Halszálkás fejőházra pályázott a semjéni jószágtartó

Harminc fejôstehén, harminc növendék marha, ötven hektár saját és száz hektár bérelt föld. A kállósemjéni Kóth Elek családi gazdaságát e számokkal tulajdonképpen be is mutattuk, de érdemes az adatok mögé is bepillantani, hiszen az ô sorsán keresztül sok-sok ezer magyar gazda elmúlt másfél évtizedének történetét ismerhetjük meg.

húsz kilométerre fekszik, kiterjedt tanyavilággal Nyíregyházától a szabolcsi nagyközség, ahol sokáig a termelôszövetkezetet se sikerült megszervezni. Szakszövetkezetbe tömörültek a parasztok, de aki tehette, menekült az iparba. Kóth Elek is ezt az utat választotta. Dolgozott a csepeli autógyárban, a debreceni építôiparban, a nyíregyházi műszergyárban, azután huszonöt évesen úgy döntött, elég volt a kóborlásból. A szomszédos nagykállói téeszek egyikében helyezkedett el traktorosként, s élt, mint a legtöbb szabolcsi téesztag.
Ha nem érzi a közelgô fordulatot, s ha nem Kóth Györgynek a fia, talán most ô is a munkanélküliek keserű kenyerét enné, vagy jobb esetben küszködne öt-hat holdon. Nyolcvannyolcban azonban, amikor apja meghalt, döntô fordulat állt be az életében. Üresen maradt a szülôi porta, s dönteni kellett. Vagy eladják, vagy megtartják. Igen ám, de ha megtartják, mihez kezdjenek vele? A hat Kóth gyermek akkor már mind kirepült rég; Elek nem messzire, csupán egy telekkel odébb. S nemcsak az apjához, de a hagyományos paraszti gazdálkodáshoz is ô maradt a legközelebb. Elhatározta hát, folytatja az apja, meg a nagyapja mesterségét: gazdálkodni fog.
Abban az idôben már erôsen meglazultak a hazánkban amúgy se túlságosan szigorú kolhozszabályok, kivett hát a kállói téesztôl tíz tehenet gebinbe. A porta megvolt hozzá: akkor már három telket is egymáshoz ragasztott, csak egy istállót kellett gyorsan megépíteni. Persze se pénze, se ideje nem volt, felhúztak hát egy afféle félereszt, s ide kötötték be a téeszteheneket. A puritán szállás láttán a jószágok eleinte csodálkoztak, de a tisztességes bánásmód és a bôséges takarmányozás hatására megenyhültek. Lassan másfél évtizede ennek, s azok a tehenek már jó ideje az égi réteken legelésznek, de ha hazaugranának, ma sem tévednének el a kis gazdaságban. Ugyanazok az egyszerű, már-már rideg, de végtelenül tiszta istállók fogadnák őket, mint egykor, és az utódok is itt vannak persze. Mert Kóth Elek a legjobb borjakat megtartotta mind.
–Butaság lett volna eladnom őket – mondja, s meg-megáll, hogy bevárja a nagy, családi ház mögötti majorság látnivalóit szemrevételező vendégeit. – Én ismertem az anyjukat, apjukat, biztos lehettem, hogy nem csalódok bennük.
A Kóth-birtokon a tejtermelésre alapoznak. Négyszáz-négyszázötven liter tejet fejnek naponta, a lehetô legkiválóbb minôségre törekednek. Tavaly hetvenöt százalék volt az extratej aránya, s ez havonta hat-hétszázezer forintot hozott. Hatalmas összeg, sóhajtanak fel egészen biztosan sokan e pénz hallatán, de persze a kiadások is tetemesek. Ráadásul három család között oszlik meg a haszon: a gazda két veje is itt dolgozik.
– A kilencvenes évek elején újabb fordulóponthoz értünk – folytatja Kóth Elek, s megállapodik a karámoknál, hogy megsimogassa kedvenc tehenei fejét. – Javában zajlott a kárpótlás, el kellett dönteni, hogyan tovább. Leültem a két vômmel, megkérdeztem: akarnak-e velem dolgozni. Ha igen, akkor vegyünk földet, és lássunk komolyabban az állattenyésztéshez. Ôk is láttak fantáziát a közös gazdálkodásban, s belevágtunk. A téesztôl kapott vagyonjeggyel megvettük a bérteheneket, meghagytuk a szaporulatot, és még vásároltunk is a meglévôkhöz néhány üszôt. Hat éve kialakult a mai állomány. Hál’ istennek az Antall-kormány idején egy kis támogatáshoz is sikerült hozzájutnunk, traktorral, vetôgéppel, fűkaszával gyarapodtunk. Lassan saját lábunkra álltunk.
A család azonban úgy látta, a jószág, a tej kevés, annak jövedelme mindig bizonytalan. A föld föld marad, jöhetnek bármilyen idôk. Kóth Elek a szüleitôl örökölt s a testvéreitôl átvett, illetve ismerôsöktôl vásárolt kárpótlási jeggyel harminc hektár tulajdonosa lett, amit megtoldott még húsz hektárral. Van tehát most ötven hektárjuk, további százat bérelnek. Saját maguk állítják elô a takarmány jó részét.
A százötven hektár nagy részén is takarmánynak, abraknak való terem. Nem szabad elhallgatnunk a majorság másik húzóágát, a dohányt sem. Tíz hektáron termesztik. Laikus számára nem tűnik soknak, pedig iszonyatosan sok munkával jár. A jövedelmezôség után kérdezôsködve Kóth Elek azt mondja, „hol széna, hol szalma”, de most már nincs visszaút. Milliókba került csak az öntözôkút, az öntözôberendezés. Egyébként, ha az ember valamibe belevágott, nem szabad az elsô sikertelen év után feladni.
– Hányszor el kellett volna akkor már bujdokolnom!– nevet, s benyit egy kisebb ólba. A szalmán egy kisebbnél is kisebb borjú, még nem tud a lábára állni. Kóth Elek lehajol, megpaskolja a hátát, s ránk néz: – Nyolc hónapra született. Ütöttem volna agyon? Cumisüvegből itatjuk, hátha megerôsödik.
A kisborjú még csupán pár napos, és kétséges a sorsa, de az biztos, ha megmarad, már nem ezen a portán fogják fejni. A falu szélére új állattenyésztô telepet tervez a Kóth család. Ez a mostani sem okoz sok zavart, de mégiscsak benn van a faluban, ráadásul májustól októberig mindennap kihajtják a legelôre a teheneket. Át a falun. A jószág pedig már csak olyan, hogy menet közben is potyogtat, és ettôl egyre jobban fintorognak a faluban. Az új telep már az EU-szabványoknak megfelelôen épülne, halszálkás fejôállással. Csak hát ez támogatás nélkül nem megy, hiszen kinek van rá negyvenmilliója? De nem is kell ennyi. Egy részét állja az állam. Kóth Elek pályázatot adott be a beruházásra. Erôsen bízik, és közben vissza-visszagondol apjára. Az ô konokságát, földszeretetét örökölte volna?