Nyugtalan idők nyugtalan tanúja

A FÖLD ÁRNYAS OLDALA – Prónay Pál nemrég megjelent memoárja háborús tanulságnak is beillő olvasmány.

prónay pál emlékirat horthy miklós Tanácsköztársaság katona első világháború antiszemitizmus 2026. 02. 23. 4:40

De milyen ember is volt Prónay Pál, ez a fényképei alapján nyalka, az általa leírtakból következően nem is kissé hetyke katonatiszt, a vörösterrort közvetlenül követő időszak kulcsfigurája? Eddig is meg tudták ítélni őt a szakemberek, felemlegetve

a fehérterrorban játszott szerepét, mérlegre téve a királypuccs idején – IV. Károly elvetélt visszatérési kísérleteikor –, illetve a Rongyos Gárda vezetőjeként mutatott kiállását, elismerve: mennyiben köszönhető neki, hogy Sopron ma az 1921-es népszavazás eredményeként a „leghűségesebb” magyar város,

nem pedig mi járunk át a sógorokhoz a német nevén Ödenburgba.

Mi, laikusok kordokumentumként olvassuk Prónayt, ugyanúgy, ahogy – mint e hasábokon írtuk már – kortársai, Tormay Cécile Bujdosó könyvét és Károlyiné Andrássy Katinka emlékiratait. Valamint ugyanúgy, ahogy a tízparancsolatot is azzal a szemmel nézzük, melyikkel állunk hadilábon, az ő soraiban is – valójában 1250 nyomtatott oldalon és a szerző pontatlanságait kiigazító több ezer szakszerű történészi lábjegyzeten keresztül rágva át magunkat – arra keresünk választ, mit és mit nem jelent ő ma a számunkra, mit és mit nem tanulhat a nemzeti oldal Prónay életpályájából. Mert végül is ez a lényeg.

A memoár, az emlékirat csalafinta műfaj. A múlt megszépít, a szerző önigazol. Kiválóan megtalálta ebben az üzleti lehetőséget például Angela Merkel, aki a Szabadság címet adta hosszas mentegetőzésének, sőt az ősszel rajongói Budapesten is találkozhattak vele, hogy – potom 25–50 ezer forint befizetése ellenében – végül is ne tudják meg, hogy szúrta el Frau Merkel Németország, részben pedig Európa életét legalább pár évtizedre. Prónay idejében ezt még nem fejlesztették profi szintre. Több mint ezer oldalon nehéz is lenne következetesen hazudni, fel nem fedve itt-ott a valós személyiségvonásokat. Prónayn érződik: ami a szívén, az a száján, ha időnként terjengősen, önismétlőn, vagdalkozva, levelezések sorában magyarázkodva fejti is ki gondolatait.

Mi, olvasók mindenesetre

látunk magunk előtt egy, a hazájáért élő-haló, a becstelenséget nem tűrő, felfelé nem gazsuláló, lefelé pedig nem taposó, hanem a beosztottjaiért a kormányzó előtt is kiálló, fáradságot nem ismerő, a hölgyekkel is lovagias, szép házasságot kötött bátor katonatisztet.

Ha lemehetünk egy sor erejéig gyerekbe: mindannyian olyasvalakit szeretnénk (vagy szerettünk volna) apukának, akitől bátorságot, jellemszilárdságot sajátíthatunk el. Elismerésre méltó az a következetes, mérlegelő magatartás – különösen a taktikázó kortársaival való összehasonlításban –, amit Prónay IV. Károly végül is sikertelen visszatérési kísérleteikor tanúsított.

A Janus-arc másik fele teljesen más, a mai fiatalok számára talán egyenesen érthetetlen, történelemórákon zajló magyarázatra szoruló képet mutat. Ez Prónay penetráns antiszemitizmusa, ami mellett nehéz lenne elmenni, s ami annyiszor bukkan fel emlékirataiban, hogy az olvasó képtelen elhessegetni magától. A történészek sem.

„A történelmi tanulság az, hogy ne tessék vörösterrort csinálni, ebben az esetben nem lesz fehérterror. (…) Arról nem Prónay tehet, hogy a kommunisták között nagy többségben voltak az izraelitának születettek” – írja Raffay Ernő, a kor kutatója. Kérdés, el lehet-e ezt intézni ennyivel. Amíg a pesti keresztény úrinő Tormay Cécile egyfajta faji undorral viseltetett a zsidók iránt, bár kíváncsinak azért kíváncsi volt rájuk – erről novemberben itt már írtunk –, addig az 1919-ben a Lenin-fiúk nyomába eredő katonának, Prónaynak rögvest a botozás és az akasztás jut eszébe róluk. Ennek abszurd példája, hogy amikor részt vett a kommunista Szamuely László – a hírhedt Szamuely Tibor testvére – 1920-as kivégzésén, és a halálraítéltet vigasztaló rabbi csúnyán nézett a jelenlévőkre, Prónay úgy fogalmaz: már ezért a nézéséért fellógatta volna a zsidó papot… A zsidóban csak a felforgatót látta, nem ismervén például az éppen említett Fényes Adolfot, az alföldi szegény- és polgárparasztság nagy empátiával dolgozó festőjét.

Ezzel együtt a nemzeti oldal képviselőinek aktuálisabb tanulságokkal is szolgál Prónay bő ezer oldala. A jobboldal történelmileg csak kívülről tűnik egységesnek, belülről nem feltétlenül az.

Ha Prónay kitalálta volna azt a végtelen mennyiségű becstelenséget, alakoskodást, hazudozást és törleszkedést, amiket írásában megemlít, sőt bőven idézett korabeli levelezésében az érintetteknek személyesen felemleget – legyen szó akár katonatársairól, akár a korabeli politikai elitről –, akkor legnagyobb prózaíróinkkal vetélkedhetne.

(Érdekesség: beosztottja, gazdasági tisztje volt az a Léderer Gusztáv főhadnagy, akit 1926-ban felakasztottak a korban is nagy vihart keltett, máig emlékezetes Kodelka-gyilkosságért.)

A történészek érdeklődésére talán a Horthy Miklóssal való személyes találkozói tartanak leginkább számot; őt ezekben hezitáló, sodródó figurának láttatja, de a kormányzó a többiekhez képest még olcsón megússza a – tegyük hozzá – kortársai által bajosan összeférhetőnek, nehéz természetűnek ítélt Prónay Pál részéről. Szerinte Teleki Pál, a korszakos miniszterelnök, Bethlen István vagy Bánffy Miklós az erdélyi szabadkőműves lobbi hátrahagyott birtokaikat féltő képviselői, Gömbös Gyula alakoskodó törtető, Prónay különítményestársa, Héjjas Iván meg hajlamos az ágyon lustulni fegyverforgatás helyett. Az összevetésekből talán Ostenburg Gyula jön ki legjobban. Erre mondhatjuk ma: a tábort már száz éve sem lehetett könnyű egybetartani; meg persze: kinek mit intézett a kormánya…