Egy kis víz, egy kis labda és sok-sok szép emlék

Vannak települések, melyek szétválaszthatatlanul összefonódnak egy-egy sportággal. Amatôr sportvezetôi tanfolyam záróvizsgáján lehet mentôkérdés: melyik labdajátékáról híresült el Szentes? A válasz természetesen a vízipóló. A harmincas évek elején épült az uszoda, melyre úgy emlékeznek, hogy a megnyitóján az akkori magyar válogatott játszott, és a Mikasa azóta a város címerlabdája lehetne. Ám ehhez minden korban néhány megszállott sportvezetô, jó adottságú játékos, tehetséges edzô is kellett, aztán már egymást követték azok a generációk, melyek sem a lelátón, sem pedig a vízben nem tudtak meglenni póló nélkül.

Csapó Gábor olimpiai bajnokot nemrég az UTE-mérkôzés elôtt kérdeztem: ô mióta „jegyzi” Szentest, mint a vízilabda fellegvárát? Azt mondta, amióta világ a világ... Legalább is amióta számára a víz a meghatározó közeg. Emlékszik szikrázó csatákra, és igazi sportbarátságokra: egy Haraszti nevű úszótársa származott a Kurca partjáról, vele még a Dózsában tempóztak naphosszat. A fiú apja, Haraszti Ervin fogorvos sokat tett a szentesi pólóért.
Közben a ligeti uszodába gyülekezett a közönség, a melegítô játékosok már a kapukat vették célba, az egyik bíró, Székely Zoltán szép emlékeket kutatva nézett körül a medence partján. – Vér, veríték és könny volt mindig a szentesi mérkôzés – állította a játékvezetô, és alighanem az 1980. novemberi Magyar Népköztársasági Kupa elôdöntôjére gondolt, ahol a Bp. Honvéd a Szentes ellen játszott a Komjádi uszodában A fôvárosiak a kupa védôjeként fogadták a vidéki csapatot és mivel a hosszabbítás sem hozott döntést, négyméteresek következtek. Ezek közül az elsôt Székely Zoltán belôtte, ám a harmadikat Gerendás György kihagyta. Ez elég is volt ahhoz, hogy a döntôbe, a SZEOL AK ellenfeleként a szentesiek kerüljenek, miután ôk egyszer sem hibáztak. Ha pedig már oda jutottak, bűn lett volna nem nyerniük. Ezt a „bűnt” nem követték el, 1980. november 23-án a szentesi vízilabdacsapat elérte a város eddigi legnagyobb sportsikerét: kupagyôztesek lettek!
Horváth László tanár úr nem haragszik érte, ha „Rozogának” becézik. Testnevelôként, túl a hetvenen hajnalonként ott kocog a ligetben, ez a titka annak, hogy jó ötvenesnek ha nézi az ember. Ô maga egész korszakokat fog át, egykori játékosként, a város sportjából. Számára a maradandóságot az egyik 1947-ben lejátszott mérkôzés jelenti. A Szentesi MÁV vízilabdázói a SZUE (Szeged) csapatával mérkôztek Szentesen az OB I-be jutásért. Bár a mérkôzés délután öt órakor kezdôdött, a közönség már kora délután elindult, hogy helyet biztosítson magának a medence szélén. A szabályok szerint cserére nem volt lehetôség, aki kezdett, az végigjátszotta a mérkôzést. Az edzô, Wolf Károly a 17 esztendôs „Rozogát” is kezdônek jelölte, és a fiatal fiú meghálálta a bizalmat. Három gólt dobott és a csapat 6-4 arányú gyôzelemmel az elsô osztályba jutott. A strandvendéglô hagyományos Anna-bálját egy héttel elhalasztották, mert az eredeti idôpontban a vízilabdázók Egerben játszottak.
Tóth Gyula állatorvos 1973-ban került Szentesre. Játékosmúlttal, és kifogyhatatlan edzôi ambíciókkal. Ô volt az edzô, amikor a férficsapat az MNK-t megnyerte, volt ezüstérmes is a férfiakkal a bajnokságban, de maradandót alighanem, a nôi szakágban alkotott. Szentesen a gyengébb nem lett az erôsebb a medencében: a lányok BEK-et nyertek, tíz alkalommal lettek országos bajnokok, mind az Európa-bajnok, mind pedig a világbajnok válogatott a szentesi nôi együttesbôl építkezett. Szentest a vízilabda juttatta a Nemzeti Sportváros kitüntetô címhez.
Közben a csípôs októberi délutánon a nyitott medencében véget ért a Szentes–UTE Taxi 2000. mérkôzés. A hazaiak gyôztek, Csapó Gábor pedig távozóban csak annyi kommentárt fűzött a számára nem túl szívderítô produkcióhoz:
– Ugye, megmondtam...