A népek tavasza – egy panoptikumlátogató szemével

Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc történetéről sokat tudunk, mondhatni beavatottak vagyunk. Ámde hajlamosak vagyunk mindent belülről, a mi történéseinken keresztül nézni, s így sok minden kívül marad a látókörünkön. Ilyenek például a bécsi munkások mozgalmai, megtetőzve Karl Marx szónoklataival, a reakció fejének, Felix Schwarzenberg hercegnek a nézetei Ausztria újjászervezéséről, de – talán épp Dembinszky és Bem sorsdöntő vereségei s a világosi fegyverletétel miatt – Görgey Artúr utolsó hadjáratáról – amellyel megakadályozta a cári és a császári főseregek egyesülését – sem nagyon veszünk tudomást. S az már kit érdekelne, hogy Kossuth Lajos, a törökországi Vidinben ismét kormányzónak nyilvánítva magát, egy ismeretlen angol turista, Henningsen kezébe tenné a haza sorsát?A Kommunista Kiáltvány egyik szerzője, Marx azért utazott Berlinből a császárvárosba, hogy a német földi forradalom második legfontosabb városában a további radikalizálódás mellett agitáljon. Bár két neves osztrák történész, Herbert Steiner és Ernst Ha-nisch szerint igyekezete, hogy a formálódó munkásegyleteket kellőképpen felheccelje, sikertelen maradt, Marx 1848. augusztus 28-án az Angolhoz címzett fogadóban népes közönség előtt fejtette ki, hogy, miképp Párizsban történt, most Bécsben is közeleg a döntő összecsapás a proletariátus és a burzsoázia között.Folytatásos forradalom BécsbenKét nappal később a Demokrata Egylet rendezvényén (a Josephstädter Theaterban) ugyancsak a párizsi helyzetről és a chartista mozgalomról tartott előadást, szeptember másodikán pedig a Munkásegylet otthonában Bérmunka és tőke címmel első ízben beszélt elmélete sarkpontjáról, az értéktöbblet mibenlétéről egy forrongásban lévő munkástömeg előtt. A Constitu-tion című lap kommentátora ugyan megállapította, hogy a hallgatóság Marx következtetéseit elég nehezen követte, vasárnap mégis részt vett a bécsi munkások többezres gyászmenetében a Schottentortól a Glacison keresztül a währingi temetőig, ahol az augusztus 23-i összecsapások áldozatait eltemették.Egy hónappal Marx távozása után, október 6-án tört ki az az újabb – immár a harmadik – bécsi forradalom, amelynek során a munkásságot is felfegyverezték, bár – ha hihetünk Hanischéknak s a korabeli bécsi sajtónak – a proletariátus filozófusának ehhez már semmi köze sem volt. Érdekes viszont, hogy lapja, a Neue Rhei-nische Zeitung végig figyelemmel kísérte a magyar szabadságharcot. Harcostársa, Friedrich Engels nemcsak arról írt, hogy Görgey Artúr kimagaslott az 1848-49-es európai szabadságharcok szereplői közül, hanem arról is, hogy annyi, katonailag szürke évtized után Európa végre ismét szemtanúja lehetett olyan hadműveleteknek, amelyekre a napóleoni idők óta nem akadt példa. A császári kormány erősen munkásellenes munkaügyi minisztere, Karl von Schwarzer viszont – akinek bérmegszorító rendelkezései radikalizálták a bécsi munkásegyleteket – nemes egyszerűséggel csak úgy kommentálta a népek tavaszát, hogy „az semmi egyéb, mint színtiszta zsidó forradalom”.Néha az az illúziónk támad – generációk öröksége ez -, hogy 1849 derekán pusztán a véletlen és a balszerencse fosztotta meg az országot kivívott szabadságától és az állami szuverenitástól. Alig veszünk tudomást arról – mint az 1850-es évek keserűen igazlátó Kemény Zsigmondja, vagy a már-már elfelejtett hírlap- és regényíró Kuthy Lajos -, hogy a forradalom olyan kihívást