Létezik-e még közvélemény?

A FÖLD ÁRNYAS OLDALA – Ha a felmérésekkel azt „mérik”, amit valójában maguk generáltak, akkor abszurddá is válnak.

közvélemény manipulációs kerekasztal mérés medián 2026. 03. 09. 4:44

A választások időnként akkor is csalóka eredményeket hoznak, ha a közvélemény-kutatók turpisságaival egyelőre nem számolunk – így volt ez a legutóbbi két brit alsóházi voksolás esetében is. A brit példa számunkra azért lehet tanulságos, mert náluk lényegében ugyanúgy választják meg a parlament alsóházának 650 tagját, ahogy nálunk a 106 egyéni országgyűlési képviselőt. Csak egy fordulót tartanak, a jelöltek közül a legtöbb voksot begyűjtő kapja a mandátumot.

Márpedig az történt, hogy a Munkáspárt 2024-ben a szavazatok mindössze 34,7 százalékával elsöprő – ahogy ott mondják: földcsuszamlásszerű – győzelmet tudott aratni (411 mandátum), miközben öt évvel korábban alig kisebb szavazataránnyal, 32,1 százalékkal súlyos vereséget szenvedett a konzervatívoktól, feleannyi mandátumot sem gyűjtve (202), mint 2024-ben. Hogy az eredmény még abszurdabb legyen, a Munkáspártra mintegy félmillióval többen adták le a voksukat akkor, amikor súlyos vereséget szenvedett, ahhoz képest, amikor 2024-ben fölényesen győzött; igaz, ezt az utóbbi esetben nyolc százalékponttal alacsonyabb választói részvétel részben legalább megmagyarázza.

Hogyan lehetséges mégis mindez? Leegyszerűsítve úgy, hogy a Munkáspárt 2019-es mintegy tízmillió szavazója nem ott volt, ahol lennie kellett volna, túlságosan bizonyos országrészekben, a nagyvárosokban és Dél-Walesben tömörült. Ezen persze nem azt kell érteni, hogy ezek az emberek rossz helyre születtek vagy el kellett volna költözniük, csak éppen hét éve még nem szolgálták optimálisan a pártjuk érdekeit. Öt évvel később 9,7 millióan is elegendők voltak a nagy munkáspárti győzelemhez, mert – ahogy a statisztikusok mondják – egyenletesebb eloszlást mutattak.

Az eloszlás – ami a magyar választást illeti, maradjunk az egyéni választókörzeteknél – kulcsfontosságú, márpedig a párthívek nálunk sem feltétlenül teszik meg ezt a szívességet.

Ha például a Tisza Párt hívei túlságosan Budapestre és környékére, a nagyobb vidéki városokba és olyan üdülőövezetekbe, például a Balaton vidékére összpontosulnak, ahová az elmúlt években, évtizedekben sokan települtek be, akkor nem segítik választási győzelemre szívük egyetlen királynőjét, ha 70-80 egyéni körzetben egyszerűen nincsenek elegen. (A feltűnően tömeges átjelentkezések pedig kimeríthetik a választási csalás fogalmát.) Ezért is érdemes eleve fenntartással kezelni az 50:40 típusú, női kosárlabdameccs-eredményre emlékeztető felméréseket, amelyek semmit nem mondanak arról, hogy ezek a – legyünk egyelőre jóhiszeműek és tegyük fel, ténylegesen felmért – választók hol is élnek.

Többre megyünk az egyes választókörzetekre lebontott előrejelzésekkel; ezek persze macerásabbak, mert egyes helyeken nem is a Tisza Párté például a legesélyesebb ellenzéki jelölt, viszont lehet, hogy idővel rá tudnak beszélni „független jelölteket” a visszalépésre. Illetve többre mennénk a mandátumbecslésekkel is. Végső soron mindenkit az érdekel, ki alakíthat majd kormányt, ehhez pedig a teljes Országgyűlés összetételét is ismernünk kellene, így például azt, bejutnak-e a kisebb pártok is, avagy híveik csak egészséges sétát tesznek-e majd, amikor április 12-én az urnákhoz járulnak.

Közvélemény-kutatónak nem könnyű lenni (igaz, nem is kötelező).

Megfelelő nagyságú és összetételű mintát kell például venni, vagy számolni kell azzal, hogy bizonyos, mondjuk a fősodortól jobbra eltérő politikai vélemények egy ismeretlen kérdezővel folytatott telefonbeszélgetésben kevésbé jelennek meg, mint a szavazófülke titokmagányában. Sok szavazó hozzászokhatott már számos országban ahhoz, hogy a véleményét bölcsebb eltitkolnia. A magyar közmédia Világ című magazinjának új adásában Roland Schatz, a német Freiheitsindex (Szabadságindex) szerkesztője azt állítja: a berlini fal leomlása után a németek 84 százaléka mondta azt, hogy bármikor el meri mondani a véleményét, és 16 százalékuk állította csak, hogy inkább óvatos. Ez harminchat év alatt teljes mértékben megfordult. A legutóbbi adatok szerint az emberek 57 százaléka mondta, hogy inkább nem mondja el, amit gondol, mert tart a munkahelyi konzekvenciától vagy a baráti körében a következménytől.

