Az ezredfordulóra tartós dezinfláció Magyarországon

Úgy látom: a XX. századi Magyarország gazdaságtörténete, a Trianon által kiváltott sokkhatás következtében inflációra hajlamos ország képét mutatta. Ekkor az ország véglegesen energiaszegény, szükségképpen kiszolgáltatott, nyitott gazdaság lett. Szociológiailag is megváltozott a társadalom, amely további sokkhatást láthatóan nem tűrt, ezért az inflációra érzékennyé vált. (Magyarország produkálta a világtörténelem legnagyobb inflációját, majd a háború után az újjáépítés, az autarkiára törekvés is drámai infláció mellett ment végbe. A szocializmus unalmas évtizedei után, az évszázad végén pedig a politikai és gazdasági transzformációra is igen veszélyes inflációs közegben történt meg.) Az EU-hoz való felzárkózáshoz szükséges strukturális átalakulás szociális feszültségeinek levezetése – még viszonylag gyors gazdasági növekedés mellett is – noha sokkal alacsonyabb szinten, mint a rendszerváltáskor, feltehetően (és részben!) ezt követően is az infláció által történik majd.
A kilencvenes években a piacgazdaságra való átállás Magyarországon is – mint egész Közép- és Kelet-Európában – jelentős infláció mellett ment végbe. A piacgazdaságra való átállás azonban 1998-ra befejeződött. Ez idő alatt bekövetkezett jelentős árszínvonal-emelkedés közvetlen oka tehát a reálgazdaságban megvalósult mélyreható strukturális változásokban és a változásokat előidéző determinációknak az elsődleges költségtényezőkre (a bérekre, a kamatokra, az árfolyamra, és az energiaárakra) irányuló várakozások beteljesülésében keresendő.
Elvileg ugyanis semmilyen kormányzati intézkedés (pl. adóemelés, támogatásmegvonás, jelentős forintleértékelés, stb.) nem jár szükségképpen az árszínvonal emelkedésével, ha az adott körben jelentkező kiadási többleteket a jövedelmek növekedése nem fedezi. Ebben az esetben nem az árszint növekszik, hanem csak az árarányok rendeződnek át. A gyakorlatban azonban a piacgazdaságra való átállással kapcsolatban felmerülő költségek, illetve az ezzel összefüggésben álló hatalmas jövedelemátrendeződési folyamat súlyos konfliktusai – szociális robbanás nélkül – láthatóan csak az inflációs folyamatban voltak eliminálhatók. 1990–1997 között a magyar infláció évi növekedési ütemének átlaga 24 százalékos volt.

Az ezredfordulóra kialakult helyzet:

A rendszerváltást követő időszaknak – a magyarországi inflációs folyamat szempontjából – három szakasza különböztethető meg:
1. A piacgazdaságra való átállás szakasza.
2. Az Európai Unióhoz való csatlakozást közvetlenül megelőző négy-öt esztendő.
3. A tagországokhoz való felzárkózás időszaka, a belépéstől számított tíz-tizenöt év.

