Barabás Miklós-évforduló

Barabás Miklós 1810. február 10-én született Kézdimárkosfalván. A nagyenyedi kollégiumban tanult és egészen fiatalon kezdett arcképfestéssel foglalkozni, ám rendszeres művészi oktatásban alig részesült.

A kolozsvári Szabó piktortól a rajzolást, G. Gentiluomo nevű jelentéktelen festőtől az olajfestést, 1825-ben a Nagyszebenben dolgozó Neuhauser Ferenc festőtől a festészet alapelemeit sajátította el. 1829-ben kijutott Bécsbe, ahol rövid ideig J. Ender növendéke volt, Beniczky Lajostól gouache-technikát tanult.

1830-ban Kolozsvárra visszatérve Barra Gábortól a litográfia technikáját sajátította el, amelyet magas művészi színvonalon egész életén át művelt. 1831-től két esztendőt Bukarestben töltött, ahol keresett arcképfestő lett. Az érlelődés, magára találás évei voltak ezek, amelyek minden tekintetben előkészítették 1834–35-ös itáliai tanulmányútját. Ez igen termékeny hatással volt művészetére. W. L. Leitch angol festőtől a vízfestés technikáját s egy merőben újfajta természetábrázolást vett át. Ezzel messze túlhaladt környezete kissé régies stílusán. Velencében lemásolta Veronese Európa elrablása c. képét, s e műve 1835-ben Pesten nagy sikert aratott.

Ettől kezdve kisebb megszakításokkal mindvégig Pesten élt. Jelentős része volt abban, hogy Pest művészi központtá vált. A folyamatos művészeti életet alapjában Barabás letelepedésétől lehet számítanunk: nyomában többen állandósították pesti tartózkodásukat és a kialakuló nemzeti művészet pilléreivé váltak. Ő volt az első művészetéből megélni tudó festőnk, amit főként az tett lehetővé, hogy az arckép minden műfaját és technikáját kiválóan művelte. Már 1836-ban az Akadémia levelező tagja és a pesti szellemi élet egyik vezére volt.

Politikusok, írók, színészek, polgárok és főnemesek egyaránt szerepeltek modelljei között, művei fényesen bizonyítják, hogy kora legkiválóbb elméivel tartott kapcsolatot. „És hogy csodálják késő unokák Megfestéd korod arcképcsarnokát”, mondja róla Reviczky. Szinte minden kiemelkedő kortársát megfestette, Széchenyi Istvánt, Kossuthot, Petőfit, Bemet.

Jellemábrázoló készséget tükröző remekművei közül is kiemelkedik Liszt Ferenc és Bittó Istvánné (1874) arcképe. Igazán nagyot e műfajban alkotott. Aprólékosan megmunkált olajfestményeit, rajzait, akverelljeit gondos elmélyülés, finom színezés jellemzi. Arcképein tetszetős, megnyerő külsőt alakított ki, nagyobb gondot fordítva a fej és arc megfestésére, mint az alakra. Szívesen foglalkozott a korabeli ruházat szín- és anyagpompájának, változatos hajviseletének, gazdag ékszereinek bemutatásával, de az anyagszerűség terén nem emelkedett oly pompázatos gazdagságra, mint Borsos József, előfordult, hogy ezeket a részeket kissé vázlatosan, emlékezetből festette meg. Csoportképeiben (Bencsikné családjával, 1840; A művész három leánykája, 1849) kompozíció- és rajzbeli fogyatékosságok mutatkoznak. Tájképakvarelljei az alföldi táj szépségének megkapó ábrázolását adják (Alföldi táj gémeskúttal stb.).

Mint korának érzékeny festőkrónikása, nem mentes az érzelmes témáktól nem. Ezek közt legismertebb a többször megfestett Galambposta (1840) című, amelyben a kortársak nemcsak érzelmes, hanem nyilván hazafias motívumot (a fogságban sínylődő kedvesnek küldendő üzenet kifejezését) is láttak.

Az első, aki a kor fontos eseményének – a Lánchíd alapkőletételének – 1842-ben készített akvarelljével az aktuális eseményt a történelmi festmény magaslatára emelte és a hídgerendázat kevéssé festői motívumát fény- és árnyjátékkal megragadó festőiséggé formálta. (A jóval később és többször megfestett olajfestmény sokat vesztett ebből a frisseségéből.)

Nincs tudomásunk arról hogy a szabadságharcban aktív részt vett volna, de nemcsak a korábban festett arcképek, hanem naplójegyzetei is bizonyítják, hogy benső ügye volt a forradalom. Ezt követően is folytatta művészi tevékenységét, de lelki válsága és az őt egykor támogató kör megfogyatkozása is okozhatta, hogy nemegyszer anyagi nehézségekkel küzdött. Ez késztethette arra, hogy 1863-ban átmenetileg fényképezéssel foglalkozzék vagy a számára idegen oltárképfestéssel próbálkozzék.


1841-ben feleségül vette Suzanne Bois de Chesne-t; három gyermekük közül kettő – Henriette és Ilona – apja tanítványa, majd festőnő lett.
1859-ben kiharcolta a Képzőművészeti Társulat megteremtését, amelynek 1862-től haláláig igazgató elnöke volt. 1867-ben Pest városának képviselőjevolt, ebben a minőségében is a hazai művészet, általában a műveltség érdekeit szolgálta. Önéletrajza életének és munkájának, valamint kora társadalmi és művelődési viszonyainak eleven dokumentuma. Műveiből 1948-ban emlékkiállítást rendeztek.



(Barabás Miklós emlékiratai, Bp., 1902; Barabás Miklós önéletrajza, Bp., 1944)