Békebeli kovácsműhely Böszörményben

Hajdúböszörmény azon kevés települések egyike, ahol az embert még kellemes meglepetések érik. Például az üllôn feleselô kalapácsütések hangját hallja. A zömében református város egykori katolikus negyedében járunk, s egy régi épület öreg cégtábláján ezt olvassuk: GAJDÁN MÁRTON LÓVASALÓ ÉS MEZÔGAZDASÁGI KOVÁCSMESTER.

Öreg a műhely, öreg a cégtábla, és a mester sem mai legény már. De azért most se lenne jó egy kiadós pofont kapni tôle. Igaz, Gajdán Márton, Böszörmény népszerű Marci bácsija sose volt valami verekedôs fajta, ám a kovácsokkal nem árt óvatosnak lenni. Iszonyatos erô lakozik bennük.
Még nyolcvanévesen is.
– Á..., már nem az igazi! – támasztja az üllônek a kalapácsnyelet az idôs mester. – Tíz éve még igen. Akkor ezt az üllôt még egyedül tettem le a földre.
A szóban forgó üllô nyom vagy százhúsz kilót, a tôke meg, amin fekszik, majdnem egy méter magas. Oda felemelni két ember is kevés. Hacsak nem kovácsnak születik.
Marci bátyánk sem született annak, még ha hetven éve lesz is lassan, hogy a vasat üti. Rendes parasztember volt az apja, három és fél köblös birtokkal, s ha kicsikét nagyobb az a birtok, a Márton fiát se úgy keresnénk most, mint „lóvasaló és kovácsmestert”. De az a három és fél köblös föld csupán három és fél holdat tesz ki, ez pedig – még ha a böszörményi határ közismerten kövér is – nem bír eltartani, legfeljebb egy családot.
Igazi, békebeli kovácsműhely a Gajdán Mártoné. A falakon hat évtized korma, pókhálója, fogók, kalapácsok szabályos regimentje, meg mindenféle más, titokzatos szerszámok hada. És az a jellegzetes szag, ami csak a kovácsműhelyek sajátja...
– Harmincötben, amikor én inasnak álltam, ötvenhat kovácsmestert számoltak Böszörményben! – mondja Marci bátyánk. – De nem kell ezen csodálkozni, mert Böszörmény talán az ország legnagyobb parasztvárosa volt. Itt a mestereken kívül mindenki gazdálkodott. És tömérdek volt a ló, több volt tán, mint máma az autó. S ahol ló volt, ott szekér is. Meg szerszám. Eke, borona, kasza, kapa, balta, az mind miránk várt. Megpatkoltam én annyi lovat, hogy ha az most mind feléledne, a tankok se tudnák legyôzni Magyarországot. De a sok traktor is mehetne vissza a gyárba. Olyan traktor nincsen is, amelyik a ló nyomába léphetne...
Azt hihetnénk, Marci bátyánk a gépek, a technika esküdt ellensége, pedig ez koránt sincsen így. Egész sereg gépet, ami a ház köré kell, saját két kezével fabrikált. Többek között gyümölcsdarálót. Ez persze nem a mai háztartások megszokott, félliteres gyümölcscentrifugája: van vagy másfél mázsás, és egyszerre elnyel vagy harminckilónyit. Ami szilvát, almát ezen megdarálnak, abból biztosan cefre lesz. Méghozzá olyan, hogy legalább ötvenfokos pálinkát ad majd.
A cefrébe való almát, körtét, szilvát távoli szôlejébôl egy öreg, oldalkocsis motorkerékpárral hordja már vagy harmincöt esztendeje. A motor tíz-tizenöt évig bírja, aztán cserélni kell, de az oldalkocsit lassan már negyven éve hajtja. Kint áll a garázsban, s ahogy elnézzük, még legalább annyi idôt kibír. Nem csoda. Ô maga csinálta.
Egy igazi kovácsmesternek mindenhez érteni kellett. Még a foghúzáshoz is! Ne tessék ezen mosolyogni. Az igazi kovács bizony képes volt a fogától is megszabadítani a lovat. Aki erre nem volt képes, mesterszámba sem igen vették. Mint ahogy azt se, aki csak patkolt, de a patkót boltból hozatta. Az csak egy görbe vas! – legyintett a komoly kovács, aki csupán gyógypatkókból kalapált vagy tízfélét. Volt hegyfalpatkó, hevederes, fedeles meg kapós patkó és volt bokázó lóra való, bevágó s mankós lábú lóra való patkó, hogy a szánkótalpnyúlványos gyógypatkókról ne is beszéljünk.
E patkókból a mi műhelyünkben is van egy fél zsákkal. Csak az a baj, hogy lovak nincsenek hozzá. Bár, mondja az idôs mester, most mintha szaporodni látszanának. Pedig ô már majdnem egészen letett arról, hogy valaha is szekérzörgéstôl legyen hangos az utca.
– Pedig szekeret is csináltatnak az emberek – jegyzi meg a kovácsmester. – Az én fiam is bevasalt mán vagy tízet. Még Németországba is vittek belôle.
Gajdán Márton kovácsmesternek egyetlen fia született, ő is Márton, s kovács lett. Keményebben fogta az idegen inasoknál is. Egyébként felszabadultak nála vagy nyolcan, de tudomása szerint egy sem maradt a szakmában. Csak a fia. Igaz, ô is eltekeredett az üllôtôl egy kis idôre, de aztán csak visszatért a kovácsműhelybe. A nagyapja portáján rendezkedett be, s olyan kovácsoltvas kerítéseket készít, hogy múzeumba illenének. Ráérô idejében szekereket vasal. Van megrendelése, hála istennek, bôven, de azért gyakran be-beugrik az apjához. S ha szakmai tanácsra már nem is igen szorul, azért jó kézbe venni az öreg szerszámokat. Ugyan néha még most is megkapja: „Szaporázd fiam, szaporázd!”