A rendszerváltást követően a magyar ártörténet egy fontos korszaka 1997-98 évfordulójára lezárult. Lényegében véget ért az a hatalmas árarány-átrendeződési folyamat, amely mögött alapvetően a piacgazdaságra való átállás elkerülhetetlen intézkedései húzódtak meg. 1998-99-ben az árszint növekedési üteme alapvetően – három tényező együttes fennállása eredményeképpen – körülbelül a felére esett. (Ezek: a relatív árváltozások nagy korszaka lejárt; a kőolaj- és a gabonaárak drámai mértékben zuhantak; ezek együttes hatására jelentősen mérséklődtek az inflációs várakozások is.)
Ezek voltak az inflációcsökkenés extenzív tényezői. Mindez arra volt elegendő, hogy a növekedési ütem számottevően mérséklődjön. A tízszázalékos ütem már 1999-ben – az említett okok miatt – való elérése azonban előrevetítette azt, hogy az infláció további évi négy-öt százalékpontos mechanikus mérséklése nem tartható majd fenn. 2000-2001-ben az éves átlagos növekedési ütem ezért maradt kilenc-tíz százalék között. Érdemi árszintcsökkenést 2001 utolsó harmadában lehetett regisztrálni a kőolajárak hordónként húsz dollárra történő visszaesése, és részben az új monetáris rezsim kedvező hatásának köszönhetően.
Egy felzárkózó országban a növekedést preferáló gazdaságpolitika mellett is csökkenthető az árszínvonal évi növekedési üteme, noha mértéke már nem lehet jelentős. A világgazdaságban bekövetkezett recesszió hatására (amely feltehetően 2002 első felében még folytatódik) a GDP növekedési üteme is fékeződött. Ennek következtében a kőolajárak radikálisan mérséklődtek, s így az árszínvonal növekedési üteme is csökkent hazánkban, s ezt a növekedés (és a beruházások) csökkenése is kísérte.
Látható tehát, hogy új szakaszba érkezett az antiinflációs gazdaságpolitika, mert mostantól minden egy százalékért alaposan meg kell majd küzdeni. Ezért az inflációellenes gazdaságpolitika kifinomultabb, intenzív eszköztárára van szükség. Így – többek között – fordulatot kell elérni: a monetáris politikában, amely a 2001-ben örvendetesen meg is történt; az inflációtervezés eddigi gyakorlatában a fő hangsúlyt a bizalomra és a kiszámíthatóságra kell helyezni. Mindez nem jelenti azt, hogy a kormánynak és a jegybanknak ne legyenek ambiciózus inflációs célkitűzései, de a bizalom elnyeréséért – adott esetben – őszintén készen kell állni az elkerülhetetlen korrekciókra is, ahogyan ez 2001-ben meg is történt. 2002-ben kitűzött öt-hat százalékos éves átlagos növekedési ütem is elérhető célkitűzés. Meg kell küzdeni a természetes monopóliumok hatalmával, adott esetben nem szabad visszariadni az ármechanizmus és az árhatósági hatáskörök átrendezésétől sem. E területen is már jelentős előrelépés történt. Törvényi szabályozással el kell érni, hogy a gazdaság szereplői (ideértve a kormányzatot is) inflációra való hivatkozással nem emelhetik az adókat vagy a jövedelmeket. Egyéb, pl. az árhatósági hatásköröket is érintő intézkedésekre is szükség lehet.
Nem nélkülözhetők azonban az állami intézkedések. A hatósági áras körben változatlanul szükség lesz árlimitek alkalmazására, a költségek szigorú ellenőrzésére, az árképletek felülvizsgálatára. Az államnak szigorú önkorlátozást kell megvalósítania a különféle felügyeleti és hatósági eljárási díjak megállapításánál, új adók, díjak bevezetésénél. Az agrárrendtartással – a távlatos célokat szem előtt tartva és figyelemmel a WTO kötelezettségek miatti exporttámogatás csökkentésére is – úgy kell szabályozni a belföldi kínálatot, hogy az élelmiszerárak egyenletes növekedésének ne legyen akadálya, de a nagy kilengéseket korlátozni kell.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás és hatása az inflációra

