Adósságunkat törlesztettük Csetfalván

Három éve történt, 1998 novemberében. A Tisza órák alatt métereket emelkedett. Beregben minden épkézláb ember a gátakon küzdött. Itt is, a túloldalon is. Vagy írhatom úgy is, hogy Magyarországon és Ukrajnában egyaránt.

Nálunk álltak szilárdabban a gátak. November 6-án éjjel a milotaiak sikolyt hallottak a túloldalról. Nem egy emberét, több százét, egy egész faluét. Csetfalva és Mezôvári között átszakadt a gát. A víz hamarosan apadni kezdett, Milotán pedig tudták, hogy megmenekültek.
A túloldalon viszont falvak pusztultak el. Magyar falvak.
Mindenki tudta, hogy ha azon az éjjelen nem szakad a gát a túloldalon, szakad hamarosan nálunk. Adósai vagyunk azoknak a falvaknak. Az adósságot pedig törleszteni illik.
Természetes tehát, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatja az elpusztult kárpátaljai falvak értékeinek helyreállítását. A csetfalvai református templom felújítására a Teleki László Alapítvány közvetítésével például több mint hétmillió forintot juttatott az elmúlt években. A hívek, a környezô gyülekezetek adományával együtt ez már elegendô volt a helyreállításra.
Hogy is hagyhatta volna veszni a templomot, amely minden eresztékében a magyar kultúra része. Az arányaiban is nagyszerű, több mint harminc méter magas, zsindelytetôs harangláb méltó párja a nyírbátorinak, a gótikus, boltozott szentély freskómaradványa büszkesége volna Csarodának, a kazettás mennyezet festett táblái illenének a csöppnyi tákosi templomba. Elvégre mindkettô ugyanannak a mesternek, Asztalos Lándor Ferencnek a keze munkáját dicséri.
A felújítás nemrég fejezôdött be, a szentelésre magyarországi vendégek is hivatalosak voltak, élükön Semjén Zsolt államtitkárral.
A sok bánat után végre ünnepel Csetfalva népe. Itt van mindenki, aki él és mozog, nemcsak a templomkertben állnak a kívül rekedtek, de még az utcán is. Jöttek örülni a régi szépségében pompázó templomuknak, és jöttek nézni a messzi földrôl érkezett vendégeket.
Ünnep nem múlhat el vendéglátás nélkül, kitesz magáért alaposan a majd’ ezerlelkes falu, a vacsora lakodalomnak is beillene. Kicsit szégyelli ilyenkor magát a vendég, hiszen tudja, a semmibôl adták össze azt, ami az asztalra került. Szegénységgel szembesülhetett már az országhatáron, ahol összevissza bugyolált, csontsovány gyerekek dörömbölnek a busz oldalán alamizsnáért. Késôbb pedig hallja a történetet a néhány ezer forintos nyugdíjról, a munkanélküliség miatt távoli vidékekre vándorló családfôkrôl.
Most azonban nem a búslakodás idejét éljük, örül mindenki, Orbán Sándor lelkipásztor is boldog mosollyal járkál a vendégei között. Nem is tartom föl, csak egy percre. A vészterhes napokat idézi, a három évvel ezelôttieket, amikor hosszú hetekig állt a víz a templomban, és az idei tavasziakat, amikor ismét elöntötte ôket a Tisza. Most azonban már sokkal kevesebb kárt tett, hála a mesterek szakszerű munkájának.
– És ha tavasszal ismét jönne az ár? – kérdezek rá. – Elbírnák a gátak?
– Nem bírnák el még most sem – válaszolja percnyi gondolkodás után. – Imádkozunk is, hogy kerüljön el bennünket. De ha mégsem, felújítjuk harmadszor is. Vagy akárhányszor, ameddig szükséges. Mert az Isten háza sohasem maradhat romokban.