Sokan felháborodtak a minapi híren: az ENSZ-főtitkár a legszívélyesebben gratulált az iráni elnöknek nemzeti ünnepük, az 1979-es iszlám forradalom évfordulója alkalmából – alig pár héttel a rendszerellenes tüntetések vérbe fojtása után. Ez csak szokványos levél – magyarázták az esetet a világszervezetnél. Majd ha más lesz a vezetőjük, akkor neki gratulálnak.

Nos, ez az a világrend és szemlélet, amelyet – tetszik vagy sem – most hónapról hónapra magunk mögött hagyunk. Donald Trump előbb a venezuelai elnököt mozdította el, most pedig egy amerikai–izraeli akcióban a legfőbb iráni vezetőt likvidálta. (Felkészül Kuba? Úgy tudni, a kubai származású amerikai főkülügyér, Marco Rubio tárgyal a havannai átmenetről Fidel Castro fivérének unokájával.) Trump beavatkozásai, amelyek érdekesen egészítik ki a Béketanács létrehozását és az amerikai elnök ambícióit a Nobel-békedíj elnyerésére, arra a feltételezésre épülnek, hogy a beinduló változások a venezuelai és az iráni nép elsöprő többségének megelégedésére szolgálnak majd, a saját népük ellen is politizáló vezetőket, Nicolás Madurót és Ali Hamenei ajatollahot kevesen sírják vissza. Meg arra is, hogy kiiktatásuk stabilizáló hatással jár Latin-Amerikában, illetve a Közel-Keleten. Ezek nem alaptalan feltételezések; hogy mi sül ki belőlük a végén, majd meglátjuk. Pusztán Iránnál maradva: azokra a kérdésekre, hogy Hamenei halálával meddig tart ki az iráni rendszer, enyhébb lesz-e vagy sem, milyen szerepet kap Reza Pahlavi, a megbuktatott Amerika-barát sah emigrációban élő fia, s talán legfőképp, mit érnek el maguk az irániak, akik közül minden tíz főből nyolc-kilenc soha nem élt másféle rendszerben? – ezekre ma szakértők sem tudják a pontos választ.

Sok mindent viszont tudunk. Először is: az általános bizonytalanság korát éljük, és nem rajtunk múlik, mi történik a nagyvilágban. Azért kell minden tőlünk telhetőt megtennünk, hogy felvértezzük magunkat az olyan méretű konfliktusok begyűrűző hatásaival szemben, mint az ukrajnai háború vagy a közel-keleti helyzet. A lehető legnagyobb biztonságra kell törekednünk a bizonytalanság közepette. Legelsőként a fizikaira: a felrobbantott ember már nem fázik, nem éhes, nem akar tankolni az autójával. Szombaton megemelték a terrorfenyegetettség szintjét Magyarországon. Egy tavalyi, németországi eset felhívja a figyelmet az olyan biztonsági résekre, amelyeket nem szabad nyitva hagyni. A júniusi izraeli–iráni háború idején egy német belügyi illetékes még akkor is arról beszélt, hogy a háborúnak nincs ismert közvetlen biztonsági hatása Németországban, amikor egy afgán származású, Dániában „ébresztett” alvóügynök teheráni megbízásra már terrorcélpontként fényképezett berlini zsidó intézményeket. A sorban ezután rögtön az ellátásbiztonság következik. Önmagában is őrület a brüsszeli terv a vezetékes orosz energia elvágására – pláne, hogy még adják is a lovat az ukránok alá –, de az, hogy Irán lezárta a Hormuzi-szorost, amelyen a világ tengeri olajkereskedelmének a harmada, a cseppfolyósított földgázénak az ötöde halad át, végképp tarthatatlanná teszi a tervüket. A 70-es évek a Közel-Keletről indult olajárrobbanása hazánkban is súlyos árhatást váltott ki, sok évre rá is világmagyarázatként emlegették. Most sem zárható ki energiapiaci pánik. A kormány áprilisi kihívójának megnyilvánulásai zavarba ejtők. Miközben például a Tisza Párt vezetőjének legfontosabb külföldi politikusbarátja egy Ukrajna-imádó német háborús megszállott, a honvédelmi szakértőjük egy videóján háromszor mondja el: nincs háború. Az ő párhuzamos univerzumukban lehet, hogy tényleg nincs.