A román határhoz közel, a világtól kissé elzártan a maga békés csendességében fejlôdô községet és környékét a XVI–XVII. században folyó harcokban feldúlták. Bocskai István erdélyi fejedelem az elnéptelenedett, homokos területet makkal ültette be, amibôl gyönyörűséges tölgyes lett: a települést északról határoló Guti-erdô. Itt található a különleges védelmet élvezô és a kirándulók által is szívesen látogatott Hubertus-tölgyfa. Az 1600-as években nyírmihálydi kisnemesei kezdték meg a tölgyfák kitermelését, a megüresedett területen pedig a földművelést és az állattartást. A kivágott erdôrészeken lakóházakat, tanyákat létesítettek. A település a XIX. században népesült be. Mai névalakját azonban csak 1913 óta viseli.
Nyírmártonfalva földterületén ma erdôk, homoki legelôk, szántók, gyümölcsösök és szôlôskertek húzódnak. A tehetôsebbek s azok, akik a téesz felszámolásakor közel voltak a tűzhöz, mára szép haszonra tettek szert az erdôtelepítésbôl, a fakitermelésbôl. A termôföldek viszont csak hat-hét aranykorona értékűek. A többség csupán a mindennapi betevô falatját képes kivarázsolni soványka földjébôl. A kedvezôtlen mezôgazdasági adottságokat tetézi a település vérszegény gazdasági élete. Itt nincsenek vágóhidak, gyümölcs- vagy húsfeldolgozó üzemek. Munkát csak az önkormányzathoz tartozó néhány intézményben lehet találni, valamint a magántulajdonban lévô helyi varrodában, a guti erdészetben, a kisebb fűszerboltokban, presszókban. A semminél persze ez is több. A tôsgyökeres falubeliek azt vallják, nincs az a pénz, amiért elhagynák szeretett szülôhelyüket.
Így vélekedik errôl Alexa Ferenc ôstermelô és felesége, Magdika is. A községtôl néhány kilométerre húzódó Melánia-tanyán szíves a fogadtatás. Errefelé még a házôrzô kutya sem ugatja meg az idegent. A példásan rendben tartott portán végigsétálva takaros családi házba invitálnak vendéglátóim.
– Azt hittük, a postás jön. Várjuk az értesítést Vámospércsrôl, a kacsasütô üzembôl – magyarázza Alexa Ferenc, s hellyel kínál a trófeákkal ékesített nappaliban.
– A feleségem munkanélküli-segélyen van. Bejárt dolgozni az egyik debreceni cipôgyárba, de olyan kevés pénzt kapott, amiért nem érte meg naponta hatvan kilométert buszozni.
– A kacsasütôben jobbak a lehetôségek? – tudakolom.
– Vámospércs itt van mellettünk, és az asszonyoktól azt hallottam, hogy modern, kulturált környezetben dolgoznak. Ráadásul meg is fizetik ôket rendesen – feleli csöndesen a feleség, majd visszaadja a szót férjének.
– Ôsi pásztorcsaládból származom, a nagyapám mellett bojtárkodtam, a szüleim a Reviczky-birtokon cselédkedtek annak idején.
– Úgy tudom, jókora birkanyájuk van.
– Ez hosszú történet – sóhajt a házigazda. – Amikor 1990-ben jogutód nélkül megszűnt az itteni téesz, gebinbe adtak száz darab anyajuhot, volt mellette sajátunk is. A feleségem téesztagként kapott egy kis földet, apám után is örököltem, a kárpótlásból is vettünk. Most körülbelül tíz-tizenegy hektár szántónk van, mellette kevéske erdônk, legelônk. Ahogy telt az idô, az állományunk 145 darabra kopott.
Alexa Ferenc a kiszolgáltatottságra panaszkodik. Azt mondja, amikor a német piacra vitték az állatokat, mire megadta édesanyjának a birkák etetésére kölcsönkért pénzt, nem maradt semmi haszna. Ennek lassan hét esztendeje. Most az olasz partnernek tartogatja kilencven bárányát, annak reményében, hogy húsvét után némi nyereséget is elkönyvelhet a négyfôs család. A gyerekek középiskolába járnak, de hétvégeken és a szünidôben ôk sem restek birkát ôrizni.
