Negyedszázada ment el színészóriásunk, aki visszautasította, hogy Horn Gyulától vegyen át kitüntetést

Huszonöt éve, 2001. január 18-án vesztettük el a magyar kulturális élet egyik legmeghatározóbb tartóoszlopát: ekkor hunyt el Sinkovits Imre Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze. Halálának évfordulóján nemcsak a színpadon nyújtott alakításaira emlékezünk, hanem arra a morális tartásra is, amely miatt az utóbbi időkben ismét a közbeszéd fókuszába került.

Sinkovits Imre színművész, Budapest, 1982. július 17. Fotó: Keleti Éva Forrás: MTI

Sinkovits Imre 1928. szeptember 21-én született Budapesten. Kispesten nőtt fel, de miután apjának kisvendéglője tönkrement, Óbudára költöztek. A második világháború alatt kármegfigyelő szolgálatot teljesített, majd családjával a közelgő front elől rokonokhoz menekült Somogyba, onnan pedig az osztrák határ közelébe. Kötelező hadimunkára fogták, tankcsapdát, lövészárkot ásott, később a szovjetek megpróbálták málenkij robotra vinni, de háromszor is sikerült megszöknie.

Sinkovits Imre és Gombos Katalin (Fotó: Keleti Éva / MTI)

Az Országos Színművészeti Akadémián diplomáját 1951-ben kapta meg, s ugyanebben az évben kötött házasságot pályatársával, Gombos Katalinnal. Gyermekeik, Sinkovits-Vitai András és Sinkovits Mariann is színészek lettek, akárcsak Sinkovits öccse, Sinkó László.

A Nemzeti Színházhoz szerződött, és öt évet kivéve az ország első színházának a tagja maradt. 

1956. október 23-án a Petőfi-szobornál tízezres tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt, ezzel az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik jelképe lett, beválasztották a színművészeti szövetség forradalmi bizottságába is.

A forradalom leverése után, mivel a kultúrpolitika mindenható irányítója, Aczél György személyes felszólítására sem volt hajlandó „önkritikát” gyakorolni, eltiltották a színpadtól és fizetését a felére csökkentették.

Major Tamás nem kímélte a színészóriást

Sinkovits kényszerű száműzetése kapcsán a közelmúltban Verebes István fogalmazott meg kritikát a korszak teljhatalmú színházi ura, Major Tamás ellen. 

Verebes szerint Major nemcsak politikai eszközként használta a színházat, hanem módszeresen „tette tönkre” a legtehetségesebb művészeket.

A rendező szerint Major cinizmusát jól mutatta, hogy miközben a rádióban ő maga is a forradalom mellé állt, utána hidegvérrel nézte végig vagy segítette elő Sinkovits és Gobbi Hilda félreállítását. Verebes szerint Major „sírkertet hagyott maga után”, és Sinkovitsnak évekig tartó mellőzést kellett elszenvednie az igazgató bosszúszomjas és haszonelvű politikája miatt.

Ezt a feszültséget támasztotta alá egy korábbi interjúban Bessenyei Ferenc színművész is, aki Sinkovits egyik legközelebbi harcostársa volt:

Imre olyan volt, mint egy tiszta forrás, akit a politika újra és újra megpróbált besározni vagy elapasztani. 1956 után méltatlan helyzetbe hozták, de ő emelt fővel ment el játékgyári munkásnak is, mert tudta: a gerincét nem törhetik el.

Sinkovits Imre végül 1963-ban térhetett vissza a Nemzetibe, amely 1989-ben örökös tagjává fogadta.

Sinkovits Imre nem „egyezkedett” a volt pufajkással

Sinkovits Imre politikai tartása a rendszerváltás után is megmaradt. Aktív szerepet vállalt, a nemzeti-konzervatív oldal támogatójaként sok politikai rendezvényen szólalt fel, az ő ötlete indította el a lakiteleki találkozók sorát.

