A skóciai eredetű Steer família tagjai 1944 szeptemberében hagyták el a lakot, az oroszok elôl Ausztriába menekültek. 1945-ben, amikor visszatértek birtokukra, kifosztva találták. Ideiglenesen visszakapták a házat és száz katasztrális hold földjüket. Ám nem sokáig volt felhôtlen az életük: 1949-ben jött az államosítás.
A nemesi család ôsi fészkét a helyi termelôszövetkezet használta: munkásszállásnak, építôtábornak, iskolának, méregraktárnak. A téesz csôdbe jutott, az épületet eladták. Eleinte még egy helyi érdeklôdô látszott esélyesnek, mivel más nem jelentkezett, az utolsó napon mégis egy dunaföldvári kft. nevére kötötték meg a szerzôdést. Hegedűs Jánosné, a falu elsô embere úgy tudja, hatvanmillió forinttal terhelték meg az ingatlant. Az új gazda alig néhány hét után túladott rajta, majd követhetetlen iramban többször is gazdát cserélt a kúria.
– Szerettük volna megismerni a befektetô elképzeléseit. Telefonon nem tudtuk elérni, ezért személyesen kerestük fel – mondja el a polgármester asszony. – A megadott szekszárdi címen legnagyobb megdöbbenésünkre egy idôs asszony nyitott ajtót, aki elmondta, a keresett személytôl öt éve vette meg a lakását, azóta hírét sem látta. Nem is jutottunk késôbb sem a nyomára. Nagy tervekkel kopogtatott ellenben már az új gazda. Megkérdeztem, látta-e már a birtokát. Bevallotta, hogy csak fényképen. Tavaly decemberben felbukkant a következô: azt sem tudta, hol van Tiszaug, a kúriát ô is csak fotókról ismerte. Lelkesedése a helyszíni bejárás után lelohadt, túladott az ingatlanon. Karácsony elôtt megint jelentkezett valaki, lenyűgözô elgondolásokkal. Nemrég felhívott: harmincötmillió forintért eladná az épületet.
Az önkormányzat nem tudja megvenni az ingatlant, jelenlegi állapotában egyébként sem ér többet hárommilliónál. Az üzletelôk verték fel az árát: régebbi fényképeket mutogattak, s azokon nem volt szembeötlô a pusztulás. A fotók kézrôl kézre vándoroltak, a befektetôk szélsebesen cserélôdtek. Mindeközben a tiszaugi birtokot felfedezték a guberálók, és minden mozdíthatót széthordtak. Legutóbb már bontani kezdték a palatetôt.
Megmentésének költségét több százmillió forintra becsülik. Az önkormányzat szociális otthonnak szánná az újjávarázsolt épületegyüttest, ha pályázati pénzhez jut. Az elsô buktató: nemhogy a felújításra, az ingatlan megvásárlására sem futja.
Hegedűs Jánosnétól megtudjuk, hogy a Steer família leszármazottai, a Makay nôvérek sok kitérô után ismét a faluba költöztek. Egymáshoz közel, hangulatos Tisza-parti házba. Emlékidézésre kértük ôket.
– Nyugalmas, szép gyerekkorunk volt – kezdi Haraszty Károlyné Makay Lenke. – Steer nagymama összetartotta a családot, nagyon sokat dolgozott értünk. A háború után nagy reményekkel jöttünk haza Ausztriából, nem is sejtve, hogy egykettôre mindenünk odaveszik. Amikor állami tulajdonba vették a major ingatlanjait, huszonnégy órán belül el kellett hagynunk életünk legkedvesebb helyszínét. Ha ellenkezünk, Hortobágyon kötünk ki. A nagymama egy lakiteleki albérletbe, a többiek a fôvárosba költöztek. Én férjhez mentem a Dunántúlra. Osztályidegennek minôsültem, csak buszkalauzként tudtam elhelyezkedni. A gyermekeim felnôttek, az uramat elvesztettem. Nyugdíjaskoromra egyedül maradtam, így hát 1984 májusában visszaköltöztem Tiszaugra.
– Én Bicskére kerültem – veszi át a szót Pajer Lászlóné Makay Klára. – Nyomorúságos körülmények között laktam egy elôszobában. Érettségi után rátaláltam a páromra, két gyermeket szültem. Családommal együtt Budakeszin teremtettünk otthont. Nyaranta gyakran ellátogattunk a Holt-Tiszához. A honvágy engem is hazahozott. Nemrég vettünk egy házat nôvéremék szomszédságában. Újra közel vagyunk egymáshoz…
A testvérek egy napon felkeresték gyerekkoruk színhelyét. A látottak után nem voltak kíváncsiak rá többé: a kúria roskadozik, a helyiségekben szemét és kutyapiszok, a dongaboltozatos pincét pókháló lepi, az egykor hatalmas parknak csak a nyomai maradtak. Csak a kilátás a régi: a domboldalra épült kúria kitört ablakain ellátni a Tiszáig. Ilyen sivársággal érthetô módon nem akarnak újból szembesülni. Minek fájdítanák a szívüket?
Gyôzködjük ôket, menjünk el együtt a hajdani Steer-birtokra. Már-már feladjuk, amikor a ködös délelôttön hirtelen kisüt a nap. Az égi jelre mégis elindulunk, a fény majd utat mutat…
Vendéglátóink végül engednek unszolásunknak.
A valóság kiábrándító. Most még határozottabban jelentik ki: – Soha többé nem akarunk ide eljönni.
Lenke és Klára néni letett arról, hogy igényt támasszon a kúriára. Lezsák Sándor MDF-es országgyűlési képviselô utánajárt annak, jogosan vették-e el a családtól a külterületi ingatlanokat. Kiderült, a korabeli rendelet ma már nem támadható meg, az örökösök kárpótlásban részesültek. Az ôsök annak idején sokat adtak a községnek, nem forognának a sírjukban, ha egykori hajlékuk és birtokuk további sorsáról a tiszaugi önkormányzat gondoskodna.
origo.hu
Gyárfás Tamás-interjú: Portik csőbe akart húzni – új bizonyíték került elő