– Mostanában éppen azt forgatom a fejemben, hogy eladom az állományt, és elmegyek juhásznak. Attól félek, ha így ingadozik a juh ára, se pénzünk, se posztónk nem marad, mire észbe kapunk. Most 47 éves vagyok, 1986-ban otthagytam a téeszt, muszáj lenne valahová bejelentkeznem, hogy legyen valami nyugdíjam. Belevágnánk a családi gazdaságba is, ha lenne elég tôkénk az induláshoz, a hitelek törlesztéséhez.
– Mi lesz a földdel, azt is eladják?
– Na, azt bizony nem! Az a mindenem. Innen, a Melánia-tanyáról se költöznénk el soha. Él itt vagy huszonöt család, úgy vagyunk egymással, mint a jó barátok. Arról nem is szólva, hogy ami a falu központjában megadatott: kövesút, vezetékes víz, földgáz, villamos áram, kiépített telefonhálózat, az elér ide, a Melánia-, illetve a Reviczky-tanyára is.
A verôfényes napsütésben elgyalogolok a községházáig, majd Antal Gábor polgármesterrel betérünk Kocsis Antal görög katolikus pap otthonába. Orvos feleségével s hat gyermekével a parókus hét esztendeje költözött Nyírmártonfalvára püspöki kérésre. Annak elôtte Bodrogolasziban teljesített szolgálatot. Az évtizedekkel ezelôtt tanítói lakásnak épült parókiát elôdei már bôvítgették, de a Kocsis családnak így is szűkös volt az új otthon. Ezért a helybeli hívek és az önkormányzat segítségével, valamint saját megtakarított pénzük felhasználásával elkészült a tágas tetôtér is.
– Kellett a bôvítés, mert idôközben három gyermekünk született – mondja Kocsisné Leifler Éva. – Sokáig úgy éreztem, furcsán néznek ránk a falubeliek, amiért kilenc gyermeket nevelünk. Az mindenesetre jólesett, amikor az idôs nénik meglátogattak, aprócska ajándékokkal kedveskedtek a kicsik születése után.
– A feleségemnek a legnehezebb, nemcsak a gyerekek körüli teendôk miatt, hanem azért is, mert Debrecenbe jár dolgozni – veti közbe a parókus, s elmondja azt is, ennek ellenére szívesen eresztenének gyökeret a településen.
– Kilenchektárnyi almáskertet vásároltunk a Reviczky-tanyán, gondolva a gyerekek jövôjére. A legnagyobb tizennyolc, a legkisebb egyéves. Nagy segítséget jelent az utánuk járó állami támogatás, de a fizetésünkbôl nemigen tudunk félretenni – magyarázza a fôtisztelendô úr.
– Gyakorolják-e a vallásukat a nyírmártonfalvaiak?
– Most már háromszor annyian járnak istentiszteletre, mint korábban, elsôsorban az idôsebbek jönnek, és fôként vasárnap. A községben elôször református templom épült, 1867-ben, majd 1960-ban az itteni lelkes közösségnek köszönhetôen felépült a görög katolikus templom is. Ezt többször kellett felújítani, nemrégiben elkészült a padlófűtés.
Kocsis Antal örömmel meséli, hogy a szülôk többsége megkeresztelteti a gyermekét, s házasságkötéskor a fiatalok is szívesen választják az egyházi szertartást.
– A lakodalomnak nagy kultusza van errefelé. A három-négyszáz fôs násznépbôl sokan maradnak távol a templomi esküvôrôl, az esti vacsorára viszont mindenki elmegy – mondja a parókus, majd elgondolkodva hozzáfűzi
– Ezzel együtt azt vallom, egy ilyen kicsi településen nem a vallási vagy a politikai hovatartozás az elsôdleges. Fontosabb, hogy az emberek jó kapcsolatban éljenek egymással és megtalálják a belsô békéjüket. Az itt élôk dolgosak, szorgosak, barátságosak, de vannak örök elégedetlenkedôk is. Olyanok, akik nem tesznek sorsuk jobbra fordulásáért, miközben mindig másokat hibáztatnak.
Eltűnôdöm a parókus szavain, s miközben a község legidôsebb lakójához tartunk, kérdôen fordulok a polgármesterhez.