jelentett a bécsi kamarillának, amelyre az tudatosan felkészült, s a dinasztia politikájának legmarkánsabb képviselője, Felix Schwarzenberg személyében európai jelentőségű személyiséget tudott felmutatni. Hogyan gondolkoztak a történtekről – az osztrák birodalom szempontjaiból kiindulva – a Schwarzenbergek, milyen képük volt Magyarországról?Felix herceg vesszőparipája a rendőri alapokon újjászervezett, egységes és abszolutista osztrák állam megvalósítása volt. Noha a legelőkelőbb családok egyikéből származott, azt vallotta, hogy az arisztokrácia nem alkalmas a vezetésre, politikai tekintetben semmit sem lehet várni tőle. A forradalommal szembeni ellenszegülés forrása a polgári vagyon – fejtette ki sógorának, Windisch-grätznek írott levelében. A táborszernagynak és unokafivérének, Fried-rich Schwarzenberg hercegnek, akárcsak a magyar konzervatívoknak, más volt a véleménye. Az arisztokráciának közvetítenie kell a korona és a nép között, amire éppen azért hivatott – és képes -, mert birtokai nincsenek alávetve a polgári szerencse váratlan fordulatainak, jegyezte fel vitáik során Friedrich herceg. Ő egy föderációs alapokon nyugvó s a rendiség elemeit átmentő államban látta a jövő útját, amelynek szövetségi kormányában az arisztokrácia játszotta volna a főszerepet.Látszólag egy törpe kisebbség vitájának tanúi vagyunk, amely azonban I. Lipót kora óta valóságos ura és kormányzója a birodalomnak. „Ez osztály tagjai – írja a Három nemzedékben Szekfű Gyula – cseh vagy Csehországba elszármazott, és ott elszlávosodott német főúri családokból erednek, melyek évszázadokon át egybeházasodva hatalmas érdekszövetséget alkotnak... Így lesznek ők Ausztria állami létének, az összbirodalom gondolatának megszemélyesítői...” A prágai és a bécsi barikádok szétzúzása után ez az arisztokrata érdekszövetség itáliai s ezzel együtt európai befolyásának visszaállítását tűzte ki célul.Az új osztrák kormányfő programja egy 70 milliós, Európa sorsát meghatározó birodalom modern alapjainak a lerakása volt, amelyhez a legfontosabb lépéseket a forradalom leverése, a monarchia tekintélyének visszaállítása, az állampolgárok alattvalóvá sülylyesztése, az őt alkotó nemzeteknek az egységes birodalomba való beolvasztása és német szövetségben az osztrák hegemónia biztosítása jelentette. Ebben a koncepcióban a magyar középnemesi rétegek éppúgy elvesztették a súlyukat, mint az arisztokratikus föderáció hívei. A német hegemóniáért vívott osztrák-porosz harc krónikása, Heinrich Friedjung nem véletlenül jegyzi meg, hogy az új kormányzat az 1848 végi fordulatot követően tudatosan mellőzte a korábbi uralkodó körök tagjait, noha azok felajánlották szolgálataikat.Az újjászerveződő császárság születésnapja 1848. december 2-án volt Olmützben, egy szép, verőfényes téli napon. Az ott állomásozó magyar ezred katonái a leendő császárt már napokkal e dátum előtt Ferenc József néven éltették. Ekkor fogalmazódott meg Felix Schwarzenbergben az ötlet, hogy a Habsburg-család és a kamarilla tagjainak kívánságát félresöpörve – akik II. Ferencként akarták megkoronáztatni a 18 éves főherceget -, az új uralkodó V. Ferdinánd lemondásával az I. Ferenc József nevet vegye fel. A herceg ezzel akart emlékeztetni mind Ferenc császárra és a metternichi hagyományokra, mind pedig a reformer uralkodóra, II.Józsefre. Viribus unitis (egyesült erővel) – így hangzott a koronázási ünnepség jelmondata, majd az ifjú uralkodó Windischgrätz herceg, Jellasics horvát bán és a miniszterelnök kíséretében ellovagolt a díszszemlére felsorakozott alakulatok előtt. Ferenc József trónfoglaló beszédében utalt arra, hogy vitéz katonái visszahódítják az elvesztett területeket, s megmentik a birodalom nagyhatalmi rangját.