Ennek fényes bizonyítása a most befejeződött K.O. döntő: Ruslan Ponomarjov 18 évesen nyerte el a világbajnoki címet Vaszilíj Ivancsukot legyőzve és így a sakktörténet legfiatalabb világbajnoka lett., a 16.-ik, a FIDE hivatalos nyilvántartása szerint. Hogy azután a fiatal Ruslan bajnok a következő két évben hogyan mérkőzik majd meg (ha egyáltalán létre jön egy ilyen összecsapás) a törvényen kívüli két másik bajnokkal; Vlagyimir Kramnyikkal és Garri Kaszparovval ( ő pillanatnyilag ex-világbajnok, noha az Élő-pontrendszerben első a listán) az majd elválik. Mindenesetre mindeddig egyetlen játszmát sem váltott velük, ami azért meghökkentő statisztikai adat, hiszen olyan sok versenyen indulnak a korridoron kívüli bajnokok, hogy véletlenről aligha lehet szó.
Igazságos értékítéletet ( azaz a jogszerű előmérkőzéseket is elismerő áttekintést) elvárni nem nagyon lehet, mert az 1992 óta fennálló háború a FIDE és a nem hivatalos vállalkozások között – a Florencio Campomanes (1982-1994) elnök-diktátor által vezetett FIDE és a Kaszparov irányította Professzonista Liga harcai – káoszt eredményeztek. Campomanes elképesztő húzásokkal operált: detronizálta Kaszparovot és kihívóját Shortot, majd a világbajnoki előmérkőzések két vesztesét Karpovot és Timmant erőszakolta vissza a FIDE rendszer megvédésére s teljesen jogellenesen ( mostan már mindenkinek be kell látnia, hogy jogi praktikák és a szovjet érdekek képviseletének felhasználásával) két bukott bajnokot játsszatott a világbajnoki címért. Akkor is, és most is nyilvánvaló, hogy Kaszparov a világ legjobb játszója, hiszen az Élő-pontrendszer listavezetőjét nem lehet gyengébbnek gondolni, mint a csonka világbajnokság győztesét, Kramnyikot.
Itt kell megemlíteni, hogy mindkét rendszer ( Kramnyik-Kaszparov 16 játszma) és a legutóbbi Ponomarjov-Ivancsuk (8 játszma: de csak 7-et játszottak le) elégtelennek mutatkozik, ha az abszolút játékerőre kíváncsi a sakkvilág és nem a sundán-bundán kikerült ösvények elkerülőire, akik néha ki sem festik magukat harci színekkel, mint például a rendes indiánok, hanem csak éppen ott vannak és részt vesznek a csetepatékban. ( Sirovot, aki Kramnyikot legyőzve hivatalosan is kihívónak számított, Kaszparov egyszerűen figyelmen kívül hagyta s önkényesen a londoni pénzmanipulátorokkal egyezett meg a Kramnyik-mérkőzésben. Igaz, ráfázott…)
A K.O.-rendszer nagy hibája, hogy létszáma túlzott: nem lehet igaz, hogy 64 világbajnokjelölt létezik, vagy ha igen, akkor is le kellene csökkenteni 6-ra 8-ra – előcsatározásokkal, mert jelenleg a világbajnokság, egy kicsit a maratoni futás kategóriájába sorol be; fontosabb a fizikai állóképesség, mint a sakkbeli képességek. A gyors és rapid játszmák erőltetése sem használ a minőségnek, ámbár a sakk népszerűsítésének talán, esetleg mégis hasznára válhat.
( Karpov két ötperces gyorsjátszmával lett bajnok Anand ellen: Was?!)
És hát a lényeg: Moszkvában a győztes 400.000 dollárt kasszírozott, ami még tenisz viszonylatban is summának számít, nem is említvén a Szmiszlov-Botvinnik meccseket ( háromszor csaptak össze, pechjükre 1954 és 1958 között) amelyeknek az összdíjazása sem lehetett több 10.000rubelnél, de a híres nevezetes Fischer-Szpasszkíj (1972) tétje is csak 250.000 dollár volt, annak idején. Persze a visszavágón, a visszatérő Fischer 5 millió körüli üzlete máig világrekord (1992) és irigyelt mutatvány is egyidejűleg. Még Garri sem tudta túlszárnyalni, noha igyekszik, annyi szent.
Nem panaszkodhatnak a közbeiktatottak sem – Halifman és Anand – de az anyagiaktól függetlenül, azért minden igazi szurkoló azt szeretné látni, hogy a FIDE a minőségi és népszerűsítő vonalat újra egyazon világbajnokság keretében egyesítse: ne legyen három világbajnoka a sakkozásnak, valahogy úgy, mint az ökölvívásban.
origo.hu
Menczer: Veszélyben vannak a közösen, nehezen és sok munkával elért eredményeink