– Bölcsen fogalmazott a fôtisztelendô úr – feleli a falu vezetôje – A munkanélküliek aránya ugyan húszszázalékos nálunk, de az, aki szeretne dolgozni, megtalálja a számítását. Akár itt, akár Vámospércsen vagy éppen Debrecenben. Ráadásul az önkormányzat minden lehetséges kedvezményt megad a rászoruló kis- és nagycsaládosoknak – magyarázza a polgármester, aki maga is nehéz sorból küzdötte fel magát.
– Tizenhárom gyermekes parasztcsaládban nôttem fel, húszéves koromig a falutól pár kilométerre húzódó tanyán nevelkedtem. Akkoriban sem vezetékes ivóvíz, sem áram nem volt arrafelé. Géplakatosnak tanultam, hosszú éveken át dolgoztam Debrecenben, a fizetésemet rendre hazaadtam a szüleimnek, mivel a kisebb testvéreim otthon voltak.
Antal Gábor 27 esztendôsen lett tanácselnök, s lassan harminc éve élvezi a községben élôk bizalmát, szeretetét.
– Éveken át képeztem magam, éjszakába nyúlóan tanultam, csakhogy naprakész legyek a mindenkori törvények, rendeletek, pályázatok erdejében. Megérte. A településünk évrôl évre szépül, mindig gyarapszik valamivel, pedig mindössze 240 millió forintból gazdálkodik az önkormányzatunk. Ma már van óvodánk, új iskolánk, tornatermünk, könyvtárunk, két sportpályánk, s a szennyvízhálózat kivételével példás az infrastruktúránk. Igaz, a művelôdési ház tetôszerkezetét rendbe kellene hozni, és az iskola eszközeinek a fejlesztésére is többet szeretnénk fordítani. Arra persze büszkék vagyunk, hogy a pedagógusaink területi pótlékát 3800 forintról 5300-ra emeltük az idén.
A polgármester a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés tagjaként nemcsak a faluban élôkért fáradozik, de lelkiismeretesen képviseli a hátrányos helyzetű térségben élôk érdekeit is.
– A nyírábrányi nagyhatár megnyitása után hét település összefogásával tavaly megalakítottuk a Dél-Nyírség Határ Menti Önkormányzatok Terület- és Településfejlesztési Társulását – magyarázza Antal Gábor, akit megválasztottak a szervezet elnökének. – Újabb elôrelépés, hogy a megyei önkormányzat közgyűlésének kezdeményezésére nemrégiben létrejött a Hajdú-Bihar–Bihor eurorégió együttműködési megállapodás. Ennek programja jól illeszkedik a társulásunk elképzeléséhez.
A legfôbb célok közé tartozik a kölcsönös gazdasági, kulturális, oktatási, egészségügyi, ökológiai és idegenforgalmi kapcsolatok ápolása a szomszédos Romániával. Az információk cseréjével, a közös programok kidolgozásával a két ország uniós csatlakozását is igyekeznek elôkészíteni.
– Ennyi munka mellett jut-e ideje a családjára?
– Hétköznap sajnos ritkán. Elôfordul, hogy az ebédemet már csak vacsorára melegíti meg a feleségem. De hét végén, amikor csak lehet, együtt van a család: a lányunk, a fiunk, a menyünk és a két csodálatos unokánk. Nekem az is kikapcsolódás, ha gondozásba vehetem a sertéseket, s kicsit elbíbelôdhetek a másfél hektáros földünkön.
Megérkezünk Jankovics Mihálynéhoz, akihez Ternyei Józsefné szociális gondozónô éppen az ebédet hozza a szomszédos óvoda konyhájáról. A fiatalasszony Mari néni egészségi állapota felôl érdeklôdik s arról, kell-e valamit vásárolni a közértben.
– Nem kérek én semmit, kedves, beérem azzal, amit a családom hoz – feleli a néni, majd a kredenc fiókjából megsárgult fotókat vesz elô. Siratja a tragikus balesetben elhunyt férjét meg a fiát, akit fiatalon veszített el. Majd törékeny kezével végigsimítja a díványon pihenô, öreg Bibliát.
– Hány éves is tetszik lenni, Mari néném? – viccelôdik a polgármester, s átkarolja az idôs asszony vállát.
– Utána kell számolnom, Gabikám… Én már nem is tudom.
– Áprilisban tetszik betölteni a kilencvennégyet. Mari néni a falu legidôsebb lakója – fordul felénk Antal Gábor.
