Utószó minden idők leghosszabb vasutassztrájkjához

A vasutastárgyalások zárt ajtók mögött zajlottak, s az átlagember aligha nyerhetett betekintést e sakkjátszma állásába és mozgatóiba. Szerencsémre, bár kevésbé örömömre, ilyen játszmákba többször is bepillanthattam. Ültem tárcaképviselőként 1992-ben a kormányoldalon, előtte másfél évvel munkástanács-ügyvezetőként a gyárvezetőséggel szemben. Volt tehát alkalmam látni, hol, kik és hogyan keverték a kártyákat a háttérben.Kezdjük az érdekesebbel. 1992 elején a kereskedelmi szakszervezetek a privatizációból akartak részt hasítani: mintegy három százalékot a privatizációs bruttó bevétel után, mondván, hogy szükség van rá a munkájukat vesztő dolgozóknak. Kinek átképzésre, kinek nyugdíj-kiegészítésre, kinek pedig a munka nélkül töltendő hónapokra. Jól is hangzott, a kormányoldal is empátiával viseltetett a dolgozók várható nehézségei iránt. Csak hát a törvényhozás a privatizációs bevétel sorsáról másképp rendelkezett. Az engedménynek nem volt törvényi kerete, így azon a kormány a parlament nélkül nem határozhatott. De miután a tárcák is látták a munkavállalói oldal nehézsé-geit, gondolkodni kezdtek, vajon mit lehetne tenni.S kezdett körvonalazódni egy javaslat: parlamenti döntés tegye lehetővé, hogy a munkavállalók alanyi jogon hozzájuthassanak a bevétel három százalékához, és az ott, azok számára osztódjon fel, ahol a privatizáció miatt a munkahely elvész. E javaslatra – minő ellentmondás – a szakszervezetek lelkes képviselőinek arcáról lefagyott a mosoly, és kitört az egységes, bár spontán felháborodás. Hogy képzeli azt a kormányoldal, hogy a dolgozók csak úgy alanyi jogon nélkülük juthatnak hozzá a privatizációs bevétel hányadához? Akkor ők mihez kezdenek, hiszen az ő fenntartásukhoz is pénz kell. Nem ismerős? Mintha a MÁV és a vasutas-szakszervezetek között is az apparátus által igénybe vett juttatások körül folytak volna kezdetben a viták. De ne vádoljuk kicsinyességgel a szakszervezeti vezetőket. Bár az azért megkérdőjelezhető, kinek az érdekét képviselték, ha a dolgozók több mint nyolcvan, sőt időnként kilencven százaléka mégis munkába állt?A szervezettség kétségtelen volt – akárcsak a taxisblokád idején. Ahogy az Antall-kormány alatt néhány száz taxis lezárta a hidakat, ma néhány száz mozdonyvezető egy országot tarthatott sakkban, vehetett vasúti blokád alá. Mintha hasonlítana a stratégia, úgy tűnik, a támogatók most is jól szerveződtek. Az MSZOSZ szolidaritása pedig ha tömegeket nem is mozgatott, de igen jó erődemonstráció volt. De rá is fért az MSZOSZ-re az erődemonstráció. Hitelességükben az utóbbi időben igencsak megkérdőjelezett csúcsvezetői, Sándor László elnök és Nagy Sándor exelnök VIP-listás helyezése, Paszternák László furcsa privatizációja a magyar tenger mentén bizony megtépázta parlamenti soraikat. S valószínűleg az is, ahogy a múlt heti szakszervezetis tüntetés zajlott: az MSZOSZ és a harcos szakszervezetiek a szólni kívánó közlekedési miniszterbe belefojtották a szót. Modortalanság volt. Ráadásul munkavállalót képviselni ugyanazon szakszervezeti szereplőkkel, mint az 1990 előtti korszakban...Vagy csak én lennék rosszhiszemű és gyanúsítgató?Lehet, hiszen kétségtelenül rossz tapasztalataim vannak. Nemcsak azért, mert a jobb szakszervezeti üdülőkbe a jobb szezonban mások utazhattak. Személyes ügy, bár aligha vagyok vele egyedül. Hanem inkább azért, mert a munkástanács – amelyet valóban a munkahelyek megmentéséért hoztunk létre Salgótarjánban – bizony nem támogatást, csak gáncsot kapott a „hivatalos” érdekvédőktől.