Ma már nincs szükség a relatív árakat jelentősen átrendező kormányzati intézkedésekre. A fejlesztési elképzelések és az ehhez szorosan kapcsolódó EU-csatlakozás azonban számos területen olyan követelményeket támaszt, amelyek teljesítése rövidebb vagy hosszabb távon – de nem lökésszerűen, ezért – kezelhető módon az árszínvonal növekedését eredményezheti. Ezek a következők:
a. A forgalmiadó-rendszer korrekciói;
b. Magyarország és az EU-országok között meglévő árszint- és áraránykülönbségek kiegyenlítődésére ható tényezők;
c. az EU-csatlakozás és a középtávú fejlesztési programok inflációs költségei.
Az a–c. pontokban foglaltak egy részét az Európai Unióhoz történő csatlakozás időpontjáig, más részét csak azt követő időszakban kell megvalósítani.
A gazdaságpolitika célja a mielőbbi, lehetőleg 2004-es európai uniós, majd egy remélhetőleg 2006-os monetáris uniós csatlakozás. Ez utóbbihoz – többek között – 2004-re alacsony, európai szintű infláció szükséges. A cél kétségkívül ambiciózus, különösen annak fényében, hogy az európai uniós harmonizáció jegyében az árszint- és árarányproblémákra megoldást kell találni. Ilyen körülmények között a célok elérése csak a forint árfolyamának erősítésén, a Balassa–Samuelsson-hatás kihasználásán keresztül mehet végbe. Az erős forint ugyanakkor az alacsony inflációnak nem csupán feltétele, hanem következménye is. Árszínvonalunk most körülbelül fele az európai uniós átlagnak, s ebben lassú, de határozott felzárkózásra lehet számítani.
Az uniós csatlakozástól a felzárkózásig időben feltehetően két szakaszt különböztethetünk majd meg: a folyamatos és tartós dezinfláció egészen az árstabilitás eléréséig; a „lazítás” időszaka, de ez nem jelent mást, mint a fejlődésükkel végbemenő árarány-átrendeződés elismerését, amit a KSH inflációként mér. Ha Magyarországon is az euró lesz a fizető eszközünk, még tisztábban látható majd minden áreltérés, ugyanakkor nem lehetséges majd a felértékelés eszközéhez nyúlnunk.
A magyarországi infláció első – a rendszerváltást követő – szakasza tehát az ún. moderált, de viszonylag magas, kétszámjegyű évi növekedési ütemeket felmutató korszaka volt. A második – az EU-csatlakozást közvetlenül megelőző – szakasz már lényegesen alacsonyabb, egyszámjegyű növekedési ütemeket fog eredményezni. A harmadik, a felzárkózás szakasza hosszú – tíz-tizenöt éves – időszakot ölel majd fel. Mindez nem jelenti azt, hogy az EMU-csatlakozást addig kellene halasztanunk, amíg Magyarország teljes egészében fel nem zárkózott az Európai Unióhoz. Az euró bevezetése feltételeinek teljesítése kétségtelen járhat növekedési és foglalkoztatási áldozatokkal, de ezek nem tűnnek olyan jelentősnek, mint az EMU-tagságból származó előnyök. Érdemes tehát a jegybanknak és a kormánynak az ambiciózus inflációs célkitűzéseket felvállalnia, de pontosan tudnia kell, hogy a cél eléréséért milyen intézkedésekre lesz szüksége. Megítélésem szerint a monetáris politika eszköztára önmagában nem lesz elegendő a 2001-ben még 9,2 százalékos átlagos árszintnövekedési ütemnek, a 2004-2005-ben kb. 2,5 százalékra való csökkentéséhez. Tisztában kell lenni az EU-csatlakozás kapcsán vállalt kötelezettségek anyagi konzekvenciáival, illetve a felzárkózással összefüggő reálgazdasági modernizáció költségeivel. Tudni kell, hogy a várható kiadások mekkora hányada finanszírozható a megtermelt nemzeti össztermékből, az uniós támogatásból, a magántőkéből, illetve a lakossági hozzájárulásokból. A cél érdekében – noha ez még senkinek nem sikerült – megkísérelhető egy antiinflációs paktum megkötése.
A csatlakozással és a felzárkózással összefüggő reálgazdasági változások inflációs hatásai (ellentétben a piacgazdaságra való átállással) többnyire nem lökésszerűen, hanem csak fokozatosan érik majd a gazdaságot. Ha azonban az euró bevezetése érdekében a GDP-hez viszonyított 3,0 százalékos államháztartási hiány mellett, egy éven át rendkívül alacsony, de ha az Európai Központi Bank által is tartósnak és folyamatosnak értékelt inflációt is kell produkálni, továbbá az ERM II-ben a forintot ± 15 százalékos ingadozási sávon belül kell tartani az már – noha rövid időre, de – koncentrált antiinflációs lépéseket igényelhet. Ennek elfogadtatása nagyban függ attól, hogy az EU-tagság és az euró magyarországi bevezetése között, milyen tapasztalatokat szerzett a magyar társadalom.