– Nem számolgatom én már az éveket, egyedül annak örülök, hogy az egészségemmel nincs baj – válaszolja csöndesen Mari néni, majd botjára támaszkodva megmutatja szerény hajlékát, a portáját és a baromfiudvart, tavaszra pár csibével szeretné benépesíteni.
Tanítás után érkezünk a helyi általános iskolába, ahol a két tanító, Nyári István és Kissné Sándor Noémi már várnak rám. Lelkesen mesélnek az iskola tehetséges néptánc- és kézművescsoportjáról, a citeraegyüttesrôl és a lányok körében népszerű aerobik-tanfolyamról. Nyári István megvallja, bár a családja Debrecenben él, az ô szíve inkább Nyírmártonfalvához húz. Édesapja a falu állatorvosa volt. Kissné Noémi Marcaliból települt a községbe és cserélte fel negyedik emeleti lakását sövénykúti tanyájukra.
– Amikor ideköltöztünk, azt mondta a férjem: „Itt úgy illik, hogy mindenkinek elôre kell köszönni az utcán.” Alkalmazkodtam a helyi szokásokhoz, hamar összebarátkoztam a gyerekekkel és a szülôkkel is. Jóravaló, melegszívű emberek élnek itt, akik mindenüket odaadnák azért, hogy a vendégük jól érezze magát. Sokat tanultam tôlük.
Kissné naponta begyalogol vagy bekarikázik a tanyáról az iskolába. Késô délután másfajta élet várja otthon. Férjével, Kiss Mihály ôstermelôvel (róla nemrégiben írtunk) a földeken dolgoznak. Fontolóra vették, hogy „beneveznek” a reményt adó családi gazdálkodásba.
Szinte észrevétlenül csatlakoznak beszélgetésünkhöz a Sövénykúti asszonykórus tagjai, akiket a tanítónô verbuvált két éve. Azt mondják az asszonyok, mióta megalakult a kórus, megfényesedett az életük, s boldogan szerepelnek szülôfalujukban és a környezô településeken.
A község méltóképpen ünnepelte az államalapítás évfordulóját, melynek tiszteletére Nyári István tanító faragta a Szent István alakját ábrázoló, két méter magas emlékoszlopot.
A községben számos hagyományôrzô program színesíti a helybeliek életét. A tavalyi augusztus 20-i falunapon például az önkormányzat megvendégelte Nyírmártonfalva apraját-nagyját. Több bográcsban rotyogott az ízletes babgulyás, töltött káposzta, birkapörkölt, és házi sütésű kenyér dukált hozzá. A jeles napokon a helyiek mellett, a környezô települések néptánc-, népdal- és színjátszó csoportjai is műsorral kedveskednek a falu lakóinak.
Ránk esteledik, amikor özvegy Hamza Gyulánéhoz csengetünk. A hosszú nap végén jólesik megpihenni a tűzhely melege mellett. Margit néni magyar, férje híres cigány muzsikus volt. Öt gyermekük született, mindannyian vegyes házasságban élnek. Hamza nénivel legkisebb fia, Zoltán él három gyermekével és a feleségével.
– Két hónapig Debrecenben laktunk, az anyósoméknál, a tizedik emeleten. Nem bírtam megszokni, hiányzott a friss levegô, a kerti munka – meséli derűsen a fiatalember, aki buszsofôrként dolgozik, s akit a mintegy száz lelket számláló helyi kisebbség a vezetôjének szeretne megválasztani.
– Gondolkodom, nagy a kihívás, csakhogy a mi községünkben a romák érdekét éppúgy képviseli az önkormányzat, mint a magyarokét. Aki akar, munkát is talál magának vagy itt, vagy Debrecenben.
Hamza Zoltán tagja a helyi polgárôrségnek, de ahogy mondja, a községben legfeljebb a kívülrôl betolakodók követnek el bűncselekményt. Szerencsére a Reviczky-kastélyból kiköltöztetett s ma már lakásotthonokban élô állami gondozott gyerekek is szépen beilleszkedtek a „kinti” világba.
– Bevallom, néha még unatkozom is az esti szolgálatban, mivel az itteniek este tíz után nyugovóra térnek, olyankor már a kocsmák is bezárnak. Persze mi akkor is vigyázzuk a községben élôk álmát, nyugalmát.
tűz
Eloltották a hatalmas soroksári tüzet