És vajon hol volt akkor a most oly lelkes szakszervezet, amikor eladták az energiaipart ugyanazon parlamenti padsorokból, s mikor a rossz emlékű Bokros-csomag (meg ami utána jött szintén ugyanonnan) hirtelen zuhanórepülésbe vitte a bérek reálértékét? Hol volt akkor, amikor egy alkotmányellenes döntéssel a parlament kétharmada kiforgatta az önkormányzatok és számos közalkalmazott zsebét? És hol volt akkor az MSZOSZ-es belpolitikai publicisztika, amikor más értékekké alakultak jelentős tb-vagyonok, olcsón és gyanús körülmények között magánkézbe vándorolt számos állami vállalatrész? Vagy sztrájkolni csak a polgári kormányok idején kell? Ha igen, akkor ez most munkás-érdekvédelem vagy parlamenten kívüli pártakció volt? Lehet, hogy a tavalyi sikeres gazdasági év alapján a többség esetleg nem kívánna újabb kormányváltozást, s így szükséges valami látványos balhé. Lehet, hogy míg a kedves tévénéző a vetélkedős játékot nézi, addig más porondokon egész más játszmát játszanak a kuliszszák mögött.És abban vajon ki nyer, és vajon ki veszít? Mert ami az egyszerű vasutast illeti: természetesen szeretne béremelést. Tegyük hozzá: igaza van. Hiszen az majd fél évszázadig bizony elmaradt, de legalábbis lemaradt. Csak össze kell vetni a hazai vasúti bérarányokat a nyugatiakéval ma és hatvan évvel ezelőtt. De hát nem csoda a lemaradás, ha errefelé sztrájkolni nem lehetett, hiszen az rendszerellenes összeesküvésnek számított.És ma a vasutas mellé felsorakozhatna a legtöbb melós, a pedagógusok, sőt még az orvosok is. Bármilyen meglepő, parlamenti képviselőink alapfizetése sem haladja meg egy vegyesvállalat két nyelvet beszélő titkárnőjéét. Ma tehát jogosan sztrájkolhatna a fél ország, amelynek bér- és életszínvonalát fél évszázad szocializmus a Nyugat helyett a KGST-hez kötötte. De amikor még az ellenzék szerint is stabilizálódott az ország gazdasága, egy árvizes, belvizes és szerb háborús nehéz év után vajon kinek érdeke a sztrájk? Amikor a költségvetés az előző évekről átörökített adósságok százmilliárdos és furcsa banki veszteségek után kezd kilábalni, újraindíthatja-e a lassanként csupán néhány száz vagy esetleg egy-kétezer sztrájkoló az inflációs spirált?Ha a Bokros-csomag lakosságot és önkormányzatokat vegetálni kényszerítő intézkedései miatt nem volt sztrájkmegmozdulás, vajon ma miért van? Hiszen éppen a kulcspozíciók bénultak le, s azon keresztül az országos közlekedés. Csak hát ez már messze túllépi „a vasút belső ügye” kategóriát. Nem csak azért, mert százezrek álltak és fázhattak a hidegben vagy tülekedhettek a zsúfolt buszokon. Nem csak azért, mert megrohadt az áru vagy jobb esetben a termelőnél maradt. De amikor mindez országos méretű, a kár mindenkié. Mert romlik a gazdaság helyzete, és romlik a külső megítélés. (Vagy éppen ez a lényeg?)Bérharc vagy valami egészen más?A szerző 1990-ben a salgótarjáni síküveggyár munkástanácsának alapítója