Aranybetűs fociünnep lett a londoni 6-3-ból

Most, hogy november 25. már-már nemzeti ünnepünkké vált, azok a fiatalok, akik a hazai futball diétás kosztján nôttek fel, zavartan tekingetnek körbe: mi történt, megbuggyant itt mindenki?

Jó, Puskásék negyvennyolc évvel ezelôtt 6-3-ra legyôzték az angolokat a Wembley-stadionban, na és? Hát igen, ma már nem lenne könnyű katedrálist emelni cselekbôl, gólokból, rafinériából, ahogyan azt Hidegkutiék tették. Megkopott a futball nimbusza nálunk és milyen különös, ezen jóval többen dolgoztak, mint annak idején a sikereken. A magyar sport génjeinkbe rejtôzve vészelte át a második világháborút és a békeévekben arra várt az ország, hogy a lôporszagú hôsök után civil fiatalok népesítsék be a sportpályákat. A kultuszteremtés mechanizmusa működött a politikában, nem volt hát nehéz a gyakorlatot átemelni a sportba. Nem csak a futballistákat vette körül elképesztô szurkolói rajongás, a kor hôsei voltak az atléták – Iharos, Rózsavölgyi, Tábori, Kovács „Bütyök” – és az ökölvívók is. Egy dunaújvárosi építôtáborban több száz méteres sort vártam ki, hogy kezet foghassak Papp Lacival, aki, becsületére legyen mondva, hôsiesen állta a döglesztô melegben a többórás audienciát. Aztán utána még bemutatót is bunyózott a szabadban hevenyészve felállított szorítóban.
A sport szinte az egyetlen ugródeszka volt ahhoz, hogy egy ifjú ember kiemelkedjen a szürke tömegbôl. Hát persze, hogy mindenki „papplaciságra” vágyott, de azt is mindenki tudta, hogy ô egyszeri és megismételhetetlen. Jöjjön hát a foci, ahol az esély tizenegyszeres, hát hajrá Kocsis Sanyi, hajrá Puskás Öcsi! A futball idehaza olcsó volt: a szponzorálása kijött egy útlevélbôl, néhány csomag külföldrôl behozott borotvapengébôl, nejlonharisnyából, orkánkabátból – és egy lojális Terpitkóból, aki országos vámparancsnokként mindezt elnézte. Egyesületi szinten kijött a szabadjegybôl, a nyugdíjasállás ígéretébôl, és a május elsejei táblavivésbôl. Mentünk hát a népi kollégium betonudvarára rúgni az agyonfoltozott labdát még a szilencium tízperces szünetében is, hogy megközelítsük a példaképeket. Sok-sok megatonnányi lefojtott emberi indulatból állt össze végül az Aranycsapat sikere, meg a tizenhat helsinki olimpiai aranyérem.
Puskás nagyszerűsége abban rejlett, hogy zsenialitását át tudta menteni Spanyolországba, az épülô szocializmusból a „farkastörvényű kapitalizmus” futballviszonyai közé – és a Real Madridban „panchóként” is koronás fôvé tudott válni.
A fiatalok értetlenül forgatják a fejüket és nem értik, hogy is van ez? Mire ez a nagy felhajtás már megint? Mi, akik részesei voltunk az Aranycsapat diadalmenetének, az ifjúságunkat ünnepeljük velük. Meg a hamvába holt vágyainkat, melyeket ôk valósítottak meg helyettünk is.