Évezredes történelmi jogKossuth Lajos viszont egész érvelését – beleértve a Habsburg-ház trónfosztását – a magyar nemzet évezredes történelmi jogára alapozta. A históriai jogoknak pedig – amint Szekfű Gyula is hangsúlyozza – nincs nagyobb ellenzőjük, mint a liberalizmus. A kor paradoxonához tartozik tehát, hogy a magyar reformkor és a forradalom liberális nemzedékével a legitimitás elvét hangoztató osztrák kormányzat épp e liberális fegyvert fordítja szembe, amikor a történelmi Magyarország megszüntetése és feldarabolása mellett dönt. Aligha véletlen, hogy a kamarilla boszorkánykonyháján ekkor Haynau bárót nevezik ki főszakácsnak. Mintha századunk valamely hírhedt KGB-s bürokratájának portréját rajzolta volna meg az, aki 1847-ben így minősítette: „A katonai tudományokban járatos, de a katonai tisztességet majdnem sértő fösvénység jellemzi. Erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki szeretné, ha eltávolítanák.” Felix herceget Széchenyi István halvány vámpírnak nevezte, akinek „ki-csapongásokban ernyedt idegrendszerét a politika mellett már csak hullaházak és bonctermek rendszeres látogatása tudja felizgatni”.Negyvenkilenc őszén, amikor a hóhérok alig győzték az akasztást, lord Palmerston angol kormányfő mérsékletre intő szavaira a herceg ezt válaszolta: „A kegyelem jó dolog, de előbb még egy kicsit akasztatunk.” Aztán – mintegy visszakézből – Olmützben Poroszországot is megalázta. Berlin – bár vonakodva – egyelőre elismerte a Habsburg fölényt. A két nagyhatalom formális szövetségi szerződése csak elodázta kettejük évszázados viszályát, annál is inkább, mert a német fejedelmek 1850. december 23-án összeült drezdai konferenciáján elutasították azt a tervet, hogy Ausztria valamennyi tartományával együtt beléphessen a Német Szövetségbe. A herceg diplomáciai sikereinek tetőpontján halt meg, ám – amint Friedjung megjegyzi – ettől kezdve az osztrák bel- és külpolitikának a türelmetlenség volt a jellemzője egészen addig, míg a kiegyezés után Andrássy Gyula vette át a külügyminisztérium vezetését.Mit értettek a Schwechatnál megvert, Bécset hiába megközelítő sereg katonái azokból a tervekből, amelyeket egy 31 éves tábornok készített okos, ám iszákos vezérkari főnökével? Ők csak azt észlelték felvidéki hadjárat során, hogy vasfegyelemmel tartják kordában a zászlóaljakat a végeláthatatlan és kanyargó hegyi utakon, ahol az elmaradókat megbotozták, a makacskodókat főbe lőtték. Mégis városról városra vonulva újra és újra győztek, Görgey pedig a példamutatásával lassan emberei bálványa lett.Míg a szlovák felkelők vezérei, Stur és Hurbán alig 15 századnyi embert tudtak maguk mellé állítani – azok egy része is morva önkéntesekből állt -, addig az északi megyék egész „tót zászlóaljakat” adtak Görgeynek. A hungarus tudat még hajtotta őket, ellentétben a horvátokkal, akik pedig jóval többet kaptak a forradalmi kormánytól, mint ők. A császári tisztek jelentéseikben azon sajnálkoztak, hogy Hurbánéknak nincs gyökerük a szlovákságban s a gazdák a „tót vezérekről” nevezik el kutyáikat.A német nyelvű polgárság lelkesen ünnepelte a honvédeket, és önként kiadta a bányavárosok kincsét. Lőcséről menet a „bálozó” sereg Branyiszkónál áttörte a legjobb osztrák