Az antiinflációs gazdaságpolitika reménysége: az új monetáris rezsim

Az elmúlt évben néhány hónap alatt a kormány és az MNB koordinált intézkedésekkel az európai uniós követelményeknek megfelelő monetáris rendszer kialakítását több, egymásra épülő lépésben valósította meg. 2001. május 4-én Magyarország az ERM II-höz hasonló árfolyampolitika bevezetése mellett döntött. Megtörtént: az árfolyam ingadozási sávjának ± 15 százalékosra történő kiszélesítése; az inflációs célkövetésre épülő monetáris rendszer működtetése; a forint teljes konvertibilitásának megvalósítása (hetven év eltelte után teljes mértékben megszűntek a magyar fizetőeszközt érintő korlátozások); a csúszó leértékelés megszűntetése (2001 október 1-jétől az intervenciós árfolyamsáv közepét 276,1 Ft/euró árfolyamon rögzítették).
Az árfolyamsáv kiszélesítésének, a forint felértékelődésének alapvető célja az, hogy hozzájáruljon a makrogazdaságilag és egyben a vállalkozások számára is kívánatos alacsony inflációs mérték, illetve a stabil árak eléréséhez, a vonatkozó maastrichti konvergenciakritérium teljesítéséhez. EU-csatlakozásunkkor be kívánunk lépni az ERM II árfolyamrendszerbe, ezért indokolt, hogy már a csatlakozást megelőzően azzal kompatibilis árfolyamrendszert működtessünk. A kétéves ERM II-tagságot követően reálisnak tűnik a lehetőség arra, hogy – teljesítve a többi maastrichti kritériumot is – az eurózóna részévé váljunk.
Hosszú távon a versenyképesség-javulás és a dezinfláció – pontosabban az árstabilitás – természetesen egymás erősítői, sőt feltételei. A reálfelértékelődés nagyban elősegíti a dezinflációt, a tradable szektorban közvetlenül, míg máshol a várakozások mérséklésén keresztül. A gazdasági felzárkózás folyamán – amely alapvetően a partner országokénál gyorsabb termelékenységnövekedésen alapul – ugyanis elkerülhetetlen a reálegyensúlyi árfolyam felértékelődése. Ez középtávon évi átlagos két-három százalékos reálfelértékelődést jelent, ami a termelékenység gyors – főbb kereskedelmi partnereinkét meghaladó – növekedése miatt úgy valósulhat meg, hogy az a fizetési mérleget nem érinti kedvezőtlenül, és így annak hiánya adósságelemek nélkül, a működő tőke beáramlásból finanszírozható.

Néhány záró megjegyzés

A dezinfláció – mint tartós irányzat – nem tört meg. Az EU-országokkal összevetve az inflációs differencia tovább csökkent. 2001. vége óta a magyar gazdaság már csak mintegy hat-hét százalékpontos inflációs közegben működik. 2002-re éves átlagban további öt-hat százalékra való csökkentését tűzte ki célul a kormány, amely megítélésem szerint el is érhető. A magyar gazdaság növekedése folytatódik, az export dinamikusan nő. A vállalkozások és a lakosság olyan befektetéseket eszközöl (pl. lakásépítés és -vásárlás), amely mellett feltételezi a saját és az ország helyzetének javulását. Ez is a csökkenő inflációs várakozásokra utal.
Az évtized első felében – mint említettem – jórészt megtörténtek a piacgazdasági átalakulással járó leglényegesebb árarány-átrendeződések. A világpiaci árak az időszak nagyobb részében kedvezően alakultak. A csúszó leértékelés rendszeres mérséklése, 2001. októberi megszüntetése, az új monetáris rezsimben lehetővé váló felértékelődő forint határozottan lefelé nyomta az importált inflációt, amely mérsékelte az inflációs várakozásokat a magán szektorban is. Igaz persze; minél kisebb az inflációs ráta, annál nehezebb azt tovább csökkenteni, Ezért, valamint a gazdasági növekedéssel járó inflációs hatások fékezésére az antiinflációs politika változatlanul fontos.
Amíg az euró fizetési eszközünk nem lesz, addig megfontolható, hogy az elkerülhetetlen reálfelértékelődést az inflációs differencia, illetve a nominális árfolyamváltozás valamilyen kombinációja mellett valósítsuk meg. Gazdaságpolitikailag két lehetséges út van: az eurózónához való csatlakozást megelőzően további utat engedünk a nominális felértékelődésnek, ez rövidtávon t