Érdemes körülnéznie a közösségi médiában is annak, aki hallani akarja a nép hangját. Végre valakik, akik értenek is valamihez! – lelkendezik egy ellenzéki szimpatizáns a multinacionális vállalatoknál fontos beosztásokat kapott Kapitány Istvánnal és Orbán Anitával kapcsolatban. Egy másik oldalon hangulatjelekkel lehet szavazni arról, hányan szeretnénk Szijjártó Pétert, illetve Orbán Anitát a külügyminiszteri székben látni. Ez már inkább csak játéknak érdekes: kormánytagokat nem választunk közvetlenül. A közösségi médiában meg főleg nem.

A rendszerváltás idején nagy vihart keltett Csurka István mondása, amely szerint a „szakmai indokok túlhangsúlyozása ócska bolsevista trükk”. Ennek persze évtizedekkel ezelőtt megvolt a maga kontextusa – érdekesség, hogy Tamás Gáspár Miklós részben igazat adott Csurkának –, ma már másról van itt szó. Mégpedig arról a két kérdésről: 

Nehéz lenne amellett érvelni, hogy Kapitány István, a Tisza gazdaságfejlesztési és energetikai szakértője – ahogy maga fogalmaz, „a magyar Jockey Ewing” –, Orbán Anita, a pártnak beállított lájkmozgalom külügyi vezetője, valamint Kármán András, a költségvetési és adópolitikai szakértője hozzá nem értő, nyeretlen kétévesek lennének. Az ötvenes, illetve egyikük esetében a kora hatvanas éveiket tapossák, több évtized szakmai tapasztalat áll a hátuk mögött. Ha nem lennének rátermettek, nem vihették volna sokra a Shellnél, a cseppfolyósított földgázra specializálódott Cheniere-nél, a Vodafone-nál, illetve az Ersténél. (Kettejüknek érintőleges államigazgatási tapasztalatai is vannak a második Orbán-kormány idejéből.) Csak az a kérdés, most éppen „mire termettek rá” – már azon túl, hogy szombaton ők ismertették a Tisza választási programjának legfontosabb fejezeteit. Kiknek jutottak egyáltalán az eszébe? Milyen céllal? A vállalatok, amelyeknél befutottak, az energia, a hírközlés, a bankszektor, azaz nemzetgazdasági szempontból is kritikus ágazatok multijai. 

Nem példátlan a világban, hogy időnként technokrata kormányok – vagy legalább technokrata kormányfők – irányítsanak egy-egy országot. Ilyen helyzeteket általában a válságkezelés indokol. Technokrata kormányfőt meg például az, hogy terelgessen egy nehezen összetartható kormánykoalíciót, mint Dick Schoof, a most már csak ügyvezető holland miniszterelnök – korábbi köztisztviselő, titkosszolgálati vezető – esetében. De a mi esetünkben ilyesmire semmi szükség. Nem az ország, hanem Budapest egy csődtömeg, négy párt ha bejut egyáltalán a következő Országgyűlésbe, nagy koalíciókat bizonyosan nem kell majd összetartani. Ráadásul azok a roppant kérdések, amelyek meghatározzák Európa jelenét, és a szomszédban dúló háborútól Ukrajna uniós csatlakozásának erőltetésén, az EU hadigazdasággá fejlesztésén át mezőgazdaságunk háttérbe szorításáig terjednek, mind olyan ügyek, amelyek politikai válaszokat igényelnek. 

Önmagában jó kérdés lenne: mégis honnan lehetnének szakpolitikusai egy alig két éve létező – pontosabban egy már létező kamupártból 2024-ben felfejlesztett – választási kihívónak? Nyilvánvalóan léteznek szakemberek a multik világán kívül is. De ha a cél eleve egy olyan magyarországi kormány létrehozása, amelyhez a politikai mázt az ­Európai Néppárt, a gazdasági tartalmat pedig a globális tőke biztosítja, akkor kár lett volna próbálkozni a felkutatásukkal. 

Régóta figyelgettük már a Tisza Párt körül felbukkant arcokat, köztük a kétségkívül szórakoztató közéleti csepűrágókat. A felnőttfilmes Róka Rékát, az önjelölt próféta Látó Jánost, a kiérdemesült labdarúgót, Váczi Zoltánt. Hozzájuk hasonlóan bizarr, ám tőlük eltérően ijesztő is volt Ruszin-Szendi Romulusz közéleti feltámadása. A legveszélyesebbek viszont alighanem a politikusi öltönybe bújtatott globalista kijáróemberek. A Tisza esetében az első ilyen fecske Dávid Dóra volt; aki elhiszi, hogy Budapesten szökkent szárba az ötlet, miszerint a Meta (= Facebook) londoni jogtanácsosát az Európai Parlament, illetve a néppárt padsoraiba kell katapultálni, az túlságosan hisz a dajkamesékben.