Ismert történet, hogy amikor 1994-ben odaítélték neki az 1956-os Emlékérmet, a művész határozottan visszautasította annak átvételét Horn Gyulától. 

Úgy vélte, egykori ’56-osként hiteltelen lenne számára a kitüntetést egy olyan politikustól elfogadni, aki a forradalom leverése után a pufajkás karhatalom soraiban szolgált.

Ezzel a konfliktussal hozható összefüggésbe az, hogy a Horn-kormány vélhetően bosszúból bevonta Sinkovits diplomata-útlevelét, amelyet még az Antall-kormány idején, a „nemzet nagyköveteként” kapott meg, annak érdekében, hogy a határon túli magyarság ügyét és a magyar kultúrát képviselje külföldön. Bár a hivatalos indoklás adminisztratív felülvizsgálat volt, a közvélemény és a művész barátai ezt egyértelmű politikai retorziónak tekintették az elvhű színésszel szemben.

Az utolsó leheletig a színpadon

Mély, zengő hangja, férfias megjelenése, kifinomult arcjátéka, mozgáskultúrája révén ideális drámai hős volt, de humora, átlényegülőtehetsége a legkülönfélébb alakok megelevenítésére is alkalmassá tette. Az ember tragédiájában majd minden férfiszerepet eljátszott, volt Ádám és Lucifer is, Madách Mózesének címszerepét 22 éven át, több mint hétszázszor alakította. Színpadra lépett Katona József Bánk bánjában a főszerepben és Tiborcként is, Sütő András A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és a Balkáni gerle című darabjaiban.

Kaszás Géza, Sinkovits Imre és Sütő András A szuzai menyegző szegedi bemutatóján

Félszáznál is több tévé- és mozifilmben játszott, sokszor főszerepet. Egyik legemlékezetesebb alakítását Molnár Ferenc tizedeseként nyújtotta Keleti Márton A tizedes meg a többiek című 1965-ös, kirobbanó sikerű filmvígjátékában. Legendás volt az Egri csillagokban Dobó István vagy az Isten hozta, Őrnagy úrban Tót Lajos szerepe. Utolsó nagy szerepei egyike Álmos vezér volt a Honfoglalás című filmben.

A tizedes meg a többiek című filmben: Sinkovits és Darvas (Forrás: NFI)

Munkabírása és szakmai alázata haláláig tartott. 2001. január 18-án, betegségtől gyötörten, légszomjjal küszködve még színpadon volt a Magyar Színházban. Néhány órával azután, hogy eljátszotta a Tudós szerepét a Csongor és Tündében, budapesti otthonában örökre lehunyta szemét. 

Sírja az Óbudai temetőben ma is zarándokhely, emléke pedig a megalkuvás nélküli magyar művész örök példája.

Halálakor a pályatársak megszólalásai rávilágítottak arra, hogy Sinkovits nemcsak kolléga, hanem erkölcsi iránytű is volt. Agárdy Gábor, a Nemzet Színésze, mély fájdalommal így búcsúzott tőle:

Olyan űr maradt utána, amit nem lehet betölteni. Imre volt a Nemzeti Színház lelkiismerete. Ha ő megjelent a folyosón, mindenki kihúzta magát. Nemcsak a szerepeit játszotta el, hanem a magyar sorsot is.

Kállai Ferenc a következőképpen emlékezett közös munkáikra és Sinkovits legendás fegyelmére:

Végtelenül szerény ember volt, aki soha nem a saját nagyságát hirdette, hanem a darab üzenetét. A 'Tizedes meg a többiek' forgatásán láttam rajta, hogy a humor mögött mindig ott van nála a mély felelősségérzet is.

Törőcsik Mari egy későbbi megemlékezésben kiemelte emberi nagyságát:

Sinkovits Imre volt az a férfi, akire mindenki felnézett. Volt benne valami ősi, valami tiszta tekintély, ami nem a hatalomból, hanem a jelleméből fakadt. Ha ő mondott valamit, annak súlya volt.