A jobboldali jelöltek támogatottságának alulbecslései olyan közvélemény-kutatói blamázsokhoz vezettek, mint például az Egyesült Államokban az addig jó nevűnek tartott Ann Selzeré, aki a szinte kizárólag fehérek által lakott, kukoricaföldekkel övezett Iowában a Demokrata Párton belül is túl baloldalinak tartott, színes bőrű Kamala Harris három százalékpontos győzelmét jelezte előre a 2024-es amerikai elnökválasztáson. Ehhez képest Donald Trump 13 százalékponttal nyerte meg ezt a kis államot.

Adódik a kérdés: lehet-e ekkorát spontán tévedni, vagy az ilyet már akarni kell? De számolni kell azzal is, hogy a kérdezett polgár a kérdezéskor még őszintén válaszol, csak éppen a választás napján más döntést hoz. Minek menjen el szavazni – gondolhatja például –, elvégre olyan szép az idő? Irány a Kékestető! Hann Endre úgyis megmondta, húsz százalékkal vezet a Tisza…

Oda jutottunk, hogy már nemcsak az vált kérdésessé, jól dolgoznak-e a közvélemény-kutatók, milyen tényezők akadályozzák a munkájukat, amelyeket sokszor nem tudnak leküzdeni, hanem az is, „jól akarnak”-e egyáltalán dolgozni – legalábbis egyesek közülük –, abban az értelemben, ahogy azt eddig értettük. A média a közvélemény tájékoztatása mellett a közvélemény alakításában játszott szerepe bevallott és közismert (mint látható, ennek az újságnak is van véleményoldala); erre szoktuk mondani, a hír szent, a vélemény szabad. De vajon a közvélemény-kutató is úgy akarja tájékoztatni Kovács Jánost a magyarországi pártok támogatottságáról, hogy előzőleg ő maga „dolgozta meg” Kovács Jánost és még sokakat ugyanerről?

A probléma nem új – legfeljebb ma és nálunk élesen vetődik fel a kampány miatt. A véleményünket szondázók már régóta kaptak hideget-meleget szakmai édestestvéreiktől, a szociológusoktól is. Az egyik legnagyobb hatású XX. századi társadalomkutató, a francia Pierre Bourdieu a provokatív címmel (A közvélemény nem létezik) megjelent 1973-as esszéjében ezt írta (Léderer Pál fordításában): „Eszem ágában sincs annak jogosultságát vitatni, hogy egyesek közvélemény-kutatással foglalkozhassanak. De ezek az emberek egy olyan mesterséget űznek, amely – ha nem csupaszítható is le azzá, hogy »eladnak« egy terméket – a szorosan vett tudományos kutatással nem azonosítható.” Bourdieu cikke nem kifejezetten a pártpreferenciák méréséről szól, de hoz egy ilyen példát: „Van egy pszichológiai kísérlet, amelynek során tíz embertől külön-külön megkérdik, hogy a nekik felmutatott két, egyforma hosszú rúd egyforma hosszú-e. Aztán a tízből kilenccel a kísérletvezető megbundázza, mondják azt, hogy a rudak nem egyforma hosszúak. Amire a tizedik azt fogja mondani, hogy az elején még egyforma hosszúnak hitte őket, de valójában persze különböző a hosszuk.”

Mintha valami ilyesmit látnánk most.

A kutató azt „méri”, amit maga generált, ráadásul ennek tudatában is van, sőt még hirdeti a mestersége címereként. Hann Endre – beszéljünk róla, elvégre a Medián már Ann Selzer-i magasságokat jelentő, a Tisza húsz százalékpontos előnyét jelző mérése uralta újabban a közéleti vitákat – nyilatkozatokban maga mondta el, hogy kampánytámogatásban (!) rutint szerzett amerikai szakemberektől tanulták a szakmát,

illetve a közvélemény-kutatásoknak van befolyásoló hatásuk, mert felhívják a figyelmet egy változásra. A „bandwagon effect” kifejezést említette, azaz a felmérések hatására az emberek szívesebben „felszállnak a zenekari kocsira”, amely a többség szerint a jó irányba halad, csatlakozva egy érvényesülő tendenciához. Miért ne tenne akkor rá maga is egy lapáttal? Ha ez így megy tovább, a felmérések a régi viccre fognak emlékeztetni:

– Mennyi? – Harminc. – Mi harminc? – Miért, mi mennyi?