácz Máriáról nem esne néhány lényegi szó ebben a diskurzusban. Ő több mint harminc évet szánt arra, hogy Gozsdu temesvári életét megjelenítse. És korántsem csak a levelekről van szó! – egészen más dimenziók is megnyíltak a kutatásai révén. A temesvári sajtóban föllelt Gozsdu-cikkektől, novelláktól az életrajz pontosításán át a zsidó hitközség még meglévő dokumentumainak átvizsgálásáig – az író felesége és Weisz Anna a temesvári zsidó temetőben talált végső nyugalmat -, a képtári leletekig, a tárgyi emlékekig Pongrácz Mária olyan gazdagságban tárta föl az író életét, ami túlmegy minden irodalomtörténeti-filológiai határon.- A tervezett Kortárs-kiadvány megkíséreli majd a levelezés körül fölidézni a kort, a környezetet és a személyiséget is?- Álom, de talán reális álmunk az, hogy a könyv megidézze a századforduló szellemét, amelyben például maga a könyv mint tárgy maga is műtárgy, azaz alkotás volt. Ennek a hitnek és szándéknak volna szerves része az is, hogy a levelekben testet öltő személyiségek köré, mellé jelzésszerűen fölvázolnánk a korszak szimbólumait, tárgyi metaforáit. Magából a közölt szövegből kibontva: erre ez a levelezés kivételes alkalmat kínál. Abban a különös, máshol ennyire ki nem fejlő, kicsit már az álmok világába tartozó szerelmi viszonyban, amely az idős, megkeseredett, az irodalmi világból kivonuló és a hivatalnoki, polgári létbe magát beszorító író, valamint a fiatal, egyszerre álomkép és vágyott realitás, azaz Weisz Anna között kibontakozott, fölismerhető és megjeleníthető a századforduló különös lelkülete. Ami Adyék és Thomas Mannék, az agg Jókaiék és Mahlerék sarkításában szépség és halál, vér és arany ellentétpárjaival jelezhető. Ahol nem mindig tudjuk, hogy mi is az élet és az életpótlékot kereső vágy, hol a határa a szerelem kertjének, s hol kezdődik az őserdősen vad élet, Párizs és a Bakony. Mindemellett enciklopédia ez a könyv arról, hogy a korban mit zenéltek, a művelt emberek mit olvastak, mely régi korokat vagy távoli világokat kedvelték, miről diskuráltak, egyáltalán: hogyan éltek. Hogyan és milyen stilizált életet tudtak létrehozni – a szerencsés szomorúak és szomorú szerencsések. Naprakész világirodalmi, képzőművészeti és kulturális földrajzi tájékozottság jellemzi ennek a kornak a java művészértelmiségét. S itt a művész szót egészen tágan értelmezték: a jó olvasót, érzékeny kottaismerőt, a képeket áhítatos átéléssel szemlélőt éppúgy művésznek tekintették, mint azt, aki a művet megalkotta. A múzsa is művész volt – gondoljunk Ady Lédájának vagy Csinszkájának öntudatára. Gozsdu kései, Giorgionéról költött drámája ezt a múzsa-művész egybeesést és konfliktust fogalmazza meg, jellemző módon mindössze egyetlen olvasóra – Annára – számítva. Teljes gazdagságában bomlik ki ebben az egy évtizedre nyúló levelezésben a szecesszió világa a maga szimbólumaival, ornamentikájával, életérzésével. Építettek például egy valódi csodakertet és csodapalotát, ahol minden tárgynak jelentése volt. A fáknak megvolt a jelentéses párhuzamuk Maeterlinck valamelyik misztériumában. Minden egyes rózsának is volt neve; ahogy szertartás volt az evés és a kultikus élet része még a cigarettafüst is. A kor szellemiségére vallón antropomorfizálták a tárgyakat. De kutatták a világirodalomban – Shakespeare-től Turgenyeven át a francia írókig, sőt Krúdyig – azokat a misztikus szerelmi jeleket, amelyek valamiféle visszhangfalat képeztek kettejük különös, igazán soha be nem teljesedő viszonyához. Ide tartozik egy – a szemérmes magyar hagyományra gondolva – valóban szenzációsnak tetsző új momentum, ami a korábbi kiadásból nem derült ki: hogy ebben az idős ember és fiatal nő közötti kapcsolatban a levelek tanúsága szerint mily sok az erotikára, a testi szerelemre, a bőrközeli kapcsolatra utaló jelzés. Valóban megindító, hogy ez a – szinte minden tekintetben különböző – két ember hogyan képes a pillanatnyi csodát újra meg újra létrehozni. Hosszú éveken át s a mind tudatosabb esztétikai teremtés igézetében, szándékával. Hozzátartozik még ehhez az enciklopédikus jelleghez, hogy a levelek – természetesen – négy nyelven íródtak: a magyar mellett németül, angolul és franciául.- Abban a korban, ha jól tudom, nem volt ismeretlen ez a fajta – azt ne mondjam, bizarr – viszony.- Valószínűleg korábban sem, gondoljunk csak – mondjuk – Tizianóra. De most mintha valóban több példa volna a szerelemnek erre az életkorral nem törődő vállalására. Emlékezzünk a századik életévet is megcélzó Kossuth csodálatos fellobbanására vagy Jókai második házasságára, a valahai Petőfi-menyasszony Prielle Kornélia furcsa „flamméjára” – s akkor még nem esett szó a fáradt korokra jellemző homoerotikáról meg a patologikus viszonyok egyéb változatairól. A mélylélektan iránt felerősödő kíváncsiság igen sok adalékot kapott a kor álmaiból – lásd Csáth Géza idevágó munkáját – és mindennapjaiból. Frivol tény, de tény, hogy Gozsdu Elek körülbelül annyival idősebb Annánál, mint Anna lesz majd utolsó szerelménél. De ami ezt a temesvári kapcsolatot annyira hitelessé teszi, az a plasztikusan kirajzolódó városi közeg körülötte. Egy olyan város, amely lényegében a XVIII. században születik a bánsági lapályon, nagyon sok mindenben különbözik az egyébként sem mindig és mindenütt folyamatos magyarországi városiasságtól. Temesvár ekkor tipikusan német-zsidó-magyar kereskedőváros, amely hirtelen rendkívüli mértékben meggazdagodik, és próbál kulturálódni. Utálja és utánozza