Újra Szegeden a sikeredzô

Külföldön eltöltött évek, bulgáriai és horvátországi megbízatások után a sikeredzô visszatért Magyarországra. Kovács László ma egykori sikerei helyszínén, Szegeden folytatja pályafutását. Ott, ahol a hetvenes, majd a nyolcvanas években Csapó Géza, Svidró József, Petrovics Kálmán és más kajak-kenu klasszisok munkáját irányította.

– Hogyan találta magát újra Szegeden, a DÉMÁSZ-Szeged Vízisport Egyesületnél?
– Jól érzem magam, a nôi szakág versenyzôinek lettem az edzôje. Sokat gondolkoztam, hogy visszatérjek-e, de az ajánlat nagyon csábító volt. Tizenhat tehetséges fiatalból kell „kihoznom” az eredményeket. Természetesen a döntésnél az sem volt mellékes, hogy idén éppen Szeged lesz a házigazdája az Európa-bajnokságnak.
– A nyolcvanas évek végén Bulgáriában dolgozott. Hogyan kapta ezt a munkalehetôséget?
– Még az 1988-as olimpia elôtt volt itthon egy nemzetközi verseny, és a bolgár csapat segítséget kért tôlem. Szöulban aztán sikeresen szerepelt a válogatottunk, és ezt követôen ajánlottak fel egy edzôi állást. Külön csapatot kaptam, amelyet sikerült jól felkészítenem a ’89-es világbajnokságra. Ezután visszatértem Magyarországra, majd Atlanta elôtt két évvel újra megkerestek a bolgárok, hogy vegyek részt a válogatott felkészítésében, mert a versenyzôik nem hozzák a megszokott sikereket. Az olimpiáról végül érmekkel tértek haza, de a korábbi évekhez képest gyengébb eredmények miatt a csapat kritikákat is kapott.
– Legutóbb a horvát versenyzôk munkáját irányította. Végül miért mondott le a szövetségi kapitányi posztról?
– Még az atlantai olimpián kaptam felkérést a horvát válogatott vezetésére, a szerzôdésem a sydneyi játékokig szólt. Amikor visszaérkeztünk Zágrábba, történt egy szörnyű tragédia. A kétszeres olimpiai bajnok Matija Ljubeket, aki nagyon sokat tett a horvát kajak-kenu sport fejlôdéséért, egy családi veszekedés során a sógora lelôtte. Ez az egész világ kajak-kenu társadalmát megrendítette. Engem is, és már akkor gondolkoztam a hazatérésen. De a horvát vezetôség addig marasztalt, hogy végül újabb négy évre aláírtam, az athéni olimpiáig. Késôbb mégis éreztem, hogy Ljubek halála után már nem úgy mennek a dolgok, mint korábban, ezért a szeptemberi ifjúsági világbajnokságot követôen szerzôdést bontottam, és hazajöttem. Sokat gondolkodtam, hogy folytassam-e egyáltalán az edzôsködést, de aztán a barátaim meggyôztek, hogy vállaljam el a munkát. Jó közösségre találtam, jól érzem itt magam, s úgy látom, a városnak is nagyon fontos ez a sport.