tábornok, Schlick állásait. A Szepesség déli részébe, Sárosba, majd a Tiszához leérkező sereg háromnegyed évre tolta ki a végzet beteljesülését. A tragikus vég előtt még ott a győztes tavaszi hadjárat s Buda visszavétele, amelynél a polgárháborús melodrámák szabályai szerint úgy esik el a várvédő Hentzi altábornagy, hogy büszke arra: Debrecen szülötteként hal meg a császárért.Egy angol tourista ne szavazzonFriedrich Schwarzenberg is a magyar frontra került. A dolog komikumához tartozik, hogy a herceg valamikor épp abban a – most magyar oldalon harcoló – Dom Miguel-ezredben szolgált, amely a győri és a komárom- ácsi csatában súlyos veszteségeket szenvedett, s visszavonuló katonáit a sebesült Görgey tábornok kardlappal küldte új rohamra. A vezérőrnagy elé vezetett foglyok kihallgatásuk során elmondták, hogy „sokáig azt hitték, a fogva tartott Ferdinánd királyért harcolnak”. Hát nem jó propagandafogásnak bizonyult a váci proklamáció, amely a magyar ellenállás törvényes voltát a nemzettel megegyező V. Ferdinánd személyéhez kötötte?Haynau nem tudta elvágni a szőnyi utat a magyaroktól, s távolabb került ígéretétől – amelyet a táborban lévő új császárnak, a lemondatott V. Ferdinánd helyére lépő Ferenc Józsefnek tett -, hogy egy csapással megsemmisíti őket. Görgey súlyos fejsebe ellenére rövidesen az oroszok ellen fordult. Nagy küzdelem után visszaverte őket, s a sereg Váctól Rétságig, majd Losoncig nyomult előre. Az elősereg már Rimaszombatba ért, amikor Paszkevics orosz fővezér fegyverszünetet ajánlott: a tárgyalásokat kihasználva Görgey megkezdte a visszavonulást dél felé. A visszavonulókat Gesztelynél az oroszok csatára kényszerítették, de Leiningen tábornok kivédte a támadást.A szerencsétlen debreceni csata ellenére a fősereg a kért időpontra megérkezett Arad térségébe. Ekkor zajlott le ama nevezetes beszélgetés a kormányzó és a hadvezér között, amelyet Szeremlei Samu Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről címmel adott ki a kiegyezés esztendejében. „Ekkor azt kérdé Kossuth, mit tenne akkor Görgei, ha Temesvárnál Dembinski fogott volna győzni, s a főparancsnokság Görgeire bízatnék? Görgei felelé, hogy egész erejével megtámadná az osztrákokat. És mit tenne akkor, szól Kossuth, ha Temesvárnál az osztrákok fogtak volna győzni? Akkor, mond Görgei, leteszem a fegyvert.” A fegyverletétel gesztusát maró gúnnyal fűszerezték: a sereg nem az őt legyőzni nem tudó osztrákok, hanem a cári csapatok előtt hajtotta meg zászlait.Máig sincs polgári egyetértés a kormányzó és az egynapos diktátorságra emelt tábornok vitájának megítélésében. Egyszerűbb, ha Szeremlei krónikáját olvassuk tovább. A komáromi „vár önmegadási szándékáról Kossuth Vidinben értesülvén, csudálatos dolgokra hagyta magát ragadtatni. Ő, aki már augusztus 11-én minden hatalmáról lemondott, egyszerre magátul ismét föllép mint Magyarország kormányzója, Klapkát a várparancsnokságból leteszi, s az őrséghez október 2-ról levelet intéz, melyet, mintha magát akarná igazolni, így kezd: >Görgei a hazát elárultahazánk ügye legmelegebb barátai egyikét< küldé hozzánk, kinek joga van alkut kötni az ellenséggel... E levélre méltán jegyzé meg Szemere, hogy az ismeretlen angol tourista, kit Kossuth Widdinben életében először látott, ezen teljhatalomnál fogva akár eladhatta volna Magyarországot, ha vevője akad rá."Akkor már inkább ama német "tourista", bizonyos Friedrich Engels szövegére, mintsem a kormányzóéra leszünk vevők Görgey ügyében.